bezár
 

film

2016. 02. 02.
Fagypassió
Alejandro González Iñárritu: A visszatérő
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bosszúvágy embertelen kínok között: Alejandro González Iñárritu régebben vallotta, a mozijaiban látható szenvedés igazából a bennünk lakó legintimebb érzelmek előcsalogatására hivatott. Új munkája profán megváltástörténetként újfent nem vall kudarcot: vágyképek és szenvedés lépnek héjanászra.

A vád, ami érheti A visszatérőt, nagyjából ebben az ellentétben merülhet ki. Elegendő-e, ha jórészt kegyetlen, fizikai erőpróbákban feltáruló küzdelem jelenik meg, vagy szolgál-e mindez valami nemesebb célt, magasabbra tör-e általa a film? Iñárritu jelen darabjában úgy tűnik, valamennyire mindkettő igaz. Bőrünk alá hatol a naturalizmus, csontig hatol a hideg, belénk mar a medvekarom, ugyanakkor a főszereplő hegyi ember, Hugh Glass belső vívódása sem marad figyelmen kívül. A Michael Punke 2002-es regényébe kapaszkodó film enyhe csalódást okozhat – az ellentábor szerint két szék között a földre zuhan, a drukkerek szerint ez még fenntartásokkal elfogadható.

Nagy hagyománnyal bír a bosszúwestern-tematika, és igazán akkor üt, ha az etikai kategóriák kijátszására fektet hangsúlyt. Ugyan Iñárritu tesz kísérletet erre („A bosszú Isten kezében van, nem az enyémben.”), mégis, ő nyomatékosan minimalista, lecsupaszított emberhorrorként beszéli el Glass hányatott sorsát. A mexikói szerző olvasatában fontosabbnak tetszik a pőre, a nyers minőség, az ember állati szintre süllyedése. Hóban, fagyban kúszik, bukdácsol előre a főalak: A visszatérő ilyen értelemben a hús-vér gyarlók tűrőképességét, az acélos akaraterőt ünnepli. Nem hívhatjuk érzéketlennek az őt körülvevő természetet sem: panteizmust látni, a prémvadász Glass víziói családjáról a vadvidék lágy ölén bukkannak fel, Isten, az ő bárányai, nyűglődjenek bármennyit, pusztuljanak el, végül oltalomra lelnek. Iñárritu 16 éve, a Korcs szerelmek óta ezt üzeni publikumának: a töménytelen pokoljárást végül katarzis, szabadulás követi mozaikstruktúrájú erőszakdrámáktól (latin-amerikai áttörésén túl a 21 gramm is ide sorolható) kommunikációképtelenségről, szeretetéhségről tudósító fesztiválkedvencen (Bábel) át egészen egy dicső színészi comebackről regélő egzisztencialista celeb-szatíráig (Birdman). Most épp a lényeg, vagyis a belső kötélhúzás hat erőtlenebbnek: Glass felesége és gyermeke olykor mutatóban felvillanó tudatképek, csupán vázlatos illusztrációi, semmint határozott támogatói a főhős odüsszeiájának. A kevesebb itt is több volna – amikor a nej vagy az indián gyermek arcát látni, melyekre a Glasst játszó Leonardo DiCaprio parányi gesztusokkal reagál, az a letisztultság csúcsa. Néhány efféle kép, reakció többet ér egy többoldalas szócséplésnél. Nagyobb probléma, amikor a vizualitás vagy az emlékezésnarratíva giccsbe kezd hajlani, és nem jut tovább a pózolásnál, az ájtatos líraiságnál vagy szimbolikánál, például a romos templom egyik oszlopát ölelő és azt a feleségével azonosító Glass jelenetében. Amikor viszont a hideg levegőt látni, a főkarakter zihálását hallani, tort ül az eszköztelenség művészete.

A visszatérő

Iñárritu a 156 perc során gyakran bizonytalankodik, hogy mennyit ábrázoljon, mondja-e a néző képébe a vallomását, vagy rejtse el azt, és égesse takaréklángon. A visszafogott kifejezésmód újabb kiváló példája a film elejére helyezett indián-támadásszcéna: nyilak fúródnak a testbe, miközben láthatatlanok a behatolók, a természet haragban áll brutális meghódítóival. Herzoghoz (Aguirre, Isten hargja), Refn-höz (Valhalla Rising) méltó ostromidézet ez – az ellenség sokkal rémisztőbb, ha a szemünk nem veszi észre. Ugyanakkor ehhez képest visszalépés a medvetámadás jelenete: A visszatérő, amely főszereplő sztárja kínjaival (és Oscar-esélyeivel) együtt a naturalizmust marketingfogássá emelte, ekkor egy CGI-medvét vet be, és a készítők nem fogadják meg az előbbi szcéna hasznos fogásait, ehelyett élesben, expliciten, nagytotálban mutatják a marcangolást – nem számítva persze egy-két szó szerint nyers, bőrt szaggató karmolást. Gyilkosabb, fájdalmasabb a közelkép ereje, mint a nagy, eposzi vágóképek látszathatalma: pontosan ezért lehet örvendeni Glass és az őt önző módon eláruló, halálára hagyó Fitzgerald végső párbaján. Kés és balta cserélnek gazdát a bosszútól fűtöttek testében, ujjat csap le a vágóeszköz. A visszatérő elárulja: a természet mocskos, öröktől fogva bennünk élő halálos ösztönöket ugyanúgy képes felszabadítani, mint katarzist adni, szeretteinkhez vezetni. Rögtön árulkodó tény, hogy a fehérember Glass többször szólal meg az őslakosok nyelvén, mint angolul, valamint eleve indiánok alkotják a családját. Kiváló nyomkereső, vadász és teherbíró képessége is a földhöz való kötődéséből fakad, családja szimbolikusan ezt a világot alkotja, ekképpen válik Glass a természet barátjává.

Fitzgerald (akit Tom Hardy alakít kiválóan) vele szemben haszonleső, önmagára gondoló figura. A természet befogadása helyett őt a környezet gyarmatosítása, és még inkább saját élete foglalkoztatja: ezért döfi le Glass fiát, ezért menekül csak a saját életét féltve. Iñárritu így ad csavart a túlélőthriller-toposzoknak: a főszereplő azért éli túl, mert az indiánközeg panteisztikus otthont nyújt számára, míg az antagonista azért fizet rá, mert elutasítja ezt a világot, sőt, erőszakosan eldobja magától. (Jelképesen nem is fizikai ellenfele, hanem a természetet képviselő indiánok büntetik meg.) A visszatérő e két férfi viszonyán keresztül írja újra a revans évezredes tradíciókörét, relációjuk a bajvívás-esztétikán túl a szeretet, a gyűlölet, a befogadás és az eltiprás dilemmáit is éleslátóan vizsgálja.

A visszatérő

Glass pedig a sok hányattatás után ledobja a batyut, felszabadul: Iñárritu ezúttal sem mond le a katarzisról. Noha filmje lehetne erőteljesebb, bökkenői dacára sincs a sztorival komolyabb probléma. Más műfaji köntösben, de ugyanazt a motívumot járja körül, mint másfél évtizede, de azt ugyanolyan jól, értőn teszi.

 

A visszatérő (The Revenant)

Színes, feliratos amerikai western, 2015, 156 perc

Rendezte: Alejandro Gonzalez Iñárritu.

Írta: Michael Punke regényének felhasználásával Mark L. Smith, Alejandro Gonzalez Innaritu

Zene: Alva Noto, Ryuchi Sakamoto

Operatőr: Emmanuel Lubezki

Vágó: Stephen Mirrione

Szereplők: Leonardo DiCaprio (Hugh Glass), Tom Hardy (John Fitzgerald), Domhnall Gleeson (Andrew Henry kapitány), Will Poulter (Jim Bridger), Forrest Goodluck (Sólyom)

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: 16 

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

8. Budapest International Documentary Festival
Tiszeker Dániel: Nagykarácsony
Enyedi Ildikó: A feleségem története
18. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál

Más művészeti ágakról

Interjú Palojtay János zongoraművésszel a zenei pálya buktatóiról, dilemmáiról, örömeiről
gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről
Magyar költők amerikai antológiájának bemutatója
irodalom

Rosta Rosta
Kísérlet Balassi kötetének rekonstrukciójára 4.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés