film
2013. 11. 07.
Vér, belek és szenny alkonyattól pirkadatig: Halloween Night Fest 2
Halloween Night Fest 2, Lurdy mozi, 2013.10.25.
Folytatást kapott a tavaly hasonló időpontban megrendezett Halloween Night Fest. Péntek estétől másnap reggelig horrorfilmeket nézni extrém sportoló filmrajongóknak is kihívás, ezt enyhítendő a szervezők tavaly könnyed horror-komédiákat, idén pedig (tömegfogyasztásra ugyancsak különösen alkalmas) trash filmeket kínáltak, nevezetesen a hírhedt Asylum stúdió olyan munkáit, mint az Utazás a nácik központja felé, az Abraham Lincoln vs. Zombies és persze a fő attrakció, a gyorsan kultfilmmé vált Sharknado.
A tavalyi Halloween Night Festen debütált filmek azóta megjelentek DVD-n, olyanok is, amelyek eredetileg szerepeltek a programban, de a szervezők nem kaptak időben kópiát, így mégsem vetítették őket (Menekülés, A rend). A Halloween Night Fest 2 kínálata nagyjából ugyanolyan erős volt, mint a tavalyi, a bemutatott filmek száma nőtt, bár a pluszt az Asylum trash filmjei jelentették, a nagyközönség bánatára és a szennyfilm-rajongók örömére. A fesztivál egy retrospektív és hiánypótló vetítéssel is erősített: először (és valószínűleg utoljára) láthattuk idehaza mozivásznon A dolog című klasszikust. A helyszín a Corvin helyett a Lurdy mozi volt, amelynek 496 fős nagyterméről jó emlékeket őrzök, itt volt a Gonosz halott egyetlen hazai mozivetítése is. A filmvetítések mellett horror témájú kísérőprogramok várták a nézőket, amelyeket én viszont elkerültem, a tradicionális filmfogyasztás híveként pusztán azzal a szerény szándékkal vettem részt a fesztiválon, hogy nagy vásznon, eredeti nyelven és felirattal, profi filmszínházi körülmények között nézzek filmeket (melyek ráadásul kivétel nélkül hazai mozipremierek és egyszeri vetítések voltak). Tavaly a kísérőprogramok egy kicsit még rontották is a filmélményeimet: egy különféle horror-szörnyeknek beöltözött társaság (egy hazai horrorpark csapata) azzal igyekezett halálra rémiszteni a nézőket, hogy a vetítések közben berontottak a moziterembe és randalírozásba fogtak, amit én leginkább idegesítőnek találtam, és ezzel szerencsére nem voltam egyedül. Egyébként is az a véleményem, hogy az ilyen horror témájú szórakoztatóipari szolgáltatók meglehetősen szabadosan értelmezik a zsánert, egy ilyen fesztiválnak a vetítések mellett legfeljebb hangulatépítő díszletekről és kosztümökről szabadna szólnia (ebből sem volt hiány e fesztiválon). Idén is előre féltem hasonló atrocitásoktól, de szerencsére csak egyszer keresztezték egymást útjaink a horrorikon-gárdával.
Kihagytam A dolog vetítését, mert óriásvászon, penge kép és hang ide vagy oda, többször láttam már Carpenter remekművét, semmi újat nem lehet róla írni (ma is ugyanolyan zseniális, mint harminc éve), nem úgy a műsor többi darabjáról. Két film között azért belelestem, és örömmel konstatáltam a nagy nézőszámot (Woody Allen és az Annie Hall inspirálta filmrajongói elveimmel ellenkezik, hogy be- és kimászkáljak vetítésekről, de ez egyéjszakás horror fesztiválokra nem érvényes, pláne ha Asylum-filmek vannak műsoron). Biztató, hogy egy 1982-es film képes nézőket bevonzani moziba. Minden további filmnek volt szinkronos és feliratos vetítése is, utóbbiak miatt mélyen hálás vagyok a szervezőknek. Szinkronos filmeket nem is terveztem be a programomba, és nem bántam meg: a Tökéletes bizonyíték alkalmával Stephen Moyer (a True Blood – Inni és élni hagyni főszereplője) saját hangszínétől olyannyira elütő szinkronhangot kapott, hogy visszavonulna a filmezéstől, ha hallaná.
Úgy terveztem, a filmkínálat komolyabb darabjaival kezdem a fesztivált, aztán éjfél után, amikor már úgyis csak az energiaital tartja bennem a lelket, jöhet a trash, aminél úgysem számít, hogy elbóbiskolok-e közben, mert a sztori csak alibi, az attrakció a lényeg, így nem lehet nem érteni, mi történik éppen. A trash – hasonlóan például a szappanoperához – éppen azért olyan primitív, mert a fogyasztás körülményei (másodforgalmazás, azaz házimozi, tévé) miatt eleve nem számít izolált koncentrációra, komolyabb érdeklődésre a potenciális közönségtől. A legerősebb filmnek az Európa-rejtély ígérkezett, nagyobb nevek is szerepelnek benne, például Michael Nyqvist (a svéd A tetovált lányból) vagy a sci-fiben már bizonyított Sharlto Copley (District 9, Elysium – Zárt világ). Előtte belenéztem két korábbi időpontban műsorra tűzött filmbe, a Halo 4 – Kezdetekbe és az Utazás a nácik köztpontja felé című Aslyum-féle trashfilmbe. Előbbinek erősen vitatható a létjoga egy ilyen fesztiválon (sci-fi sorozat egész estés verziója), a Csillagközi invázió túlírt és zavaros verziójának mondanám a nyitójelenete alapján. Utóbbi áltörténelmi sci-fi horror, már a nyitójelenete frenetikus (Dr. Mengele vállról indítható rakétával lő ki egy szövetséges tankot), később két film között volt alkalmam elkapni belőle még pár jelenetet, és az Asylum egyik legjobbjának mondanám, égbekiáltóan és szándékosan ostoba darab, kifejezetten direkt és működő poénokkal, gegekkel, na meg a rosszarcú Jake Busey-vel, a hasonlóan markáns megjelenésű Gary Busey fiával. A cselekménye nagyjából ugyanaz, mint ami az Iron Sky folytatásáé lesz (Timo Vuorensola, valaki megelőzött!). Vetítését ráadásul veterán trash rajongók választották, már az Asylum főcím-feliratnál felnevettek, de később is kiválóan dekódolták a trash filmes poénokat. Úgy tűnik, a nácis sci-fi/horror/fantasy trash, azaz a nazisploitation termékeny zsánerré avanzsált, tavaly és idén egyaránt két-két ilyen műfajú filmet láthattunk (akkor A helyőrség: Fekete nap és a zseniális A 25. birodalom, idén A helyőrség – A szpecnaz ébredése és az Utazás a nácik köztpontja felé).
Az Európa-rejtélyt sztorija alapján leginkább a sokat dicsért (és szerintem is zseniális) Gravitációhoz tudnám hasonlítani, bár a Halloween Night Fest tavalyi kínálatában is volt egy rokon darab, a Love, amit akkor kihagytam, de azóta pótoltam DVD-n. A Gravitációt meglepően keveset hasonlítják Cuarón előző filmjéhez, Az ember gyermekéhez, pedig ugyanarról szól (és a sci-fi zsánere is stimmel), a Love pedig egyszereplős kamaradráma az űrben (de nem spórolási célból), a magány, az izoláció lélekromboló hatásáról szóló tanulmány egy kapcsolatot vesztett, magára maradt űrhajóssal a főszerepben. Az Európa-rejtély az "elveszve az űrben" sci-fi bonyodalom found footage (talált felvétel) horror megoldása, kidolgozása: a közeli jövőben űrhajó indul a Jupiter egyik holdjára, ahol talán élet van. Elveszítik a kapcsolatot a Földdel, de landolnak a bolygón, a küldetés egyre inkább kicsúszik a kezükből, a néző pedig mindezt kameráik által rögzített felvételekből rakhatja össze. A film ugyanarra a narratívára épül, mint minden found footage horrorok súlyosan alulértékelt ősatyja, a Cannibal Holocaust, csak ezúttal nem a dzsungel, hanem az űr a helyszín: a hősök veszélyes felfedező küldetésre indulnak, közben mindent rögzítenek kameráikkal, számuk megcsappan, elveszítik a kontaktot, elszabadul a pokol, a kérdés az, mi marad belőlük. Az Európa-rejtély ellipszisek okozta suspense-re, na meg a rettegés titokzatos tárgyának meg-nem-mutatására épülő horrorját erősíti, hogy stílusa nem csak “talált felvételes", de áldokumentumfilmes is. Az események utólagos média- és dokufilmes-lefedettségét mutató flash forward jelenetekből egyértelmű, hogy az űrhajó legénységének felvételei valahogy visszajutottak a Földre, de nem mindegy, hogy miképpen, és az alkotók csavarva ütik le ezt a labdát. Számos found footage horrorral ellentétben az Európa-rejtély nem blöff, az alkotók nem restek végül megmutatni lapjaikat. Mindezt annak ellenére, hogy nem volt jó a lapjárásuk, de az Európa-rejtély így is az utóbbi évek jobb sci-fi horrorjai közé tartozik (pedig csak PG-13 korhatáros), found footage vonalon (sőt, immár műfajban, a nazisploitationhöz hasonlóan itt is zsánerré válás folyamata érhető tetten) pedig nem is olyan kis lépés az emberiségnek.
Sci-fi horrorral folytattam: a +1 Dennis Iliadis filmje, aki legutóbb ugyan csalódást okozott Az utolsó ház balra című Wes Craven-féle exploitation-klasszikus remake-jével, de mégis izgalmas direktornak találom. Műfajfilmesként is mutat szerzői vonásokat, debütálása, a görög Hardcore után érthető, miért pont Az utolsó ház balrát remake-elte, e két filmjéhez pedig a +1 is több ponton hasonlít (történetíróként is jegyzi). A +1-et a Project X (ami lehetne akár a Másnaposok is) és a Testrablók támadása ötvözeteként aposztrofálják. Házbulis tinivígjátékként (hang out movie) kezdődik: három főiskolás buliba indul, ahol aztán rövidesen mindenkiből kettőt látnak, de nem alkohol és drogok, hanem rejtélyes földönkívüliek keze van a dologban. A film ritka madárnak minősülő monstrumokat és bizarr, zavarbaejtő szituációkat felvonultató horrorba fordul, amiben egy románc-szál, a főhős szerelmi érdekeltsége válik a sztori mozgatórugójává (ahogy pl. a Cloverfieldben). Összességében nagyon érdekes, újszerű premisszára épülő mozi, ami viszont mégis hiányérzetet kelt, mintha az alkotók a néző tisztes szórakoztatása helyett azzal lettek volna elfoglalva, hogy hogyan keveredjenek ki ebből a szokatlan felállásból.
E két film erejéig hanyagolnom kellett a nagytermet, A Halo 4 – Kezdetek és A dolog után viszont a Sharknado volt műsoron a legnagyobb vásznon. Filmrajongói körökben már jó ideje beszédtéma, de sikerült kitörnie ebből a státuszból, és a nagyközönség figyelmét is magára vonta. A trash rajongók imádják, a többiek szörnyülködnek a (hollywoodi megafilmeket hasonló című és koncepciójú, minimális büdzséjű fércműveikkel rendre beelőző) Asylum stúdió legújabb ámokfutásán. Ahogy a szegénysoron szokás, az egész film a címben lévő szójáték kibontása, a szlogen is roppant pofátlan és lényegretörő (“Enough said!") A Sharknado a Cápa-féle (egy vagy több behatoló monstrumot felvonultató) állatos horrorok és a Twister-típusú természeti katasztrófafilmek ötvözete, de a legszorosabb értelemben. Egy ciklon Kalifornia partjaihoz szorítja a tenger cápáit, majd ott tornádóvá válik, és lecsap Los Angelesre. Fehér cápák potyognak az égből, de egy sokat látott, vagány szörfös és szedett-vedett baráti köre dacol a tornádókkal és az árvízzel. Kifejezetten presztízses darab, igazi blockbuster az Asylum-filmek viszonylatában, például szerepel benne az egykori Amerikai pite-sztár Tara Reid (szegény, innen már nem lehet felállni). A bizarr bonyodalmat röhejesen filléres effektek, képtelen horrormonstrum-erőszak (látunk cápát kötelet mászni és helikopterrel harcolni), heroizáló akciófilmes gegek, erőltetett alakítások, na meg ironikus “annyira rossz, hogy már jó" poénok követik. Ha hasonlítanom kellene valamihez, az az eredeti Gonosz halott lenne, vagy a Grindhouse: Terrorbolygó (csak itt zombik helyett cápákat hentelnek le, majd trancsíroznak fel). Posztmodernista idézetek, szóviccek is vannak benne: “Nagyobb helikopterre lesz szükségünk" – rebegi az egyik karakter Cápa-stílusban. Asylum-film mindenesetre volt már jobb is: a Sharknado formavilága túlhaladott a Mega Piranha trash esztétikája mellett (ebben a színészek hadarják a szövegeiket, nehogy már az alibi-történettel fecséreljék az óriáspiranhás gegekre áhítozó néző idejét). Trash mezőnyben sem zseniális a Sharknado, de azért nagyon is versenyképes darab, és ilyen esszenciális szennyfilmet nagy élmény volt ekkora vásznon látni. Nem csak szerintem: a film végül nagy tapsot és füttykoncertet kapott. Mivel a trashfilmeket általában másodforgalmazásra (TV, videó, DVD) készítik, Asylum-filmek mozis vetítése nem csak hazai viszonylatban, világszinten is rendkívüli esemény.
A nagyteremben folytattam A helyőrség – A szpecnaz ébredésével. Nem láttam a tavaly vetített, a többségi vélemény szerint bűnrossz második részt, a nyitófilm is csak egy korrekt B-kategóriás akcióhorror volt Ray Stevenson szerencsés alakításával (mondom ezt a legnagyobb jóindulattal). A harmadik installáció minden eddiginél rosszabbnak ígérkezett, sokat elmond, hogy az egyik főszerepet, bizonyos Fjodort hazánkfia, Kamarás Iván alakítja. Azért ezt választottam, mert a nagyteremben ment feliratosan, de szándékaim ellenére el-elszundikáltam közben. Sokról nem maradtam le, A helyőrség – A szpecnaz ébredése non-stop überbrutál akciófilmes erőszak- és gore-jelenetek füzére, abból a szempontból szerencsés választás volt, hogy kialudtam magam rajta, ezzel túllendültem egy álmossági mélyponton, éberen vághattam neki az utolsó filmnek. Ekkor néztem meg a nagyteremben vetített Tökéletes bizonyíték nyitányát, e film egy részben found footage krimi, alapötlete alapján jó is lehetne (egy rejtélyes bűntény rekonstrukciója bizonyítékként szolgáló videófelvételek alapján), de nem véletlenül áll olyan rosszul az imdb.com-on és a Rotten Tomatoeson, az első negyedórából azt szűrtem le, az alkotók a mainstream fiatal nézőkorosztály, a facebook-generáció igényeit igyekeztek kielégíteni (de ehhez Moyer helyett mondjuk Taylor Lautnert kellett volna szerződtetni). Eredetileg ezt terveztem megnézni, de a meghirdetettekkel ellentétben szinkronosan vetítették, bár ez eredeti nyelven is hamar kiűzött volna a moziteremből.
A fél négytől műsorra tűzött Abraham Lincoln, a zombivadász című filmmel zártam a fesztivált. Korábban, az Abraham Lincoln, a vámpírvadász premierje környékén elkezdtem nézni e filmet, de csak a feléig jutottam (a trash már csak ilyen). Most sikerült végignéznem az Asylum-viszonylatban kifejezetten hosszú (96 perces) mockbustert, és ezt is a kompánia legjobbjai közé sorolom, jobb, mint a jóval drágább blockbuster-ikerpárja. Trash viszonylatban kifejezetten ötletes és humoros a spekulatív fikció zsánerébe illő sztorija, mókás a karakterek és a színészek (meglepően hitelesnek, valószerűnek ható) zombikkal szembeni ügyetlenkedése, de az i-re a pontot Bill Oberst Jr. meglepően komoly (itt éppen ezért vicces) Lincoln-alakítása teszi fel (sőt az a benyomásom támadt, Daniel Day-Lewis alig volt jobb az Oscar-díjra készített presztízsfilm-verzióban, és ő ezért a harmadik legjobb színésznek járó díját kapta).
A Halloween Night Fest 2 kínálatában volt még zombis Asylum-trash Machetével, azaz Danny Trejóval (A zombik lázadása), zombis Asylum-trash Marsellus Wallace-szal, azaz Ving Rhames-zel (Zombi apokalipszis), found footage ufó-horror (Alien Origin: A kezdet, szintén Asylum), spanyol posztapokaliptikus thriller (A vég), nemhivatalos sequel a Frankensteinhez (A Frankenstein-teória), és egy mindössze 68 perces, roppant elvetemült sztorival büszkélkedő szupertrash Drakulával és náci vámpír seregével (Emborg). Minden film előtt levetítették a legújabb Alex de la Iglesia (az Egy őrült szerelem balladája rendezője) legújabb egotripje, a Bűbáj és kéjelgés csodálatos előzetesét, a film jövőre kerül a hazai mozikba az ADS Service forgalmazásában. A Halloween Night Fest 2 bizonyította, hogy nem csak horrorra, de trash-re is van közönség hazánkban.
(Aki lemaradt a filmekről, az a fesztivál napjától elérheti azokat a UPC Magyarország digitális kábeltelevíziós szolgáltatásában, a upc videotárban, egy hónapon keresztül.)
Kihagytam A dolog vetítését, mert óriásvászon, penge kép és hang ide vagy oda, többször láttam már Carpenter remekművét, semmi újat nem lehet róla írni (ma is ugyanolyan zseniális, mint harminc éve), nem úgy a műsor többi darabjáról. Két film között azért belelestem, és örömmel konstatáltam a nagy nézőszámot (Woody Allen és az Annie Hall inspirálta filmrajongói elveimmel ellenkezik, hogy be- és kimászkáljak vetítésekről, de ez egyéjszakás horror fesztiválokra nem érvényes, pláne ha Asylum-filmek vannak műsoron). Biztató, hogy egy 1982-es film képes nézőket bevonzani moziba. Minden további filmnek volt szinkronos és feliratos vetítése is, utóbbiak miatt mélyen hálás vagyok a szervezőknek. Szinkronos filmeket nem is terveztem be a programomba, és nem bántam meg: a Tökéletes bizonyíték alkalmával Stephen Moyer (a True Blood – Inni és élni hagyni főszereplője) saját hangszínétől olyannyira elütő szinkronhangot kapott, hogy visszavonulna a filmezéstől, ha hallaná.
Úgy terveztem, a filmkínálat komolyabb darabjaival kezdem a fesztivált, aztán éjfél után, amikor már úgyis csak az energiaital tartja bennem a lelket, jöhet a trash, aminél úgysem számít, hogy elbóbiskolok-e közben, mert a sztori csak alibi, az attrakció a lényeg, így nem lehet nem érteni, mi történik éppen. A trash – hasonlóan például a szappanoperához – éppen azért olyan primitív, mert a fogyasztás körülményei (másodforgalmazás, azaz házimozi, tévé) miatt eleve nem számít izolált koncentrációra, komolyabb érdeklődésre a potenciális közönségtől. A legerősebb filmnek az Európa-rejtély ígérkezett, nagyobb nevek is szerepelnek benne, például Michael Nyqvist (a svéd A tetovált lányból) vagy a sci-fiben már bizonyított Sharlto Copley (District 9, Elysium – Zárt világ). Előtte belenéztem két korábbi időpontban műsorra tűzött filmbe, a Halo 4 – Kezdetekbe és az Utazás a nácik köztpontja felé című Aslyum-féle trashfilmbe. Előbbinek erősen vitatható a létjoga egy ilyen fesztiválon (sci-fi sorozat egész estés verziója), a Csillagközi invázió túlírt és zavaros verziójának mondanám a nyitójelenete alapján. Utóbbi áltörténelmi sci-fi horror, már a nyitójelenete frenetikus (Dr. Mengele vállról indítható rakétával lő ki egy szövetséges tankot), később két film között volt alkalmam elkapni belőle még pár jelenetet, és az Asylum egyik legjobbjának mondanám, égbekiáltóan és szándékosan ostoba darab, kifejezetten direkt és működő poénokkal, gegekkel, na meg a rosszarcú Jake Busey-vel, a hasonlóan markáns megjelenésű Gary Busey fiával. A cselekménye nagyjából ugyanaz, mint ami az Iron Sky folytatásáé lesz (Timo Vuorensola, valaki megelőzött!). Vetítését ráadásul veterán trash rajongók választották, már az Asylum főcím-feliratnál felnevettek, de később is kiválóan dekódolták a trash filmes poénokat. Úgy tűnik, a nácis sci-fi/horror/fantasy trash, azaz a nazisploitation termékeny zsánerré avanzsált, tavaly és idén egyaránt két-két ilyen műfajú filmet láthattunk (akkor A helyőrség: Fekete nap és a zseniális A 25. birodalom, idén A helyőrség – A szpecnaz ébredése és az Utazás a nácik köztpontja felé).
Az Európa-rejtélyt sztorija alapján leginkább a sokat dicsért (és szerintem is zseniális) Gravitációhoz tudnám hasonlítani, bár a Halloween Night Fest tavalyi kínálatában is volt egy rokon darab, a Love, amit akkor kihagytam, de azóta pótoltam DVD-n. A Gravitációt meglepően keveset hasonlítják Cuarón előző filmjéhez, Az ember gyermekéhez, pedig ugyanarról szól (és a sci-fi zsánere is stimmel), a Love pedig egyszereplős kamaradráma az űrben (de nem spórolási célból), a magány, az izoláció lélekromboló hatásáról szóló tanulmány egy kapcsolatot vesztett, magára maradt űrhajóssal a főszerepben. Az Európa-rejtély az "elveszve az űrben" sci-fi bonyodalom found footage (talált felvétel) horror megoldása, kidolgozása: a közeli jövőben űrhajó indul a Jupiter egyik holdjára, ahol talán élet van. Elveszítik a kapcsolatot a Földdel, de landolnak a bolygón, a küldetés egyre inkább kicsúszik a kezükből, a néző pedig mindezt kameráik által rögzített felvételekből rakhatja össze. A film ugyanarra a narratívára épül, mint minden found footage horrorok súlyosan alulértékelt ősatyja, a Cannibal Holocaust, csak ezúttal nem a dzsungel, hanem az űr a helyszín: a hősök veszélyes felfedező küldetésre indulnak, közben mindent rögzítenek kameráikkal, számuk megcsappan, elveszítik a kontaktot, elszabadul a pokol, a kérdés az, mi marad belőlük. Az Európa-rejtély ellipszisek okozta suspense-re, na meg a rettegés titokzatos tárgyának meg-nem-mutatására épülő horrorját erősíti, hogy stílusa nem csak “talált felvételes", de áldokumentumfilmes is. Az események utólagos média- és dokufilmes-lefedettségét mutató flash forward jelenetekből egyértelmű, hogy az űrhajó legénységének felvételei valahogy visszajutottak a Földre, de nem mindegy, hogy miképpen, és az alkotók csavarva ütik le ezt a labdát. Számos found footage horrorral ellentétben az Európa-rejtély nem blöff, az alkotók nem restek végül megmutatni lapjaikat. Mindezt annak ellenére, hogy nem volt jó a lapjárásuk, de az Európa-rejtély így is az utóbbi évek jobb sci-fi horrorjai közé tartozik (pedig csak PG-13 korhatáros), found footage vonalon (sőt, immár műfajban, a nazisploitationhöz hasonlóan itt is zsánerré válás folyamata érhető tetten) pedig nem is olyan kis lépés az emberiségnek.
Sci-fi horrorral folytattam: a +1 Dennis Iliadis filmje, aki legutóbb ugyan csalódást okozott Az utolsó ház balra című Wes Craven-féle exploitation-klasszikus remake-jével, de mégis izgalmas direktornak találom. Műfajfilmesként is mutat szerzői vonásokat, debütálása, a görög Hardcore után érthető, miért pont Az utolsó ház balrát remake-elte, e két filmjéhez pedig a +1 is több ponton hasonlít (történetíróként is jegyzi). A +1-et a Project X (ami lehetne akár a Másnaposok is) és a Testrablók támadása ötvözeteként aposztrofálják. Házbulis tinivígjátékként (hang out movie) kezdődik: három főiskolás buliba indul, ahol aztán rövidesen mindenkiből kettőt látnak, de nem alkohol és drogok, hanem rejtélyes földönkívüliek keze van a dologban. A film ritka madárnak minősülő monstrumokat és bizarr, zavarbaejtő szituációkat felvonultató horrorba fordul, amiben egy románc-szál, a főhős szerelmi érdekeltsége válik a sztori mozgatórugójává (ahogy pl. a Cloverfieldben). Összességében nagyon érdekes, újszerű premisszára épülő mozi, ami viszont mégis hiányérzetet kelt, mintha az alkotók a néző tisztes szórakoztatása helyett azzal lettek volna elfoglalva, hogy hogyan keveredjenek ki ebből a szokatlan felállásból.
E két film erejéig hanyagolnom kellett a nagytermet, A Halo 4 – Kezdetek és A dolog után viszont a Sharknado volt műsoron a legnagyobb vásznon. Filmrajongói körökben már jó ideje beszédtéma, de sikerült kitörnie ebből a státuszból, és a nagyközönség figyelmét is magára vonta. A trash rajongók imádják, a többiek szörnyülködnek a (hollywoodi megafilmeket hasonló című és koncepciójú, minimális büdzséjű fércműveikkel rendre beelőző) Asylum stúdió legújabb ámokfutásán. Ahogy a szegénysoron szokás, az egész film a címben lévő szójáték kibontása, a szlogen is roppant pofátlan és lényegretörő (“Enough said!") A Sharknado a Cápa-féle (egy vagy több behatoló monstrumot felvonultató) állatos horrorok és a Twister-típusú természeti katasztrófafilmek ötvözete, de a legszorosabb értelemben. Egy ciklon Kalifornia partjaihoz szorítja a tenger cápáit, majd ott tornádóvá válik, és lecsap Los Angelesre. Fehér cápák potyognak az égből, de egy sokat látott, vagány szörfös és szedett-vedett baráti köre dacol a tornádókkal és az árvízzel. Kifejezetten presztízses darab, igazi blockbuster az Asylum-filmek viszonylatában, például szerepel benne az egykori Amerikai pite-sztár Tara Reid (szegény, innen már nem lehet felállni). A bizarr bonyodalmat röhejesen filléres effektek, képtelen horrormonstrum-erőszak (látunk cápát kötelet mászni és helikopterrel harcolni), heroizáló akciófilmes gegek, erőltetett alakítások, na meg ironikus “annyira rossz, hogy már jó" poénok követik. Ha hasonlítanom kellene valamihez, az az eredeti Gonosz halott lenne, vagy a Grindhouse: Terrorbolygó (csak itt zombik helyett cápákat hentelnek le, majd trancsíroznak fel). Posztmodernista idézetek, szóviccek is vannak benne: “Nagyobb helikopterre lesz szükségünk" – rebegi az egyik karakter Cápa-stílusban. Asylum-film mindenesetre volt már jobb is: a Sharknado formavilága túlhaladott a Mega Piranha trash esztétikája mellett (ebben a színészek hadarják a szövegeiket, nehogy már az alibi-történettel fecséreljék az óriáspiranhás gegekre áhítozó néző idejét). Trash mezőnyben sem zseniális a Sharknado, de azért nagyon is versenyképes darab, és ilyen esszenciális szennyfilmet nagy élmény volt ekkora vásznon látni. Nem csak szerintem: a film végül nagy tapsot és füttykoncertet kapott. Mivel a trashfilmeket általában másodforgalmazásra (TV, videó, DVD) készítik, Asylum-filmek mozis vetítése nem csak hazai viszonylatban, világszinten is rendkívüli esemény.
A nagyteremben folytattam A helyőrség – A szpecnaz ébredésével. Nem láttam a tavaly vetített, a többségi vélemény szerint bűnrossz második részt, a nyitófilm is csak egy korrekt B-kategóriás akcióhorror volt Ray Stevenson szerencsés alakításával (mondom ezt a legnagyobb jóindulattal). A harmadik installáció minden eddiginél rosszabbnak ígérkezett, sokat elmond, hogy az egyik főszerepet, bizonyos Fjodort hazánkfia, Kamarás Iván alakítja. Azért ezt választottam, mert a nagyteremben ment feliratosan, de szándékaim ellenére el-elszundikáltam közben. Sokról nem maradtam le, A helyőrség – A szpecnaz ébredése non-stop überbrutál akciófilmes erőszak- és gore-jelenetek füzére, abból a szempontból szerencsés választás volt, hogy kialudtam magam rajta, ezzel túllendültem egy álmossági mélyponton, éberen vághattam neki az utolsó filmnek. Ekkor néztem meg a nagyteremben vetített Tökéletes bizonyíték nyitányát, e film egy részben found footage krimi, alapötlete alapján jó is lehetne (egy rejtélyes bűntény rekonstrukciója bizonyítékként szolgáló videófelvételek alapján), de nem véletlenül áll olyan rosszul az imdb.com-on és a Rotten Tomatoeson, az első negyedórából azt szűrtem le, az alkotók a mainstream fiatal nézőkorosztály, a facebook-generáció igényeit igyekeztek kielégíteni (de ehhez Moyer helyett mondjuk Taylor Lautnert kellett volna szerződtetni). Eredetileg ezt terveztem megnézni, de a meghirdetettekkel ellentétben szinkronosan vetítették, bár ez eredeti nyelven is hamar kiűzött volna a moziteremből.
A fél négytől műsorra tűzött Abraham Lincoln, a zombivadász című filmmel zártam a fesztivált. Korábban, az Abraham Lincoln, a vámpírvadász premierje környékén elkezdtem nézni e filmet, de csak a feléig jutottam (a trash már csak ilyen). Most sikerült végignéznem az Asylum-viszonylatban kifejezetten hosszú (96 perces) mockbustert, és ezt is a kompánia legjobbjai közé sorolom, jobb, mint a jóval drágább blockbuster-ikerpárja. Trash viszonylatban kifejezetten ötletes és humoros a spekulatív fikció zsánerébe illő sztorija, mókás a karakterek és a színészek (meglepően hitelesnek, valószerűnek ható) zombikkal szembeni ügyetlenkedése, de az i-re a pontot Bill Oberst Jr. meglepően komoly (itt éppen ezért vicces) Lincoln-alakítása teszi fel (sőt az a benyomásom támadt, Daniel Day-Lewis alig volt jobb az Oscar-díjra készített presztízsfilm-verzióban, és ő ezért a harmadik legjobb színésznek járó díját kapta).
A Halloween Night Fest 2 kínálatában volt még zombis Asylum-trash Machetével, azaz Danny Trejóval (A zombik lázadása), zombis Asylum-trash Marsellus Wallace-szal, azaz Ving Rhames-zel (Zombi apokalipszis), found footage ufó-horror (Alien Origin: A kezdet, szintén Asylum), spanyol posztapokaliptikus thriller (A vég), nemhivatalos sequel a Frankensteinhez (A Frankenstein-teória), és egy mindössze 68 perces, roppant elvetemült sztorival büszkélkedő szupertrash Drakulával és náci vámpír seregével (Emborg). Minden film előtt levetítették a legújabb Alex de la Iglesia (az Egy őrült szerelem balladája rendezője) legújabb egotripje, a Bűbáj és kéjelgés csodálatos előzetesét, a film jövőre kerül a hazai mozikba az ADS Service forgalmazásában. A Halloween Night Fest 2 bizonyította, hogy nem csak horrorra, de trash-re is van közönség hazánkban.
(Aki lemaradt a filmekről, az a fesztivál napjától elérheti azokat a UPC Magyarország digitális kábeltelevíziós szolgáltatásában, a upc videotárban, egy hónapon keresztül.)
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Csiger Ádám --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
irodalom
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
