A Sziget a külföldieké, a magyarok Szigete a VOLT lett, tartja a közvélekedés, pedig az idei fővárosi feszten azért szép számmal voltak honiak is. Persze lehet, csak külföldiekre vadásztak, de a magyaroknak fenntartott bulinegyed azért így is rendre megtelt, elsősorban az alternatív vonalat tömörítő Petőfi Rádió–VOLT Fesztivál Színpad. Itt lépett fel az egyik legizgalmasabb magyar rockzenekar, a Turbo is, akik a Nagy-szín-pad elnevezésű tehetségkutatón/szavazáson keresztül váltottak belépőt maguknak a Szigetre.

A szerencsétlen nevű zenekarnak nem ez volt a legszerencsésebb koncertje, de azért így is tartogatott meglepetéseket. Elsőként az énekes Tanka Balázs, aki nemrégiben levágatta a haját és az elsőlemezes promofotókat idéző, rövid séróval állt ki a színpadra. Az rockimidzs így kicsit sérült, a hang viszont a régi volt: ha nem is találta a csúcsformáját, és hamiskás is volt a Mercuryban, a magas regiszterekben továbbra is magabiztosan közlekedik.

Nagyobb szerepet is kapott a szokásosnál, mivel bőkezűen adagolták az idén kihozott Pentagram dalait, amelyek egy elektronikusabb és énekcentrikusabb irányba léptek el, miközben megtartották a Turbo ősrockos, pszichedelikus kiindulópontját is. A merengősebb dalokban jobban domborodtak Tanka refrénjei, az elszállt Avalonban vagy a bódult Flaming Swordsben is oda kellett tennie magát, bár az aktuális szerzemények billentyűdominanciája a hézagos hangosításnak köszönhetően most sem érvényesült.

Meglepő módon viszont nem a kettes lemez, a Lost Measure progresszív rockos slágereivel, hanem a debütkorong vadócabb és jóval pszichedelikusabb rock and rolljával ellensúlyozták az új lemezt. A két húzónóta, a Shine On és a Heavyweight Promises keretezte a bulit, de közben befértek olyan meglepetések, mint a nyújtós, reptetős Indecision és az If I Had A Plan, melyek alatt Vígh Dávid végleg kigitározta magát a sztratoszférába. A supergroupnak is becézhető banda (tagjai a Rémemberben, a VHK-ban, a Freshfabrikban, a Barbed Wire-ben játszottak) a tőlük elvárt plafonmagas szinten technikázott: főleg Delov Jávor jazzes ritmusai jöttek ki a koncerten, bár a hangsúly most a korai tudattágítós hippizenéket idéző pszichedelikus hangulaton volt. Nagyon helyesen.

Turbo setlist: Shine On, Revolution Within, Mercury, Indecision, Snake and Membranes, Avalon, Flaming Swords, If I Had A Plan, Heavyweight Promises

Pénteken a Palma Violets nyitotta a műsort, igaz, fél órás csúszással: a csütörtöki Stromae-tömegjelenet miatt eltolták az összes A38-as koncertet fél órával, hogy a nagyszínpados koncertekről nyugodtan át lehessen érni a fedett A38 sátorba. Az előadások így persze összecsúsztak, borultak az előzetes tervek, a Band of Skulls koncertje is belenyúlt a Manic Street Preachersébe.

A Palma Violets még nem is értesülhetett a csúsztatásról: fél óra után, az eredeti menetrendet tartva el is búcsúztak a közönségtől (nagyon profin, egy percig sem panaszkodva), s csak utána közölték velük, hogy még majdnem ugyaneddig húzhatják a nótákat. Nem mondom, az a 35 perc pont elég lett volna belőlük, dalaikat ugyanis csak komoly lemezismerettel lehetett leválasztani egymásról.

Az alap, amit számról számra ismételgetnek, amúgy jó volt, a kikerülhetetlen Clash- és Ramones-hatás keveredett benne a kortárs, retrósra fésült garázsbandák zajosságával. Az öltönyös fazon, a billentyűs színezések valamiért a nyolcvanas évek posztpunkjának szomorkás, dekadens atmoszféráját idéztek, bár a londoniak sokkal bohókásabbak voltak. A koncert közepe felé fő slágerüket, a Best of Friendset is bedobták, a maradék időben pedig a két énekes/(basszus)gitáros frontember vitte a pálmát. Élőben szórakoztatóak voltak az említett lezserségük miatt, de dalszerzésben azért még van hova kiforrni.

Palma Violets setlist

A Band of Skullsra, hiába játszott csak hat körül, már jó félház is lett, főleg az amerikai zászlókat lobogtató külföldiek kattantak rá a szakállasok zenéjére. Pár magyar együttest leszámítva ez a produkció állt legközelebb a tradicionális keményrockhoz, de Matt Haywardék ügyesen ötvözték az oldszkúl fogásokat (gitárszóló!) a finoman diszkósra vett ütemekkel és az indie rockban teret nyert panaszos énekdallamokkal. Értelemszerűen a március végén megjelent Himalayanra feküdtek rá, és jól is muzsikáltak az olyan dalokkal, mint a pattogós, megzúzott Brothers And Sisters, vagy a repetitíven lüktető címadó.

A trió sikerét az is szavatolhatja, hogy az utóbbi években újra felütötte a fejét a klasszikus, hatvanas-hetvenes évek rockján alapuló retro, és pszichedelikusnak lenni sem valami titkolni való perverzió ma. A Band of Skulls meggyőzően egyensúlyozik régi és új határmezsgyéjén, de – a Palma Violetshez hasonlóan – ők sem terhelik meg a befogadhatóságot egyéni hangvétellel. Hayward szűk hangtartományában hozza azokat a tapadós dallamokat, amik slágerszintre emelhetik ezt az alapvetően kis klubokba illő zenét, ráadásul a korai, bluesosabb dalaikkal is borítottak a hangulaton.

Koncertjük felét meghallgatva úgy tűnt, hogy a Band of Skulls is megmarad egy-két húzódalos bandának, amelyik teljesen kiszámíthatatlan módon képes három-négy nagyszerű szerzeményt elrejteni dupla annyi szürke közé. A koncertnek így legalább megvoltak a csúcspillanatai, amit ugye nem minden zenekar mondhat el magáról…

A Manic Street Preachersnek nem kellett attól tartani, hogy nem lesznek kiugró momentumai, hiszen egy fesztiválokra kalibrált, biztosra menő besztof-fal készültek. Meglepő csak az volt a programban, hogy egyáltalán megtarthatták, hiszen már három évvel ezelőtt sem döntöttek nézőcsúcsot a Nagyszínpadnál, és most is jelentősen megcsappant az embertömeg, mikor belecsaptak a Motorcycle Emptiness fájdalmasan szép dallamaiba.

A MSP az idő és az excentrikus Richey James (el)múlásával sokat visszavett a korai évek radikális, politikus kiállásából, zenéjük is puhult, finomodott, poposodott, aminek végpontjaként tavaly már egy kvázi-akusztikus stúdiólemezzel (Rewind The Film) jelentkeztek. A szigetes koncertet is elsősorban a fesztiválra beférkőzött negyvenes korosztály figyelte közelről (egészen a harmadik-negyedik sorig előre lehetett sétálni), a fiataloknak nem mondott sokat ez a professzionális és érzelmes énekre, kiemelt billentyűalapra felhúzott és gitárszólókkal díszített rockzene.

Ám pont ez a régi vágású, hangsúlyosan dallamos zene nyújthatott kellő változatosságot a rock rendkívül szűk szegmensére korlátozott Sziget-programban. Tény, hogy a lendület, a kraft maximum egy nyugdíjasklubéra emlékeztetett – a Preachers csak módjával válogatott a keményebb eresztései közül –, de a hangulatra, a teljesítményre nem lehetett panasz.

James Dean Bradfield – ki egyre jobban hajaz Rick Moranis komikusra – Glastonbury-s produkcióját ugyan érte kritika, de itt olyan szépen kipolírozta énekét, hogy se a kor, se a fesztiválszezon menetrendje nem éreztette magát rajta. A showt mégis Nicky Wire, a walesiek Nikki Sixx-sze lopta el, ehhez pedig nem kellett mást tennie, mint magára öltenie a boroskólás punkok elnyűhetetlen öltözékének számító, szétvarrt öltönyét.

„Semmi különös nem történt, csak eljátszották a számokat” – jósolta a Preachers-szakértő haver, hogy mit fognak írni a koncertről. Csak annyiban tévedett, hogy a koncertről nemigen írtak sehol, mivel jelentősége, tétje nem volt a fellépésnek a két évtized alatt elidegeníthetetlen rajongók szórakoztatásán kívül. A MSP pont ezzel a túl nem ragozható, mégis szimpatikus filozófiával állt ki: majd’ minden lemezüket megidézték egy-két dal erejéig, és ugyan sajnálhattuk, hogy a tavaszi turnéhoz képest kikerült például a Stay Beautiful a szettből, vagy nem jött a Slash ’n’ Burn, az egyórás programját öt számmal bővítő banda azért így is nagy dózist adott legsikeresebb/leghíresebb számaiból.

Nem fejtették meg, nem helyezték más megvilágításba a munkásságukat, csak kikapcsoltak 75 percre a Sziget indie rockos, DJ-s, tombolós vérkeringéséből. S a befejezés után nem is volt kérdés, hogy a 2007-ben csúnyán beégett, azóta pedig dubstep/metal lemezekkel kísérletező Korn koncertje helyett Bradfield melankolikus soraival zárjuk a fesztet. Legalább a nagy csalódást megúsztuk idén.

Manic Street Preachers setlist

Fotók: Mohai Balázs, Csudai Sándor

Forrás: Sziget Facebook