bezár
 

irodalom

2014. 04. 09.
A Fehér Ház beszédírójából irodalomprofesszor
Interjú David Damrosch-sal (Harvard Egyetem, USA)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Fehér Ház beszédírójából irodalomprofesszor David Damrosch, a Harvard Egyetem professzora Budapestre látogatott, és előadásokat, szemináriumokat tartott az ELTE BTK-n. A professzor munkássága igen kiterjedt, foglalkozik a világirodalom elméletével, globális és lokális kultúra összefüggéseivel, irodalom és egyetemes történelem kapcsolatával, különböző írásrendszerekkel és fordítással. Előadásainak és szemináriumainak központi kérdésfeltevése a világirodalom mibenléte volt: a világirodalom megközelítésének lehetséges módjait, a világirodalommal kapcsolatos olvasási stratégiákat helyezték fókuszba.
PRAE.HU: Köztudottan sokat utazik, rengeteg előadást tart, konferenciákon vesz részt világszerte. Hogyan képes erre? Milyen hatással van a munkájára az állandó úton levés? Hozzájárul a kutatásához?

Nehéz egyensúlyt teremteni, mivel szeretek utazni, különböző helyeket meglátogatni, ugyanakkor sok múlik a szervezésen, ezen a területen pedig nem vagyok olyan kiváló. Azt gondolom viszont, hogy fontos utazni. Gyakran lehet hallani, hogy a világirodalom amerikai jelenség, és az amerikaiak annak ellenére, hogy nem igazán vannak tudatában, mi történik a világban, azt gondolják talán magukról, hogy nagyon is globálisak, nemzetköziek, miközben nagy ritkán ünnepelnek az Egyesült Államokon kívül íródott műveket, kivéve, ha a média különleges figyelmet fordít ezekre vagy egy adott nyelvre. Tervezett módon azonban ezt nem teszik meg. Más a hangsúly, amit az intézményes keretek befolyásolnak vagy az információ, hogy mi történik például Lengyelországban vagy Koreában. Ezt viszont nem fedezheted fel, ha nem találkozol emberekkel. Ugyanakkor kezdem úgy érezni, hogy többet dolgoznék, de még nem igazán sikerült megtalálnom a módját, hogy mindkettőre jusson időm, mivel bizonyos emberektől eltérően én nem tudok repülőgépen írni.

 


David Damrosch az ELTE-n

David Damrosch (Harvard Egyetem, USA) az ELTE BTK-n
 

PRAE.HU: Az ELTE bölcsészkarán tartott első előadása felvezetéseként hallottunk egy hosszú listát a legkülönbözőbb nyelvekről, amelyeken beszél és/vagy olvas. Lenyűgöző az olykor régi vagy egzotikus nyelvek sora. Az ember eltűnődik, mi vezette arra, hogy ezeket tanulmányozza, mi volt a motivációja?

Szívesen mondanám, hogy kiváló vagyok e nyelvek területén, de ez túlzás lenne. Az összehasonlító irodalomtudomány területén feltételezik, hogy nagyon jól beszélsz franciául, németül és angolul, ez az, ami igazán számít. Az összehasonlító irodalomtudomány gyakran passzív-agresszív viszonyban van a nemzeti irodalomtudományokkal: "Természetesen szükségünk van rád, hogy szolgáltasd a nyersanyagot, majd mi biztosítjuk hozzá az elméletet, egy magasabb értékre összpontosítva, mi ennek vagyunk a szakértői. Mindent tudunk, amit te, és mi még Bahtyint is ismerjük." Úgy gondolom, ez sajnálatos, és szeretném, ha jobban érteném a nyelveket. A kompetenciám mértéke változó a különböző nyelvek tekintetében, amelyeken eddig dolgoztam. Elboldogulok franciául, németül és spanyolul, a többi nyelven nagyobb nehézséggel, szótárral olvasok. Azért is fontos a nyelvek ismerete, hogy többé ne legyünk a fordítások foglyai: ebben az értelemben ez minőségi és összetettebb változást jelent.


Beszélgetés David Damrosch-sal

Beszélgetés David Damrosch-sal
 

Az emberek észre sem veszik, de gyakran eltúlozzák, hogy mennyi nyelvi kompetencia lehet elégséges. A világirodalomról szóló könyvem (What is World Literature?, 2003) hátsó borítóján az egyik ajánló a minden területen egyenlő módon megnyilvánuló műveltségemért, filológusi figyelmességemért és kiegyensúlyozottságomért dicsér. Nyilvánvalóan nem figyelt fel arra az illető, hogy az egyik fejezet (The Poisoned Book [A mérgezett könyv]) Milorad Pavić Kazár szótárjáról szól, én pedig nem olvasok szerbül. Így vagy a német nyelvtudásomat gúnyolta, vagy nem vette ezt észre. Mindenesetre egy egész fejezetet írtam egy olyan nyelven készült munkáról, amelyen egyáltalán nem olvasok, és ezt a fejezetet újra kiadták – azt hiszem, nagyon sikeres lett. Nem igényelt egyáltalán szerb nyelvtudást.

Ugyanakkor Kafka esetében sokkal többre vagyok képes, mert tudok beszélni a fordításról például. Tehát ez a kérdés arról szól, hogy mit ismersz, mit kell tudnod és mit nem, és ennek megfelelően kell kialakítani a témát. Nem feltételezem például, hogy képes lennék Pavić stílusáról beszélni anélkül, hogy ismerném a nyelvet. Ugyanakkor például Tzvetan Todorov írt egy könyvet The Conquest of America [Amerika meghódítása] címen anélkül, hogy ismerte volna bármelyik nyelvet is azok közül, amelyekről beszél. Természetesen ez valahol felszínes. A kihívást a középút megtalálása jelenti, mire van szükséged ahhoz, hogy beszélj egy adott szövegről, és mit tanulhatsz a terület szakértőitől, hogy ennek megfelelően kiegészítsd a tudásod.

 

Milorad Pavic: Kazár szótár (1984)

Milorad Pavic: Kazár szótár (1984)
 

A kérdés másik részére válaszul, vagyis, hogy mi inspirálta a nyelvtanulást: részben az a frusztráció, hogy igazán közel szerettem volna kerülni egy szöveghez, ehhez pedig bizonyos mértékben muszáj megtanulni a nyelvet. Először németül tanultam, mivel a családom az egyik ágon német-zsidó származású. Inkább a német kultúrához áll közelebb, mint a klasszikus zsidó kultúrához, de a Héber Bibliát is tanulmányoztam. Emellett jó példa arra, hogy a legváratlanabb dolog felkeltheti az érdeklődést, amikor például navahót kezdtem tanulni.

Az egyetem első évében hallgattam egy kurzust a művészettörténet általános aspektusairól. Az oktatóm szakterülete az indián kultúra és az amerikai művészet volt. A szemináriumi dolgozatomat egy mexikói szoborról írtam, egy nagyon rejtélyes, ragyogó, csodálatos szoborról, amely tíz láb magas volt. És ahhoz, hogy megértsem, utána kellett olvasnom, s rábukkantam egy, a kultúra aspektusairól szóló könyvre, amelyet egy kiváló szakértő írt. Spanyol könyv volt, és a fordítás fordítását olvastam. Feliratkoztam tehát egy navahó kurzusra az antropológiai tanszéken, a csoport létszáma ezzel megduplázódott, mivel a tanszéken nem fordítottak olyan nagy figyelmet a navahóra. Nem beszélem a nyelvet, de képes vagyok olvasni az irodalmát, és valóban megmaradt számomra ez az érdeklődés. Egész világot nyitott meg előttem. Egy apró egység az első évben hatalmas hatással volt rám. Világirodalommal foglalkozom, de érdekel az antik és az észak-amerikai irodalom is. Másik érdekes történet, ahogyan az egyiptomi kultúrával kerültem kapcsolatba. A szobatársam egy egyiptomi régészeti kurzust hallgatott, és felkeltette az érdeklődésemet, különösen az eltérő írásrendszer. Akkoriban kínai fordítás kurzust látogattam, és a tanárom megrémített, amikor azt mondta, hogy el se kezdjek tanulni kínaiul, ha nem vagyok kész húsz évig tanulmányozni. Az egyiptomi sokkal könnyebbnek tűnt, pár év alatt meg lehetett tanulni, megismerni a kultúrát és természetesen könyveket olvasni.
 

 

How to Write World Literature

David Damrosch: How to Read World Literature (2008)


PRAE.HU: Nagyon korán kezdett írni különböző nyelvek és kultúrák irodalmáról. Arra lennék kíváncsi, hogy már ekkor elkezdett gondolkozni azokon a problémákon, amelyek a világirodalom olvasásakor felmerülhetnek? Mikor és hogyan került a világirodalom problémaköre az érdeklődése középpontjába?

A kérdés érdekes, mert mindig is úgy éreztem, hogy a jó irodalomkritika az önéletrajz egy formája, alakítja azt és a hátterét biztosítja, még ha gyakran nem is tudatosan. Az én esetemben például részben azért olvasok francia és német irodalmat, mert az apai ágam Közép-Európából származik, lengyel-német-zsidó származású, túl Nyugat-Európán. Emellett a szüleim a Fülöp-szigeteken is éltek, mivel az apám önkéntes volt, ez életük legszebb időszaka. A bátyáim is éltek ott.

Én már Amerikában születtem, miután visszatértek, és gyerekkoromban sokat hallottam a világ egy nagyon különböző terültéről, amely varázslatos helynek tűnt. Igen erős vonzalmat éreztem az antik nyelvek iránt is. Majd antropológiával foglalkoztam, Balzacról, Derridáról, Lukácsról olvastam, és ez volt a világ. Nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni mindezzel. Húsz évbe telt számomra, hogy kiderüljön, képes leszek-e megmaradni a szakmában, nem számítottam akadémiai állásra, nem igazán szakosodtam egy területre, és úgy gondoltam, hogy a külügyminisztériumban vagy újságíróként fogok dolgozni, vagy valami hasonló.

Amikor a disszertációmat befejeztem, Washingtonban dolgoztam, a feleségem az állami hivatal jogásza volt, én pedig beszédeket írtam a Fehér Ház számára. Bizonyára beszédíró maradhattam volna, vagy a külügyminisztérium alkalmazottja, amelytől ajánlatot is kaptam. Végül az összehasonlító irodalomtudomány professzora lettem. Majd egyszer egy helyi nagykövetség fordult hozzám, hogy adjak tanácsot, milyen amerikai regényeket kellene ajánlaniuk. Amikor pedig kiadtam egy világirodalmi antológiát, feltettem magamnak a kérdést: "Mi a fene az a világirodalom?" Talán ez egy jó cím is lehetne, gondoltam, nyilvánvaló okok miatt viszont lerövidítettem a címet: What is World Literature? [Mi a világirodalom?]

 

What is World Literature

David Damrosch: What is World Literature (2003)

PRAE.HU: Általában a világirodalommal foglalkozni, a jelenséget és a fogalmat tanulmányozni, a világ minden tájáról műveket olvasni izgalmas és lenyűgöző egyrészről, ugyanakkor talán frusztráló is, mivel nagyon sok kérdést felvet a módszer tekintetében, az olvasás és az értelmezés folyamata során, ahogyan a tanulmányozott anyag is hatalmas. Milyen megoldásokat dolgozott ki a saját munkája során?

Én nagyon szöveg-központú vagyok, inkább közelről szeretek megvizsgálni kevesebb, de igazán lenyűgöző műveket. Erősen kell összpontosítani, amikor a szöveggel dolgozol, egy tanulmánynak szentelni mindent, elolvasni mindent az adott évszázadból.

 

Mikor egy művel foglalkozol, nem kell tudnod mindent, amit a szakértő tud. Néha a szakértők képesek valamiképpen bekebelezni a saját területüket, belső csoporttá válnak, ahol biztonságban beszélhetnek egymással. Miért kellene újratermelni annak kissé eltérő változatát, amit mind tudnak egymásról, miért ne lenne érdemes inkább kívülről írni? Nem kellene egy tudományos területnek azok számára is hasznosnak lennie, akik nem a szakértői? Nagyon erősen így érzem. A stabilitással szemben a kívülről érkező képes feltárni valami olyat is, amit egyébként nem látnánk.

A How to Write World Literature? [Hogyan írjunk világirodalmat?] című könyvemben két, egymástól nagyon távoli művel foglalkozom: Molière Le Bourgeois Gentilhomme [Az úrhatnám polgár] (1670) és a japán Chikamatsu Love Suicides at Amijima [Szerelmi öngyilkosság Amidzsimán] (1721) című szövegével. Kortársak voltak, de sohasem hallottak egymásról. Mégis mindketten a városi polgári réteg kialakulására válaszolnak. Mindkét mű meta-teátrálisnak bizonyul, a színre vitelt bevonják a játékba, s a játékot magát metaforaként vonatkoztatják a társadalmi növekedésre, amely bizonytalan helyzetben zajlik. Nem hallottak egymásról, de mindketten a saját médiumukat használják a társadalmuk tendenciáiról való gondolkodáshoz. Ugyanakkor természetesen különböznek is egymástól: az egyik komédia, a másik tragédia, valamint eltérő társadalmi szituációkban játszódnak. Nagyon érdekes, ahogyan Moliére a karaktereket bábokként kezeli, miközben Chikamatsu éppen a bábokat alakítja emberekké. Ha e két művet összehasonlítod, akkor abból nyerhetsz valamit. És úgy gondolom, ha igazán komolyan akarsz dolgozni, akkor egy Japánnal foglalkozó kollégával dolgozol.

 

 

 

Chikamatsu

Chikamatsu Monzaemon: Szerelmi öngyilkosság Amidzsimán (1721)
 

Probléma akkor van, ha nincs együttműködés az ilyen jellegű munka során. Ahogyan én dolgozom, az bizonyos értelemben nem hasonlít az igazi tudományhoz, mint például Németországban. Inkább egyfajta szoros olvasáshoz áll közel, egy újfajta kritikai gondolkodáshoz. Számomra ez nagyon inspiráló, a szabadság tere. Döntő fontosságúnak érzem, hogy elmélyedjek nagyobb távlatú kérdésekben, majd újra visszatérjek a szöveghez és a lokális problémákhoz.

PRAE.HU: Egy összehasonlító elemzés során hogyan választja ki az elemzendő szövegeket, melyek az első kérdések, amelyeket feltesz egy ilyen munka során?

Az egyik kedvenc íróm, Roland Barthes, akit lenyűgözőnek tartok, azt írja egyik könyve epilógusában, hogy ő csak játszik a szöveggel, a szöveg vezeti. Azt állítja, hogy nem elgondolások és elméletek irányítják az olvasását. Valószínűleg, persze, több elképzelése volt, mint amit bevall. Amikor valami igazán inspiráló számomra, jobban akarom érteni, és amikor nagyobb távlatban olvasok, mindig eszembe jut valami más. Kialakul egyfajta ösztön, hogy az adott összehasonlítás telitalálat lesz vagy éppen az ellenkezője, és ami nem működik, nem szabad erőltetni. Nem fogom összehasonlítani Tolsztojt és P. G. Wodehouse-t, mert nem hiszem, hogy sokra vezetne. Beszélhetsz viszont P. G. Wodehouse-ról és Shakespeare-ről. Az összehasonlító képességeinkre alapozva képeseknek kellene lennünk, hogy fordítsunk a szövegek között, és a szakértőkkel párbeszédben olvassunk. Így amikor például Milorad Pavić Kazár szótáráról írtam, olvastam a Pavićra vonatkozó szakirodalmat is, amelyet megtalálhattam angolul, franciául vagy németül, ily módon sokat megtudtam róla és a kulturális kontextusról. A mű nemcsak egy metafikcionális helyről szól, hanem a jugoszláviai feszültségekről is. Valami alapvetőt mond el róla. Akármit is szeretnél kezdeni azzal a könyvvel, erről tudnod kell. Nem kell szerbnek lenned, hogy szert tegyél erre az információra, de lehetsz szerb szakértő.

PRAE.HU: Pályatársa, Franco Moretti egy helyen arról beszél, hogy a distant reading technikáját alkalmazva néha a szöveg maga eltűnik. Ez a megállapítás, lévén az irodalom szövegből áll, különösen meglepő. Úgy látom, hogy a szoros olvasás az Ön számára is fontos. Mit gondol Moretti megközelítéséről?

Valóban, teljes mértékben az ellenkezője annak, amit én csinálok. Franco lenyűgöző, az emberek nagyon szeretnek ellenkezni vele. Ugyanakkor igen inspiráló, ha különböző szinteken gondolkozunk róla, például Franco életrajzi szintjén. Egyfelől önmaga újraalkotásával áll kapcsolatban a munkássága – Franco szeret egyszerre teljesen új fényt vetni mindenre, eredeti és intellektuális. A műveknek nagyon rövid olvasatát nyújtja. A testvére, Nanni Moretti filmrendező – a testvér művész lesz, ő pedig tudós, de nem úgy ír, mint egy tudós, hanem mint egy költő. Nagyon költői a stílusa, hihetetlenül életteli. Érdekes, sok német azt kívánja, bárcsak olasz lenne. Franco az egyetlen olasz, aki valaha is azt kívánta, bárcsak német lenne, igazi hermeneuta.

 


Franco Moretti: Distant Reading

 

Franco Moretti: Distant Reading (2013)
 

PRAE.HU: Az első előadásában a nemzet 19. századi fogalmáról is beszélt. Úgy tűnik számomra, mintha újragondolná a fogalmat, s mintha a fogalom most átalakulna. Mit gondol, még mindig a nemzet 19. századi fogalmában gondolkozunk, vagy valóban változásban van? Ez leginkább Európában probléma?

Egyáltalán nem csak Európa számára. A nemzet építménye még mindig rendkívül fontos bizonyos eltérő kulturális kontextusokban. Akármi történjék Ukrajnával, jól jellemzi, hogy a poszt-nemzeti elképzelés nem pontos, ez ennél összetettebb probléma, amely az állammal és az alapokkal függ össze. Nemrég Granadában, a nemzeti könyvtár kézirattárában fontos volt, hogy tudjam, mi a portugál.

A nemzeti identitás alapvető módon összefonódik a nyelvvel és az irodalommal. Doktrínaként megőrizve a mikro-nacionalizmus vagy a nemzeti dicsőítés területére tévedhetünk. Mindig a rossz összehasonlító irodalomtudomány jellemzőjének tartom, ha a francia tudósok kimutatják Franciaország nagyságát, hogy mennyi más országra hatással volt; vagy a német komparatisták Németország nagyságát, milyen sokat jelent a külföldiek számára; a japán komparatisták pedig rámutatnak, hogy a japán irodalom a kínai felett áll. Mindenhol felmerülnek ezek a kérdések.

Persze, hangsúlyozni kell a nemzetköziséget és a nemzeti ambíciót politikai értelemben, valósághűbb is, és közelebb is áll ahhoz, ahogyan az irodalom születik. Nemzeti nyelv van, olyan nemzeti irodalomról viszont nem hallottam, amely nem dialógusban fejlődött volna, többnyelvű körülmények, dialektusok között egy ország keretein belül. Természetesen ott a legkorábbi sumer irodalom, talán abban az időben igaz lehetett, de azt követően mindig jelen van a többnyelvűség. Ismerjük a nacionalizmus megalkotott természetét, a társadalmi szabályozásokat, az etnikum, a régiók, az osztályok, a szleng szerepét. Meg lehetne itt említeni Kiplinget, aki nem egy beszélt nyelvet használ, hanem megteremti a kiplingi nyelvet, egy dialektust, s ezt alkalmazza.

 

 

sumer pecséthenger

Sumer pecséthenger
 

PRAE.HU: Nagyobb távlatból hogyan látja a világirodalom és az összehasonlító irodalomtudomány szerepét az irodalomtudomány területén és a humán tudományokon belül?

Sokat gondolkozom erről, meglehetősen foglalkoztat minket ez az Egyesült Államokban, mivel általában a humán tudományokra, az irodalomra és a nyelvekre nagy nyomás nehezedik. És erősen úgy érzem, hogy a tudományos nacionalizmusnak is nemzetközivé kell válnia. A Columbián például egy egész évfolyam az első szemeszterben tulajdonképpen görög és latin műveket olvas az irodalmi kurzuson, egy másik órán pedig görög és latin politikaelméletet. Mindez ráébreszt, hogy a világirodalom körforgásban van. Úgy érzem, hogy hozzátehetünk a kultúratudományokhoz, a médiatudományhoz azzal, hogy mi viszonylag kifinomultabb módon vagyunk képesek szövegeket olvasni, hogy a szoros olvasás képességével rendelkezünk. Kölcsönös haszonnal járna a tágabb tudományterület számára is. Sokkal eredményesebb lenne, ha nyitnánk egymás felé, mintha ragaszkodnánk saját szűk körű, tudományos olvasásmódunkhoz.

PRAE.HU: Mit gondol a humán tudományok szerepéről és lehetőségeiről a mai világban?

Nagyon praktikus, kulturális kérdésről van szó. Nagyon is úgy érzem, hogy az irodalmi nyelv a nyelv, a gondolat legfejlettebb formája, verbális forma, de a legfejlettebb. Döntő fontosságú területe a kritikának és a kultúrának. Emellett az irodalmi diskurzus mindig tisztázni akarja a dolgokat, reflektál, folyton a kritikai élen táncol, és ellenzéki. Ellenzéki olyan értelemben, hogy a hatalmon lévő rendszert támadja, amely mindig támadásra érdemes, és arra ösztönöz, hogy jobb állampolgárrá váljunk egy mélyebb értelemben. Ugyanakkor nem gondolom, hogy fontos lenne Shakespeare olvasatát – még közvetve sem – a rendszer kritikájaként használni, ezt elvégzik más tudományok. Gyakorlati értelemben pedig gondolnunk kell arra, hogy mire van szüksége a társadalomnak, a nyilvánosságnak. Kevesebben választják az irodalmat fő szakjukként, kevesebb elhivatott hallgató érkezik, de ők jobbak, mint valaha. Nincs szükségünk számtalan irodalomprofesszorra, hanem néhányra van szükségünk.

 


David Damrosch

 

David Damrosch
 

Művelt állampolgárok sokaságát neveljük ki. A Harvardon tanítok egy általános program keretében is. Például orvosi humán tudományok kurzust tartottam, és itt az irodalmi művekben feltűnő orvosi témákról és az orvoslásról beszéltünk. A kurzust több száz orvostanhallgató látogatta, és valóban tanultak valamit, amit a gyakorlatban is tudnak hasznosítani.

Vagy például A filozófus és a zsarnok című órán azt vizsgáltuk, hogyan reprezentálják az egyes írók és filozófusok a diktátor alakját az antik irodalomtól kezdve: Platón, Shakespeare, Voltaire és a görögök, Hitler, Heidegger és Hannah Arendt. Ötször többen vették fel ezt a kurzust, mint a világirodalmit. Tulajdonképpen világirodalom kurzust kapnak anélkül, hogy tudnának róla. Ha lokális, kritikus témák köré szerveződik, az jelent számukra valamit. Továbbá ha belegondolunk, ironikus, hogy az irodalmi tanszékeken az irodalomelmélet szerzői, akiket olvasunk, nem az irodalom felől érkeznek. Barthes nem, Foucault nem, Lacan sem. Ki az, akit olvasunk, és valóban az irodalomtudomány professzora? Nagyon kevesen. Ezek a szerzők az irodalmi elemzés, a szociológia, a morálfilozófia és a politika egyfajta keverékét írják meg. Azért szeretjük az irodalmat, mert az visszavezeti a szóban forgó kérdéseket a diszkusszió, a beszélgetés területére. És ez az, amit kizárólag az irodalom képes nyújtani számunkra.

Az esemény plakátja megtekinthető: itt.
Az eseményről készült tudósításunkat itt olvashatják.

A fényképeket Cserba Aurél készítette.

 
David Damrosch mesterkurzusát az MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (www.aitk.hu) "Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák" (TKI01241) és "Történés, médium, nyilvánosság" (NK81636) projektjei tették lehetővé együttműködésben "Az angol irodalom magyar története" (K101798) projekttel.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Vásári Melinda --


További írások a rovatból

irodalom

Záróakkord Záróakkord
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 7. nap
A PesText fesztivál programjai a PIM-ben
irodalom

Civilizáció és zsigeri reakciók Civilizáció és zsigeri reakciók
Interjú Terézia Morával véletlenekről, önismeretről és arról, hogyan lesz mindebből irodalmi siker

Más művészeti ágakról

art&design

Arcátlan Arcátlan
Klímariadó! - 19. ARC Közérzeti Kiállítás
színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez
színház

Nyomokban Sexpírt is tartalmaz Nyomokban Sexpírt is tartalmaz
A Kertész utcai Shaxpeare-mosó az Örkény Színház előadásában
zene

Az improvizatív zene ünnepe Budapesten Az improvizatív zene ünnepe Budapesten
Mats Gustafsson az Újbuda Jazz fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés