Hantai a kortárs magyar képzőművészet jelenleg legnagyobb sztárja, akinek a művészete ugyan Franciaországban teljesedett ki, azonban már korai képeiben is ott van az a szokványostól eltérő és határozott látásmód, ami kései vásznait is jól jellemzi, meséli Illyés Mária, aki ugyan személyesen nem ismerte a művészt, azonban már a 60-as évektől kezdve nyomon követte Hantai pályájának alakulását. 1970-ben volt egy hatalmas kiállítása Pour un mur címmel a Musée d’Art Moderne-ben, ahol Illyés először találkozott élőben Hantai hatalmas méretű pliage-aival, melyek intenzív térhatása lenyűgözte. Ekkor tudta meg azt is, hogy e vásznak gyermekkori emlékek hatására születtek – Hantai édesanyja kék festőkötényét kívánta megragadni –, Illyés pedig ennek kapcsán kezdett el a művész korai életművével foglalkozni, és egy izgalmas indulással találkozott: Hantai már a kezdetektől fogva a saját útját járta, és habár a korai művein még felismerhető Kontuly Béla és Szőnyi István hatása, az is világos, hogy a festő már 1949 előtt is tudatosan használt olyan technikákat és megoldásokat, melyekkel fokozatosan eltávolodott a valóságábrázoló festészettől, s egy látomásos, intellektuális jellegű alkotásmód felé közelített.

Míg Illyés Hantai magyarországi korszakát elemzi, addig Fabényi az érett művészre emlékszik vissza, és elmondja, hogy őt mindig is a pliage létrejötte foglalkoztatta igazán, annak az intellektuális dimenziói, illetve az, ahogyan Hantai fokozatosan leszámolt a festészettel. Fabényi az esten végig is vezet bennünket ezen az úton, a szürrealista korszaktól kezdve az absztrakt és a képírásos műveken át a pliage-okig, majd hangsúlyozza, hogy Hantai művészete tulajdonképpen akkor vált igazán intellektuálissá, amikor 1982-ben felhagyott a festészettel, és onnantól kezdve csak írással, dokumentálással, műveinek újragondolásával és azok archiválásával foglalkozott.

A művészportré felvázolása után Daniel Hantaï az édesapáról mesél, miközben háta mögött folyamatosan peregnek a személyes családi fotók, amelyek a fiúban felidézik a régi történéseket. Daniel Hantaï úgy emlékszik vissza, hogy amíg kicsik voltak, addig nagyon jó apjuk volt, segítette, támogatta a gyerekeit, és szívesen költött pénzt rájuk akkor, ha tudta, hogy azzal kezdenek is valamit. "Édesapámnak azonban érdekes felfogása volt a felnőttségről” – teszi hozzá a fiú, majd elmeséli, hogy amikor ő egyetemre került és Párizsba költözött, onnantól kezdve Hantai nem igazán akart beleavatkozni az életébe, mert úgy gondolta, hogy a felnőtteknek tiszteletben kell tartani egymás magánéletét. Amint a gyerekek felnőttek, onnantól hagyta, hogy a saját útjukat járják – ami úgy tűnik, hogy jó taktika volt, hiszen mind az öt testvér igen sokra vitte, Marc barokk fuvolán, Jérome zongorán és viola da gambán, Pierre pedig csembalón játszik, mind világszerte koncerteznek, Anna művészettörténetet tanult, Daniel pedig egy kutatólaboratóriumot vezet. Daniel sokat mesélt még Budapesthez fűződő viszonyáról is

Az est legmeghatóbb pillanatai pedig azok voltak, amikor Juhász Ferenc és Hantai barátsága került elő. A költő által felolvasott két versből (Hantai Simonról; A festő, akit Simonnak mondanak), illetve a Galkó Balázs közreműködésével elhangzó lírai és prózai alkotásokból egy gazdag, sokszínű és mély kapcsolat rajzolódott ki előttünk, amelyben a feltétlen támogatás, egymás segítése, a kölcsönösség és az egymásra tett hatások fontossága vált hangsúlyossá. Juhász a legtöbb írásában úgy beszél Hantai Simonról, mint a barátról, aki segített kialakítani a szellemiségét, mint testvérről és mesterről, aki támogatta Juhászt szorongásai elűzésében, és, aki "segített megtalálni költő önmagam”.

Hantai Simon-est, Hadik Irodalmi Szalonban, Budapesten

Fotó: Herbert Anikó