bezár
 

irodalom

2014. 03. 26.
Van egyfajta társadalmi nyomás a "hülyeségre"
Interjú Hidas Judittal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Van egyfajta társadalmi nyomás a "hülyeségre" Vallási hóbortban szenvedő kozmetikusnő; súlyproblémákkal küzdő háziasszony, aki pornózással keresi a kenyerét; egy anya, aki az autópálya melletti hóban magára hagyja a gyermekét; egy feleség, aki rájön, hogy a férje homoszexuális. Hidas Judit novellái rendhagyó módon beszélnek a 21. századi női létezésről, az emancipáció árnyoldalairól és a modern civilizációs betegségekről. Az idei Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának magyar résztvevőjével, a Hotel Havanna írójával beszélgettünk női és családi sorskérdésekről, magyar valóságról, élethazugságokról és természetesen az alkotásról.
PRAE.HU: Az utóbbi években elárasztották a könyvpiacot a női tematikájú "csajos regények". A te novellásköteted egyszerre tartozik ebbe a kategóriába, és lóg ki belőle, teljesen más szemszögből mesél a 21. századi női létezésről.

Egyáltalán nem állt szándékomban női témájú könyvet írni. Amikor viszonylag sok novella összegyűlt, akkor láttam, hogy a legtöbbnek nő a főszereplője. Később annyi tudatosság volt bennem, hogy mindegyik nő egy kicsit más típust, más élethelyzetet testesítsen meg. Legyen benne családanya, elhagyott nő, szingli, fiatal nő, középkorú és öreg. Egy adott novellán belül pedig igyekeztem megmutatni ugyanannak az élethelyzetnek az ellentmondásait.
Hidas Judit
PRAE.HU: Ezeket a nőalakokat összeköti, hogy többnyire a felső középosztály, a középosztály képviselői.

Ez egyrészt abból fakad, hogy én is ebből a társadalmi rétegből származom, ezért ezt ismerem igazán. Másrészt mindig is hiányoltam a magyar irodalomból, főként egyetemista koromban, a rendszerváltás utáni jellegzetes társadalmi jelenségek bemutatását. Kíváncsi voltam, hogy a modern nagyvárosi élettel kapcsolatos tevékenységek, például a fitness, a testépítés milyen sorsokhoz kapcsolódhatnak.

PRAE.HU: Számomra a Hotel Havanna elsősorban a mai civilizációs betegségek plasztikus bemutatásáról szólt: ülünk a Maslow-piramis tetején, megvan mindenünk, kényelmes az életünk, de mégis rettenetesen boldogtalanok vagyunk. Szerinted ennek mi lehet az oka?

Nem állítom azt, hogy mindenki boldogtalan, de érzek egy nagyfokú elveszettséget ebben a közegben, ami a legtöbb esetben az illúziókból és az irreális elvárásokból származik. Ezek pedig óhatatlanul csalódást szülnek az életünkkel kapcsolatban. Például számos kommunikációs probléma adódik abból, hogy elvárjuk a másiktól azt, hogy találja ki a gondolatainkat, és mindig értsen velünk egyet.

A nőknél ez abban az érdekes formában jelentkezik: miközben szeretik magukat rendkívül empatikusnak és megértőnek beállítani, sokszor képtelenek belátni és elfogadni, hogy a férfiak sok szempontból máshogy működnek. A nők szeretnék ráerőszakolni a férfiakra a saját elvárásrendszerüket, aztán pedig csodálkoznak, hogy ez nem lehetséges. A Hotel Havanna novelláiban olyan figurákat szerettem volna megmutatni, akiket megfojtanak a saját hazugságaik, ezért képtelenek magukat jól érezni.

PRAE.HU: A kötetet olvasva az élethazugságokból és az illúziókból kialakult frusztráció áramlásának is tanúi lehetünk: a frusztráció vírusként terjed az egyik emberről a másikra. A kötet így összességében a híres sartre-i tantételt igazolja, hogy "A pokol: a többiek."

Butaságban vagyunk tartva, és most nem összeesküvés-elméletekre gondolok, de tény, hogy van egyfajta társadalmi nyomás a "hülyeségre". A mindenkori hatalom szempontjából az a legkényelmesebb, ha az embernek önmagán kívül nem marad másra energiája. Ugyanakkor én ennek inkább a másik oldalát ábrázoltam a kötetben: sajnos ma sokunkra jellemző egy olyan debilitás, ami megakadályozza azt, hogy túllássunk önmagunkon.

Tönkretesszük egymást a kapcsolatainkban, a konfliktusaink sokszor céltalanok, nem visznek előre, viszont remekül kitölthetjük velük az egész életünket. Nem tudatosan, de imádunk szenvedni, csalódni, ez mindig könnyebb, mint rálátni egy problémára és megoldást keresni. A magyar társadalom kiszolgáltatottságát részben foghatjuk az alkalmatlan vezetésre, de mi is ugyanúgy felelősek vagyunk érte: ha nem egymás gyilkolásával lennénk elfoglalva, akkor több időnk maradna például arra, hogy felelős állampolgárként cselekedjünk az élet számos területén. Szerintem ma nagyon sok ember lelki regresszióban éli az életét, ami nagyban felelős a társadalom atomizálódásáért.

PRAE.HU: Az elmagányosodásra kiváló példa a kötetből A fogorvosom című novella, aminek a főhősnője komolyan elhatározza, hogy férfiak nélkül fogja leélni az életét.

Általában elég szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, ahogy sok nő értelmezi a feminizmust és az emancipációt. A nők gyakran hibáztatják a férfiakat azért, amiért nem találnak maguknak megfelelő partnert, holott szerintem ebben nekik is ugyanannyi felelősségük van. A nők közül is sokan ugyanúgy alkalmatlanok a párkapcsolatra és az együttélésre, mint a férfiak, és ez sokszor abból fakad, hogy nem veszünk tudomást a másik nem jellegzetes tulajdonságairól, nem tudjuk azokat elfogadni, így együtt élni sem tudunk velük, inkább azt mondjuk, már megint egy szemétbe botlottam, tehát csalódunk. Szerintem igenis van különbség a két nem között, de ez nem jelenti azt, hogy az egyik jobb, mint a másik. Sokak számára lenne könnyebb az élet, ha ezt el tudnák fogadni.

PRAE.HU: Emblematikus, hogy a kötet címadó novellája, a Hotel Havanna az egyedüli férfi-történet a kötetben. A főhőse egy jóravaló, fiatal biológus fiú, akinek nincs túl sok szerencséje a nőknél. Talán mert túlságosan "átlagos".

Ez a történet is részben a női elvárásokra kérdez rá, és a kompromisszumra való képtelenséget példázza. A férfi legyen menő, erős, minden pillanatban borzasztó szórakoztató, ugyanakkor megértő és érzékeny is, és lehessen rá számítani, stb. Az összes elvárásunkat egy férfi sosem fogja teljesíteni. Az említett novella többi férfi szereplőjével is igyekeztem kvázi-tragikus férfi sorsokat felmutatni.
Hotel Havanna
PRAE.HU: Például ott van az elvált férfi története, akit a volt felesége nem enged a gyermekük közelébe.

Ma ez is elég komoly probléma. A nők többségének nem kérdés, hogy a válás után a gyerek az ő tulajdona, és csak szívességet tesz a férfinak – aki evidens módon egy rohadt szemét – azzal, hogy ő is tarthatja vele a kapcsolatot. És miközben a nők mindig azt hangsúlyozzák, hogy számukra a legfontosabb a gyerek, nem veszik észre, hogy mennyit ártanak nekik ezzel a hozzáállással. Tehát minden annak a szellemében történik, hogy a gyerekének mindenki jót akar, ugyanúgy, ahogy a novellában szereplő ex-feleség is, aki szerint a volt férj nem tud vigyázni a gyerekére, ezért nem mehet a közelébe. De biztos, hogy mindig az a jó, ha óvjuk a gyerekünket? Na bumm, elesik, majd beveri az orrát – és akkor mi van?

Jellemző, hogy a nők imádják megmondani a férfiaknak, hogyan viselkedjenek a gyerekükkel. Ebben sokszor én sem vagyok kivétel, és a férjem ilyenkor jogosan meg szokott sértődni. Ez a fajta terror a nők részéről szerintem nagyon súlyos: nem tudom, miért gondoljuk azt, hogy a gyereknevelésben mindig mi vagyunk az okosabbak. Ebből a szempontból például fals a nők panasza, hogy ők mennyire nincsenek elfogadva. Nem vagyunk akkora áldozatok, mint amennyire ezt szeretjük magukról hangoztatni. A kötetben ezeket a helyzeteket is szerettem volna feltárni, amikor a nőknek nem kellene annyira sajnálniuk magukat. Ezért is alkalmaztam többször azt a módszert a novellákban, hogy megmutattam a női oldalt, utána pedig azt, hogy mit gondol a férfi ugyanabban a szituációban.

PRAE.HU: Ez az egyoldalú látásmód valószínűleg abból fakad, hogy a nők sokszor azt hiszik, attól, hogy életet adtak egy vagy több gyermeknek, kiváltságosabbak lettek. Ez feljogosítja őket arra, hogy "rendelkezzenek" a gyermek fölött. Az anyaságot ennél sokkal természetesebben kellene kezelni, csak manapság a gyermekvállalás kezd kuriózummá válni.

Igen, az anyaság természetes velejárója a nő életének, nem kiváltság, ezt csak az gondolhatja, aki valami frusztrációt akar ezzel kompenzálni. Egyébként nemrég egy érdekes dolgot hallottam. A legújabb kutatások szerint az anyaság nem olyan ösztönös dolog, mint ahogy azt sokan gondolják, rengeteg tanulás kell hozzá, amit a kislányok a szocializáció során sajátítanak el. Éppen ezért jó minták hiányában könnyen válik valaki bántalmazó anyává, mint például a című novellám hőse, aki magára hagyja a hóban a kétéves gyerekét.

PRAE.HU: Amellett, hogy írsz, két gyermek édesanyja vagy. A munkát, az írás klasszikus önmegvalósító műfaját és az anya szerepet hogyan tudod összeegyeztetni?

Az, hogy lettek gyerekeim és férjem, nem, hogy gátolt, hanem segített abban, hogy írjak. Nálam jó hatással van egymásra a család és a munka. Ráadásul a gyerekek rendszert visznek az ember életébe, és a felelősségérzetet is erősítik. Ez persze nem mindenkinél van így. Szerintem az írás szempontjából az a legfontosabb, hogy az embernek békében kell lennie a saját identitásaival, és egyfajta stabilitással azt kell tudnia mondani, hogy ez én vagyok, akár tetszik, akár nem. 5-6 évvel ezelőtt még én sem voltam ilyen, több lett volna bennem a megfelelési kényszer: jobban megkötött volna, hogy ki mit csinál, ki mit ír.

PRAE.HU: Akkor most idéznék egy kritikából, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá: "Hidasé a tavalyi év egyik legjobb szépirodalmi munkája... Hidas még nem akkora nyelvművész, mint akikkel együtt emlegetnénk őt..." És itt a kritikus megemlíti többek között Csobánka Zsuzsát és Szvoren Edinát.

A nyelvi játékokat különösebben sosem szerettem, általában elveszek a túlcizellált, túldíszített szövegekben, és ezzel nem feltétlenül a két fenti szerzőre utalok, mert velük eredetileg nem a nyelvi megformálás kapcsán hoztak egy platformra. Valószínűleg azért is kezdtem el későn írni, mert a korábban uralkodó posztmodern irányzat nem igazán inspirált, miközben csodáltam azokat az írókat – például Spirót, Nádast – akik ennek ellenére mentek a maguk útján. A Hotel Havannáról valóban nem lehet azt állítani, hogy túl sok nyelvi kísérletezés lenne mögötte.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem számít, nyelvi szempontból mi hogyan van megoldva, de a nyelv számomra inkább eszköz és nem végcél. A szöveg ritmusa például rendkívül fontos, miközben írok, folyamatosan érzek egyfajta belső ritmust, és ha ez nincs meg, akkor az írással valami nem stimmel. De nem biztos, hogy mindig így fogok írni, a nyelvhasználat fejlődik is, ahogy az ember egyre többet ír.
Hidas Judit Hotel Havanna
PRAE.HU: Tóth Krisztina egyfajta mentorként segített a szövegeid csiszolásában. A kettőtök írói világa elég közel áll egymáshoz. Hogyan kezdődött a kapcsolatotok, és Kriszta pontosan miben segített?

Tóth Krisztát még abból az időből ismertem nagyon felületesen, amikor együtt szerepeltünk az Éjszakai Állatkert című antológiában. Az első novelláim megjelenése után volt egy hosszú szünet, 5-6 év, amikor alig olvastam, és nem is írtam. Három évvel ezelőtt kezdtem újra írni, gyűltek a novellák, de úgy éreztem, szükségem lenne valakire, akivel át tudom őket nézni. Már megvolt majdnem az összes, amikor olvastam Kriszta prózaköteteit, nagyon tetszettek, ezért segítséget kértem tőle.

Már egy viszonylag végső fázisba kapcsolódott be: a meglévő 70%-os anyagot együtt tisztogattuk, ami így eljutott egy 80-85%-os állapotba. Ezután még több mint fél évet dolgoztam a szövegeken. Kriszta nagyon empatikus tanár. Mindig az én szövegeimből kiindulva, azok logikája mentén mondta el a véleményét, soha nem éreztem azt, hogy a saját írói világát próbálja rám erőltetni. Ráadásul úgy tud kritikát mondani, hogy közben nem alázza porig az embert, tényleg a szövegről beszél, és nem az alkotót minősíti. Ez nagyon ritka, borzasztóan hálás vagyok neki ezért.
 
Fotók: Bach Máté
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Hercsel Adél --


További írások a rovatból

irodalom

Családi hálók a Margó Vásárszínpadán Családi hálók a Margó Vásárszínpadán
Margó 2019 - Barnás Ferenc és Harag Anita
irodalom

Az izoláció tematikája az izlandi irodalomban Az izoláció tematikája az izlandi irodalomban
Margó 2019 - Jón Kalman Stefánsson és Sigríður Hagalín Björnsdóttir
irodalom

Leülni vagy nem ülni? Leülni vagy nem ülni?
A 2019-es Margódíj-átadó
A PesText fesztivál programjai a PIM-ben

Más művészeti ágakról

Majoros Nóra válaszai a prae.hu körkérdésére
A Švejk a Vidéki Színházak Fesztiválján
Fischer Iván változata A Müpában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés