Róma – a város, ahol az évezredes emlékek és a kvázi-művészeti kortárs alkotások is békésen megférnek egymás mellett, ahol egy (ál-)művész test-performanszának megtekintése után az utcán sétálgatva alig tudunk elkerülni egy-egy csodás szökőkutat. Egy ilyen szökőkútban tikkadt helybeli lakos frissíti fel magát, felette apácák énekelnek, a mindent megbámuló kínai turista pedig a mondáshoz igazodva látja Rómát – majd meg is hal. Sorrentino az első pár percben ehhez hasonló sűrített szekvenciákban tárja elénk az egyik főszereplőt, magát a várost, hogy aztán egyre mélyebbre és mélyebbre hatoljon. Akárcsak főszereplője, aki napjaink hedonista fővárosának egyik mintapéldánya.

Jep Gambardella író, újságíró, előbbi hivatását azonban évtizedek óta nem gyakorolja. Egyetlen könyve kevesekhez jutott el és a kevesek többsége is félreértelmezte, ahogy azt a nagy művekkel szokás.  Hogy Jep könyve valóban nagy mű volt-e, az viszont nem derül ki – így azt sem tudjuk meg, ő maga valójában elkallódott, és Róma felső tízezrének kátrányába beleragadt művész, avagy egyszerű bértollnok, aki 65. születésnapjára pont a helyére került. Életformája legalább annyira kiábrándító, mint amennyire vonzó és lüktető: féktelen partik, átbulizott éjszakák, átaludt nappalok. Lakását egyik oldalról a Colosseum, a másikról pedig egy apácazárda határolja – ő maga pedig a hit és művészet székei között ült a padlóra.

Sorrentino, ahogy hőse is, végtelen köldöknéző drámázás helyett egy nagy adag szarkazmussal tekint a világra. A rendező sajátos humora a Jep és értelmiségi sleppjének társalgását bemutató jelenetekben él leginkább. Szinte szó szerint mar az irónia az egymásról beszélő, de mégis semmiről nem szóló társalgásokban. Maga a főhős remek górcsőnek bizonyul a társadalomkritika és korrajz felskicceléséhez, hiszen ő maga is a közeg része. Születésnapja után azonban valami megváltozik benne: azzal már egy ideje tisztában van, hol van a helye ebben a társadalomban, most azonban a valóság realizálása után egy további lépést téve elkezdi kutatni, hova is akar jutni karrierjével, művészetével, életével. Kiosztja az arra érdemes ismerőseit, a fiatalodás módszereit, a szerelmet keresi, felkutatja régvolt barátját – aztán végül oda lyukad ki, ahonnan elindult. Mert a válasz eddig is a lába előtt hevert.

Az ilyen, a művészet értékét és értelmét feszegető, sajátos kiüresedés-filmeknek veretes hagyománya van az olasz filmművészetben, nem véletlen tehát hogy például A nagy szépség majd’ minden harmadik jelenetéről egy-egy Fellini-momentum ugrik be: a helyszín, a főhős és az alaptörténet is kísértetiesen hasonlít Az édes életre. Sorrentino mégsem koppint, inkább csak stílusosan fejet hajt a Mester előtt, és megmutatja, habár évtizedek teltek el, a lényeg ma is változatlan.

A főhős, Jep sajátos utazása során maga sem tudja mit keres. Az okot, hogy miért nem írta meg második könyvét, vagy épp a kifogást, hogy miért nem is kellene? A fiatalságot, amely elmúlt, vagy jelenlegi életének értelmét; a művészetet, a hitet vagy a szépséget? A válaszkeresés, ahogy azt a rendezőtől megszoktuk, vizuálisan lenyűgöző és rendkívül szuggesztív; nemcsak a képek, de a dialógusok is lüktetnek. Épp ezért Sorrentino alkotása üde színfolt az örök kérdések köré tekergőző művészfilmek között, egyedül azt sajnálhatjuk, hogy a film elején zseniálisan felépített kor- és karakterrajzot egy visszafogottabb iramú, néha már-már önismétlésnek ható második felvonás követ. A befejezés viszont A nagy szépség halványabb második felén sem csúszik el: drámai és felemelő, akárcsak maga a film.

A nagy szépség (La grande bellezza / The Great Beauty) 2013
Színes, feliratos, olasz-francia játékfilm, 141 perc
Rendező: Paolo Sorrentino
Forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino, Umberto Contarello
Operatőr: Luca Bigazzi
Vágó: Cristiano Travaglioli
Szereplők: Toni Servillo, Carlo Verdone, Carlo Buccirosso, Sabrina Ferilli, Galatea Ranzi, Iaia Forte,

Forgalmazza: Cinenuovo Kft.
Korhatár: