Keveset sétálok mostanában, nem teljesen lustaságból. A dermedt idő tart vissza. A legkisebb felfedezések lehetőségeitől is tartózkodom. Az alacsony horizontú nap fénye mozgásra sarkall. Arra késztet, hogy kilépjek sötétségemből. A szűk szobám rideg kriptahangulatából. A legtitkosabb helyeket is megvilágítja. Nézzek messzire, ne csak a körülöttem lévő tárgyak kontúrjain merengjek.

Lassan, bizonytalanul öltöttem magamra kabátot. Araszolva indultam a kapucinus templom felé. Botomra csak koppanásnyit támaszkodtam. Ha elmegyek, valahol leszek. Fáradt voltam. A rothadó avart nézegettem. Felért a szaga. Ha nem indulok el, akkor semmit sem fogok megtudni. Az öreg szerzetesre gondoltam. Hétköznap van, talán megkínál itallal.

– Vesződöm régóta egy kamaradarabbal – kezdtem elég bátortalanul.

– Remélem nem megoldhatatlan – mosolygott egykori mesterem.

– Atya, ha vetne rá egy pillantást. Ez a kotta érdekelni fogja.

Az öreg megolvasta a kottát, lassan, megfontoltan, párszor keresve visszalapozott, közben magában dörmögött. Kétféle hangon dörmögött, ahogy magával polemizált. Egy idő után hátradőlt, összekulcsolta a kezét.

– Barátom, milyen vesződésre gondolsz? - kérdezte kedvesen.

– "Kettős" a címe, de mintha mást jelentene. Véletlenül fedeztem föl a darabot, amikor Csalog Gáborra kerestem. Ismerem is a szerzőt, elkértem hát tőle a darab kottáját. Van hozzá egy formai jegyzet is, kinyomtatttam azt is, tessék. Lehet, hogy nem kellett volna. Mert persze nem egyházi mű. De valahol értékes ritkaság. Kortárs kottát úgysem kapnak. Ennek viszont kottatárban a helye.

– Fiam, minden zene valahol egyházi. Nem is egyházi, hanem inkább szent. Mert minden Istentől ered: amit lát, és amit hall. Remélem meg is hallgatjuk ezt a zenét? Hiszen a hang adja a lényeget.

– Meg, de előbb a kottát gondoltam, elég tanulságos faktúra.

– Persze, persze – mondta és a lapokba merült.

Próbáltam magamban fogalmazni, mit fogok kérdezni. Ám odalett a magabiztosságom. Elméláztam ezen: tehát akkor minden zene isteni eredetű lenne. De hisz sokszor mondta annak idején nekünk. Hogy az emberi szellem Istentől való. Mert az is láthatatlan, megfoghatatlan és teremtő, mint Isten. A zene pedig mégiscsak az elme produktuma. Abban azért kételkedtem, hogy Kondor kezét itt a Mindenható vezette.

– Van még abból a múltkori erős diópálinkából?

– A vitrinben a legalsó polcon találod, szolgáld ki magad...

Színültig csorgattam a kis kétdecis kristálypoharat, talán visszanyerem bátorságom. Igyekeztem nem zavarni a csörömpöléssel Nikolaus atya figyelmét. Apró hörpintésekkel ittam az olajos párlatot, lopva a papot figyeltem. A kottát bámulta elmélyülten lapozgatva, aztán egyszer csak hangos kapkodással visszalapozott.

– Itt bizonyos dolgok megismétlődnek – mondta kissé csalódottan.

– Az ismétlés formaalkotó elem, így tanította.

– Ezt így is gondolom, de nem minden ismétlés az. A darab beszélgetésszerű, és beszélgetésben ritkán van ismétlés, egy párbeszédben azzal csak bajosan lehet előrejutni. A szerző ezért írta két hangszerre. Ebből a zongora teljesen egyértelmű: hiszen gyakori kamarahangszer, többféle módon lehet használni. A klarinétot viszont nem értem, egyáltalán nem értem.

– Minden fúvósötösben van klarinét – próbálkoztam kevés meggyőződéssel.

– Trióban is előfordul: tudod a klarinét töltőhangszer, Kraut. Még a dzsessznek is csak Kraut, meglehet, hogy csak a klezmerben szólóhangszer. De duettet nem nagyon komponáltak a régiek klarinétra.

– Brahms írt két klarinétszonátát, ha emlékszik ezekre. Eléggé ismert Schumann virtuóz ciklusa Drei Fantasiestücke címmel...

– És ezzel kész is – vágott közbe türelmetlenül. - Hozzá tehetjük még Max Regert szintén két szonátával. Vagy Beethoven klarinétra és fagottra komponált duettjét. Ezek zenetörténeti szempontból nem jelentősek. Vagyis a klarinétnak már nincsenek újraépíthető kamarazenei hagyományai. Akkor vajon miért klarinét?

– Elég nagy a hangterjedelme, már a fúvósok között... – próbálkoztam.

– Meg se közelíti a zongoráét, a hangterjedelem önmagában nem elég. Ki sem használja a szélső lágékat. Inkább a hiányra épít: olyasmit akarhatott komponálni, ami nincs. Ez megmagyarázza a hangszerek mellérendelt szerepét. Brahms a klarinét alá rendeli a zongorát. Itt azonban teljesen egyenrangú felek beszélgetnek, néha vitáznak. Viszont a beszélgetésre meg nem jellemző az ismétlés.

– Azért lehet ismétlés egy beszélgetésben – mondtam. Bizonyos berögzült szavak például. Sajátos fordulatok, vagy ismétlődő szóképek...

– Persze, persze, ez belemagyarázható. Én még a hangszerválasztás okait keresem. Lehetett egyszerű oka is, például ha van egy klarinétos ismerőse...

– Valószínű, valahol említette is, hogy a darabot Klenyán Csabának írta. De egy ekkora munkát csak úgy szívességből... Nekem az űr betöltése, mint érv, sokkal elfogadhatóbb lenne. Kevés a kamaramű klarinétra, hát írok egyet. Hegedűre írt kompozíció például elég sok van. Kondor Ádám az átiratairól is ismert a legtöbbünknek. Jellemző rá az újragondolás. Persze mindent a saját szemszögéből. A személyes érveivel, és mai korszellemmel erősít régi műveket. Nem hinném, hogy megijedne egy népszerűbb hangszertől. Például egy bonyolult hegedű-zongora párosítástól. Számára nem létezhet nehéz hangszer.

– Fiam, egy hegedű-zongora duett bemutatónak nagyobb az esélye.

– Pont az esélye kisebb. Bár kétségkívül sokkal több hegedűs van, mint például klarinétos. Azért nem, mert a klarinétirodalom jóval szűkebb. Talán bízott egy ismeretlen klarinétos ismeretlen képességeiben is. Ez kutya nehéz darab, aki ezt egyszer megtanulta, az repertoáron tartja. Fölfedezi egy klarinétos, rákeres a neten, megtalálja a Csalog-Klenyán videót. De a kottát nehéz beszerezni. Fellapozza, alaposan átnyálazza, és végiggondolja a tapasztaltakat. Arra gondolhat, van más interpretációs elképzelése.

– Tehát ez afféle verseny? – kérdezte.

– Az, bár nem teljesen – feleltem. – Inkább kamarahelyzetről van szó. Más ide elképzelhetetlen. Zongora minden intézményben van. Jó zongorista viszont nem áll mindig rendelkezésre. Ez nem egy kétbalkezes minimalista szólam. Nem is virtuóz, mint egy szólómű. Nincsenek túlhangsúlyozva a zongora belső szólamai sem. Nem indul ki Brahms zongorás faktúráiból. Egyszerű. Az ismétlésekre is van magyarázat: ez egy variációs forma. Az elsődleges motívumok, ornamenseknek visszatérően tagolódnak, megerősítve önnön jelenlétüket. Nem beszélgetéssel rokonítható a darab. Sokkal inkább egy színházi jelenettel. Vagy több színházi jelenettel, képpel.

Hümmögött, megint tagolta a mormogását. Bekapcsolta a számítógépet, megkerestük a darabot a youtube-on. A képernyőn nézte a kottát. Én hangszóróirányba fordultam, s az Innstadtra merengtem. Az este komornak ígérkezett, de az öreg mosolygott. Ráragadt a darab játékossága, engem is bizsergetett a jókedv. Tehát nem színház ez, hanem játék, valamiféle gyengéd játék. Izgalmas, felhőtlen, függőséget okozó játék, teli meglepetésekkel, váratlan meghökkentő eseményekkel. A zenészek játszanak. A lejátszó csak lejátszik. Az este mégsem lesz komor. A szürkületet hamar feledteti a Kapuzinerstraße ódon kandelábereinek világítása. Már nem fenyeget a nyomasztó tél sem. Nem gyötörnek a távoli riasztó gondok, sejtések. Hátha nem leszek gyáva.