Diertich Brüggemann német versenyfilmje, a Kreuzweg meglehetősen nehéz témát válaszott: egy 14 éves kislány vívódik élete és vallása között, mely jóformán tiltja az életet. Végül úgy dönt, felajánlja magát Istennek, hogy beteg kistestvére, aki négyévesen még nem beszél, végre megszólaljon. Brüggemann filmje 14 hosszú beállításból áll, Jézus keresztútjának analógiájára. Rögtön az első jelenet székbe szögezi nézőjét. Egy teremben vagyunk, ahol egy pap hat gyereket készít fel a közelgő bérmálásra. A pap velünk szemben ül, kérdezgeti tanítványait, hogy végül ő maga válaszolhassa meg ezeket a kérdéseket: mi a feladata Jézus katonájának, hogy tud harcolni a Sátán ellen, ami mindehol ott van, megbújik a tévében, a popzenében, a jazzről nem is beszélve. Szuggesztív, retorikailag jól felépített előadás egy nagytotálban, vágások nélkül, amelyen szabadon pásztáhatunk, figyelhetjük a gyerekeket. Később, egy-egy esetben láthatóvá válik, hogy szándékos önkorlátozása nehézkessé tesz jelenetrészeket, amikor szereplői egy kicsit a kamerának játszanak. De mindez megéri, mert arra vállalkozik a film, hogy statikus totálokban meséljen, melyekben csupán a kép mélységeivel, illetve a színészek mozgásával tud plánt váltani, bizonyos értelemben vágni. Három eset viszont kivétel; és ekkor láthatjuk igazán, mekkora hatása lehet egy egyszerű fahrtnak, egy svenknek vagy egy daruzásnak – annak, ha a kamera megmozdul.

Ami azonban igazán különlegessé teszi a Kreuzweget, meglehetősen zavarbaejtő is egyben. A filmben ugyanis fokozatosan jelenik meg egyfajta humor, egyre feketébb és feketébb humor, mely egyszercsak eléri csúcspontját, és egészen morbiddá válik. Nehezen összeegyeztethető ez témájával, és annak egyébként meglehetősen komoly reprezentációjájával.
 
A Kreuzweg tragikus film tehát, egy fiatal színésznő kiváló alakításával (a 14 éves Lea van Acken lejátsza az anyját megformáló Franziska Weiszt a vászonról), pontosan szerkesztett képekkel, és különös humorávál, amin – mivel érzelmileg jobban bevonja nézőjét az alkotás –, fájdalmasabb nevetni, mint Ulrich Seidlén. Akár szándékolt, akár nem ez a furcsa kombináció, a lényeg az, hogy működik.
 
Császi Ádám Viharsarok című filmje a Panorama szekcióban kapott helyett. Elnézve azonban a versenyprogramot, fölényesen verhette volna legtöbbjüket. Története Németroszágban kezdődik a focista Szabolccsal. Focipálya, zuhanyzó, jellegtelen külső terek. Aztán Szabolcs hazatér, és a világ kitágul: nagytotálok, sík tájak. De csak bizonyos értelemben, hiszen a fiú, miután felfedezi magában, hogy a saját neméhez vonzódik, nem éppen a legjobb terepen mozog; magyar vidéken, a jóval toleránsabb német társadalom után. A Viharsarok egy újabb coming out sztori, két fiú szerelme, amelyben egyikük igen, másikuk kevésbé tudja elfogadni nemi orientációját, és amely ráadásul rövid időre még háromszöggé is bővül. Rendkívül érzékenyen elmesélt történet. Egyszerűen és természetesen beszél a homoszexuális szerelemről, a társadalom ezzel kapcsolatos hozzáállásáról és az egyénre való hatásáról. Szűk közegben játszódik, és mialatt egy-egy szereplőjén keresztül (mint Áron anyja vagy barátnője bátyja) érzékelteti a falusiak  felfogását, fényképezésével és vágásával két hősére koncentrál. Gyakran egyikük arcával indít, anélkül, hogy tudnák, hol járunk, milyen térben vagyunk. Egy-egy jelenetben a cselekmény a háttérbe szorul, fókuszon kívülre, mint az osztályozó tanár, Áron iskolájában. A fiú háttal van nekünk, nem csinál semmit, mégis központba kerül, azzal, ahogy a kép leválasztja a tényleges cselekményről, és így egyfajta viszonyba hozza azzal. Vagy a templomban, ahol végig halljuk az istentiszteletet, de a papnak csupán a tarkoját látjuk, mert az egyetlen érdekes pont a besétáló Szabolcs. A film jelenetei töredékek, de jól kiválasztott töredékek, képekkel érzékeltetik hőseik érzelmeit, a hatásokat, amik őket érik.

Nem éppen konvencionális jelentfelépítéseket használ Császi, működni azonban jól működnek. A Viharsarok kilép azon filmek köréből, melyek hosszú csendekkel, komor, távolba tekintő arcokkal, hatalmas tájképekkel igyekszenek a magyar valóságot bemutatni. Pedig első ránázésre van benne ilyen irányultság. Császi filmje ugyanis nem egysíkú, nem csupán a negatívumokra, a kirekesztő társadalomra irányítja a figyelmet, nem csupán az erőszakra és a szenvedésre, hanem megtalálja a szépet a szerelemben, az idillt abban a romos tanyában ott a nagy pusztaságban, ahol Szabolcs az életét is leélné. És így érthetővé válik a küzdelem, és az állandó megalázottság elviselése.

Talán csak vége okoz némi csalódást. Kissé túl hangos lett, túl erőteljes, és túl hirtelen. Bár érthető, mégis túl nagy ugrás, mintha nem lenne eléggé motivált. De ez legyen a legkevesebb.