Az avantgárdnak ebből a vakfoltjából talán a jelen művészetét érintő egyik legfontosabb belátásunk származik, nevezetesen az, hogy az emberi test is csupán konstrukcióként, előzetesen átgondolt vagy éppen ösztönös stratégiák termékeként gondolható el, illetve állítható önmaga elé. Sosincs tiszta, gondolattól, kultúrától és ideológiától érintetlen test. Az emberi alak mindig eredendően sebesült, és sebesültségében, sérülékenységében nyitott a világra.

Ha ezt a belátást a magunkévá tesszük, módunk nyílik minden létező és elgondolható testre máshogyan tekinteni. A deformációk és a hibrid minőségek, amelyeket hagyományosan szintén torzulásként fogtunk fel, egyszeriben nem rendelhetőek hozzá mindenestül a "rút" kategóriájához egy eredeti testeszmény feltételezett "szépségével" szemben. Ugyanakkor az sem biztos, hogy az atipikus minőségeket "groteszknek" nevezhetjük-e, hiszen a groteszket egyfajta "bölcs rútságként", a reflexió vagy az irónia gesztusaként még mindig egy természetes állapothoz képest gondoljuk el. A test, illetve a test határainak felnyitása egy másféle esztétikai szótárat követel meg, egy nem eukleidészi geometria nyelvét és egy újfajta érzékiség fogalomtárát – egy olyan érzékiségét, amelynek egyik kulcsfogalma talán a bőr lehetne, a bőr mint a mindenkori élő test eleven határa. Ám a bőr is rögvest többféle: emberi bőr, fiatal és puha bőr, ráncos bőr, állati bőr, hártya, membrán, szivacs, pikkely, báb, tok, héj, burok, kitin. Lehet porózus vagy tömör, képes lehet a beszédre vagy a hallgatásra, képes lehet lélegezni, felszakadni, dörzsölődni, közösülni, megszólítva lenni, elhasználódni, újratermelődni, felpuhulni, majd ismét megszilárdulni.

Amikor Otto Weininger sajátos világparanoiájával küzdve, énhatárait egy egyszerre bigott és ugyanakkor skizoid erkölcsi kódex megalkotásával vélte megvédeni, nem véletlenül fogalmazott úgy maga is: "Nem a test az erkölcstelen, hanem a bőr". A bőr mégis jótékonyan elfed és óv valamit, ezért is lehet az élő megnyúzása a legszörnyűbb, ami vele történhet. Van ugyanis a meztelenség alatt egy másik, eredendőbb meztelenség, az emberi alak mögött – amelyet hagyományosan a szépség mércéjének teszünk meg – a testnek egy másik, nem hozzáférhető minősége is. A meztelen test bőre alatt a meztelen hús rejtőzik.

A Határlények című kiállítás hibrid teremtményei mind az alak teljességére, körvonalainak kikezdhetetlenségére, az alak belsejében lévő húsra kérdeznek rá. A hibriditás kérdése persze korántsem új keletű, hiszen például a görög mitológia bestiáriumában is számtalan mutánssal és elfajzott lénnyel találkozhatunk. A mitológiai környezetben ráadásul a hibridizációnak önmagában véve nincs értékminősége, az Ovidius által leltározott metamorfizációs katalógus bőségesen beszámol pozitív és negatív előjelű példákról is. A test felnyílása csak egy eredendően keresztény kontextusban jelenthet botrányt, ahol is a test nem más, mint a testté lett Ige, vagyis eredendően szakrális, és akárcsak az isteni logosz, amelyből származik, maga is rögzített értelmet hordoz. Krisztus testét borzalmasan megsebzik ugyan, de nem szakítják szét részeire. 

Mindez azonban nem jelentheti, hogy az emberi test határainak eltolódása szükségképpen blaszfémia. Ha a logoszhoz is mint egy eredendően sérülékeny, változni képes, rögzítetlen értelemhez viszonyulunk, akkor érthető, hogy a belőle lett hús is hozzá hasonlatos. Nem kell hát félnünk a változástól, noha nem szükséges lelkesen igenelnünk sem. Nem kell osztoznunk a transzhumanizmus szciencista derűlátásában, de nem kell átadnunk magunkat a technológiai paranoiának sem – és éppen a művészet analitikus tekintete segíthet abban, hogy józanul töprengjünk el a peremvidéken tobzódó határlények természetellenes természetességén.

Márpedig a döntő események többnyire éppen a végeken történnek meg. Minden lehetséges, hiszen az emberi testhez ma már mindaz a borzalom hozzátartozik, ami évezredeken keresztül megesett vele, ugyanakkor hozzátartozik a halhatatlanság, vagy legalábbis a fájdalom nélküli élet reménye is. Az emberi testhez ugyanakkor hozzátartozik a nem emberi minőségek átélésének lehetősége is. Meg kell tanulni a térdünkkel gondolkodni és az agyunkkal tapintani, ahogyan a medveállatkák teszik, egyúttal meg kell tanulnunk úgy létezni, ahogyan egy denevér, egy kúszóinda vagy egy tintahal létezik. Meg kell tanulni nem megtagadni és távol tartani magunktól a halált, hanem párbeszédbe lépni vele, elvégre a testünk csak erről, a halál közelségéről suttog, és ha nem hallgatunk rá, magunkra nem hallgatunk. 

A kiállítás egészének gazdagsága nyilvánvalóvá teszi, hogy az itt kiállító művészek a fenti problémákra rendkívül sokféleképpen reflektálnak. Ez a nagy műgonddal létrehozott tárlat ugyanis már nem él a tiltakozás vagy a dadaista kabaré hagyományos eszközeivel, hanem önmagáért van, evidenciaként kezelve a test felnyílásának, manipulálhatóságának új paradigmáját. Vannak itt művészek, akiket láthatóan erősebben vonz az absztrakció, mások egy régi-új mitológia "népművészetének" fiktív tárgyi emlékeit alkotják meg, megint mások érezhetően egy társadalomlélektani reflexió keretein belül mozognak. Az a belátás azonban talán közösnek tekinthető az itt látható művekben, hogy antropológia helyett immár az antropotechnika korát éljük, amely azonban nem egy poszthumán állapotot, a hagyományos humanista értékekkel való szembefordulást, hanem ezen értékek újragondolását és átfogalmazását tűzi ki céljául – ilyen mindenekelőtt a szabad identitásválasztás kérdése. Az ember nem azért kitüntetett lény, mert beleszületik a létezés uralkodójának szerepébe, hanem azért, mert maga határozhat sorsa és rendeltetése felől. Miután a lélek autonómiájának eszméjét már bő száz éve kikezdte a pszichoanalízis, ugyanez vár az emberi testre is. A test lesz a tudatalatti (a bőr alatti) minőségek, vágyak, akaratlan gesztusok, konstruált és valós történetek hordozójává, nem mint egy tiszta kommunikáció bármikor szóra bírható beszélőgépe, hanem mint egy folyamatosan változó, önmagát kiszolgáltató, felpuhuló vagy ismét megkötő, újra- és újrarendeződő, képlékeny anyagiság, melynek nincs rögzíthetetlen és végleges képe. Ahogyan azt az irodalmi anekdota is jelzi: "Jaj ne, csak azt ne!" – tiltakozott Kafka a kiadójánál, amikor felmerült, hogy az Átváltozás című munkája címlapján egy pontos illusztráció fog szerepelni azóta világhíressé lett bogaráról.

A tárlat határlényei tehát valóban egy határon léteznek, mindenesetre a művészek maguk nem határsértők – nem ők mentek át a határon, hanem a határ vágott keresztül rajtuk. A művek mentesek az öncélú gesztusoktól, formanyelvük letisztult és integratív, és a tematikus sokféleségből adódóan kérdések egész sorát láttatják új fénytörésben. Az ember, illetve az emberi alak e kérdések kiszolgáltatott hordozójaként kerül elénk. Itt már túl vagyunk azon, hogy az ember feküdjön fel a boncasztalra, hiszen a művek többségében az ember az a kísérleti terep, ő maga az a boncasztal, amelyen a különböző állati, növényi, gépi minőségek találkoznak és megszólítják egymást. Az ember többé nem lényegiség, hanem egy ismeretlen nyelven megszólaló jelrendszer, szüntelen autopoiézisz, folyamatosan új és új jeleket és esztétikai minőségeket termelő ködsüveg, varázskamra, a halál és a feltámadás levegőjét árasztó nyitott sírgödör.

Ne riadjunk hát vissza attól, hogy az ember testi létezését eredendően lezáratlannak és lezárhatatlannak tekintsük. A testmodifikáció szubkultúrája már magává tette a kvantummechanika legfontosabb alaptételeit. A változás és a test felnyílásának paradigmája korántsem fenyeget "a régi élet" eltörlésével, sőt éppenséggel egy mélyen humánus és társadalmilag is érzékeny reményt tesz a magáévá. Ahogyan Adorno fogalmazott: "Csak akkor, ha meg lehet változtatni azt, ami van – csak akkor mondhatjuk, hogy az, ami van, nem minden."

Ebben a hitben zárom szavaimat és kívánok elmélyült figyelmet a kiállítás megtekintéséhez.