Az még igazán nem lett volna akkora baj, hogy a szombat délutáni beszélgetés eleve több mint egy óra késéssel indult, ha a beszélgetésre érkező közönség nem nyitogatta volna az ajtót egyre idegesebben a megelőző előadások alatt. Ha a moderátor szerepét betöltő Rónai András érzékelvén a fokozott várakozást nem kissé fölöslegesnek tűnő, hosszú körmondatokkal és még hosszabb szünetekkel indította volna a beszélgetést. Ha minden meghívott megérkezett volna. Ha valaki megmagyarázta volna, hogy az ottlévők tulajdonképp miért is lettek így egybegyűjtve. Ezek az apróságok összessége azonban egy gimnáziumi tornatermi osztályelőadás hangulatát juttatta eszembe, ami talán nem a legszerncsésebb kezdet. Viszont legalább a Vörös-teremben ültünk a tornaterem helyett.

A társaság tényleg „vegyesnek” mondható a JAK Tanulmányi Napok eddigi beszélgetéseihez képest: nemcsak írók, szerkesztők és kritikusok ülnek a közönség előtt, hanem olvasó-bloggerek, topikmoderátorok is. Mintha ettől borzongást kéne éreznünk. Mindenesetre a beszélgetés első részében e különös állatfajok egyike sem kap sok szót, annál inkább Dunajcsik Mátyás vagy Valuska László, vannak, akik kettejük utóbbi időben gyakori szerepléseire utalva irodalmi haknizást emlegetnek. Bele-beleszól néha Rácz I. Péter is. Természetesen a „könyvesblog körüli vita” (ahogy a moderátor nevezi) kapcsán mondanak véleményt, ami akár érdekes is lehetne, ha az ottlévő másik három meghívott valamiképp kapcsolód(hat)na a történethez, de nem ez a helyzet. A wiw irodalom-topik moderátora, Sárossi Bogáta megpróbál hozzászólni a könyvesblog alapkoncepcióját (az irodalmi közbeszéd érthetőbbé tételét, a „nagy” szerzők objektív megközelítését célzó törekvést) érintő kérdéshez („miért nem szerepelnek e nagy szerzők művei egyszer sem a bírálatok között?”), de csak egy rövid válasszal kell beérnie („május óta nem jelentettek meg könyvet” – mondja Valuska, ami viszont régebbi, azzal nincs értelme „évek” távlatából ítéletet mondani. Hm.).

Valuska szerepe valahogy nem egyértelmű. Míg Rácz I. Péter a litera.hu viszonylagos monopolhelyzetét elismerve azt is hangsúlyozza, hogy a portál valójában nem nyelvileg akar újításokat eszközölni, hanem a grafikai felület adta lehetőségeket használja ki a videók, fótósorozatok, helyszíni beszámolók (a prae.hu és a terasz mellett) segítségével, illetve a gyors megjelenés-reakció az az ütőkártya, ami vonzóbbá teheti őket a nyomtatott folyóiratokkal szemben, Valuska László, a könyvesblog alapítója ezzel szemben viszonylag könnyen keveredik ellentmondásokba a könyvesblog jelentőségét illetően: el kell ismernie, hogy a magát függetlennek, objektívnak hirdető blog valójában az indexnek és a literának köszönheti az olvasótáborát, valamint azt, hogy az irodalmi közeg váratlanul hevesen reagált a (gyakran vulgárisnak, agresszívnek bélyegezett) könyvesblog megjelenésére, pedig nem is ezt a réteget célozza a szándékosan nem a kortárs magyar irodalmat tematizáló oldal. Hogy valójában melyik más „réteg” reagálhatott volna, ahogy azt az isoldeolvas.freeblog.hu bloggere kérdezi, arra nem kapunk választ.

A beszélgetés másik iránya lehetne a moderátor által (kissé ködösen) megfogalmazott következő kérdéscsoport: mennyiben más az internetes irodalomkritikát és blogokat írók és olvasók viszonya a saját közegükhöz, olvasótáborukhoz, mint a nyomtatott sajtónak. Miért nincs utalás a neten megjelenő szövegekre ez utóbbi lapok kritikáiban (– sok printmédium hivatkozik webes szövegekre – a szerk). Miért nem alakul ki valamiféle párbeszéd a két „tábor” kritikusai között. A válaszolók nagyjából megegyeznek abban, hogy ez a virtuális közeg sokkal bőkezűbben méri a dicsérő és elutasító ítéletet, mint a szűkebb réteget célzó Holmi vagy Jelenkor olvasótábora. Bár akad olyanra is példa, hogy egy nyomtatott hetilapban író kritikus a neten megjelenő írásokkal is köszönőviszonyban van, azért nem ez a jellemző. (Mint később Károlyi Csaba talányosan megjegyzi: „sokféle e-mail címe lehet az embernek”.)

A közönséggel ápolható személyes viszonyra ad példát Balla D. Károly is, aki azonban fontosnak tartja kiemelni, hogy a blogján szereplő könyves véleményeket nem tekinti a kritikusi munkássága részeinek. A kritika és a blogon megjelenő olvasói vélemény szétválasztása, a szakblogok, a blogregény műfajainak tematizálása akár el is indíthatná a valódi beszélgetést, ha a vélemények kapcsolódnának egymáshoz, de ez valahogy csak nem akar megtörténni. Valuska László az olvasói kapacitás szabta terjedelem mellett a szükséges hívószavakat is említi (példaképp elmeséli az olvasói zsargonban „fázikapinám haikupályázat”-ként elhíresült verspályázatot), a reálisan mérhető olvasottságot és a szerinte szükségszerűen kevésbé elitista hozzáállást (olvasó, író és szerkesztő részéről) emeli ki.

(Hogy valójában ez a virtuális/nem virtuális játszma ugyanabban a homokozóban zajlik, az kiderül akkor, amikor Rónai András azt meséli, mennyire meglepődött, amikor egy ízben valaki egy kritikája kapcsán „nagy visszhangot” említett, a hátam mögött ülő izgatottan odasúgja a szomszédjának: „az én könyvemről mondta, hogy mennyire rossz”.)

A beszélgetést követő közönségreakciók valamiképp mégis színt visznek a lagymatag vörös-termi hangulatba. Károlyi Csaba az irodalomkritika szakmai regiszterét, később hagyományokhoz kötődő stilisztikai jegyeit védelmezi (e másodikat épp a prae.hu [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=638[text]Nádas Péter hülye kezdetű[/a], Urfi Péter által írott kritikája kapcsán) az internetes blogok színvonalával, etikettet mellőző gátlástalanságával szemben. Mészáros Sándor Balla D. Károly Gutenberg-galaxis végítéletét pellengérezi, illetve a könyvesblogos vitát a „piac” felől nézve, szükségszerűnek, ám kissé demagógnak nevezi azt. Vári György a kritikaírás kudarcaként jellemzi, hogy az isoldeolvas szerzője „nem érti” az olvasott könyvről írott recepciót.

Furcsa helyzet: bár a meghívottak mindannyian az internet közösségteremtő, demokratikus jellegét hangsúlyozzák, valahogy egymással nem igazán akarnak közelségbe kerülni, netán valódi gondolatcserébe mélyedni, csak a megadott táncrendet követve lépegetnek egyet jobbra, kettőt balra. Egyikük „inkább nem említ neveket”, másikuk „nem ért igazán a témához”, harmadikuk „nem érzi magát kompetensnek” a vitában való részvételre.

De akkor mi volt a beszélgetés célja? Ahogy azt a közönség soraiból megszólaló Szerbhorváth György is kérdezi, hozzátéve, nem hogy célja, de igazán tétje sem volt ennek a kerekasztalnak. „Szétesett beszélgetés volt” – mondja Szerbhorváth, és ezzel nagyjából egyet is lehet (végre) érteni.

XV. JAK Tanulmányi Napok „Az ítélőerő kritikája” – A kortárs magyar kritika helyzete
Kerekasztal beszélgetés: Könyvkritika a weben, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2007. október 6.