Egy igazán izgalmasan installált kiállítótérrel van dolgunk, amelyben a munkák szellősen helyezkednek el, egymástól éppen olyan távol, hogy az egyes darabok önmagukban befogadhatóak legyenek, miközben a szobrok közötti vibrálás, intenzív kölcsönhatás is erősen érvényesül. A munkák azonban nemcsak együtt, egymással alkotnak erős szövetet, hanem a körülöttük húzódó térrel is: a terem puritánsága, sterilsége szépen rímel a kiállított munkák letisztult formavilágára, egyszerű anyaghasználatára.

Erős Ágost Koppány például fehér ABS elemekből építette fel  Ligu Normal, Ligu Exclusive és Ligu Comfort címet viselő szobrait. Ezek a viszonylag apró, minimál struktúrák egy-egy nagyobb, szürke posztamensre lettek installálva, így biztosított a teljes körüljárhatóságuk, amire egyébként szükség is van, hiszen ezek a szobrok csak úgy tárulnak fel a maguk teljességében a befogadó számára, ha a látogató közelről és valóban minden oldalról szemügyre veszi őket. Erős Ligu-sorozata egyébként leginkább abban erős, hogy a Lego elemek szögletes merevségét megtöri, különböző ívekkel oldja, így az apró kockákból a realitás látszatát keltő építmények lesznek.

Hasonlóan érdekes Szabó Ádám anyaghasználata, aki klasszikus szoboralapanyagokból, mészkőből és márványból, illetve readymade-ekből, kis játékautókból alkotja meg komplex szobrait, melyek az épített világhoz kapcsolódó kérdéseket fogalmaznak meg. Ezek a szobrok azonban túl is mutatnak a felvetett kérdéseken azáltal, hogy hozzájuk kapcsolódik egy fotókból összemontázsolt videó is, mellyel e munkák együttesen a szobor mozdulatlanságát, a plasztika időbeli állandóságát teszik kérdéssé.

Gombos Andrea installációja a természeti és az emberi ambivalenciáját hangsúlyozza: a létrehozott táj első körben a naturalitás, az idilli táj látszatát kelti, azonban a befogadó hamar rájön arra, hogy e részletek egy mesterséges környezetet hívnak életre, ahol a napot is egy zseblámpa fénye helyettesíti. Gombos másik munkája erős szubjektivitásával kelti fel a látogató figyelmét: az egymásnak támasztott létrák, a közöttük halmozódó faforgács, a létrafokokon heverő parányi cipők a semmivé foszlott otthon maradványaiként értelmezendőek.

Csepregi Balázs Pirkasztó című munkájának érdekességét eleven plasztikussága adja: egy harmonikus, végtelenül idillikus táj rajzolódik ki az egyes elemekből, amit az alkotó egy elidegenítő gesztussal, egy technikai instrumentummal tesz semmissé: a daruhoz rögzített napkorong abszurd, szürreális mivolta a realitás mesterkéltségét hangsúlyozza.

A kiállított munkák közül talán a legizgalmasabbak Németh Marcell acéllemezmunkái, melyek komplexitása, kontrasztossága ragadja meg leginkább a befogadót. Németh reliefre emlékeztető „szobrain” az ipari környezet, a minimál elemek, az acéllemez szürkeségének és az ember nélküli tájnak a zordságát szépen ellensúlyozza a precíz megmunkáltság, a leheletfinom térbeliség. Németh idő- és energiaigényes alkotásain nagyfokú érzékenységgel kérdez rá az épített környezet, az urbánus tér és az ember viszonyára, közben pedig az izgalmas perspektíva, szokatlan képkivágás és a finom kidolgozottság esztétikaivá oldja a súlyos kérdéseket feszegető műveket, így válnak azok lírai alkotásokká.

Az #ON munkái izgalmasan hozzák játékba a teret, melyben benne foglaltatnak, miközben önmagukban is „térjátékok”. Ezek a kultúra/civilizáció vs. természet, a teremtés vs. rombolás kérdéskörei mentén szerveződő szobrok nagyszerűsége persze leginkább abban rejlik, hogy a látogatót megerősítik abban: a szobrászat fogalma ma már nem definiálható korábban megszokott, klasszikus fogalomrendszerek és konvenciók szerint.

Az #ON című kiállítás a Center of Contemporary Art Budapest galériájában (Karolina út 65.) tekinthető meg 2015. május 15-ig. 

Fotó: Herbert Aniko