bezár
 

irodalom

2016. 03. 05.
Egy nem eléggé sznob
Réz Pál: Bokáig pezsgőben (Hangos memoár). Beszélgetőtárs: Parti Nagy Lajos. Tények és Tanúk sorozat. Magvető Kiadó, Budapest, 2015, 369 oldal, 3490 Ft
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A Tények és Tanúk a Magvető nagy sikerű sorozata volt a 70-es, 80-as években: talán nincs is olyan lakás, amelynek könyvespolcain ne lenne fellelhető egy-két példány. Három évtizednyi kihagyás után a sorozat újraindult, mindjárt az egykor rivális kiadó, a Szépirodalmi legendás szerkesztőjének, Réz Pálnak az emlékezéseivel. Az 1992-ben a Magyar Rádió számára készült, majd 2000-ben és 2015-ben kiegészített beszélgetéssorozatban a 20. század magyar irodalmának szinte összes fontos és kevésbé fontos szereplőjével megismerkedhetünk a „nagy idők nagy tanújának” személyes hangvételű, humoros és végtelenül izgalmas memoárján keresztül.

Ki is az a Réz Pál? Erre a beszélgetőtárs, Parti Nagy Lajos adja a legszellemesebb választ: Réz Pál rézpál. Könyvszerkesztő, lapszerkesztő, fordító, irodalomtörténész, de leginkább a 20. század magyar irodalmának egyik, ha nem a legjobb ismerője. Ismerője, de nem irodalomtörténészként, Réz Pál rézpálságának lényege ugyanis éppen abban áll, hogy ő személyesen ismert mindenkit, aki a második világháború utáni magyar irodalomban élt és mozgott. Bár fő művének az egy személyben általa szerkesztett Kosztolányi-összkiadást tartja, élete mégsem ezért izgalmas számunkra, hanem azért, amit a szerkesztés mellett csinált: írókkal barátkozott, véleményt mondott, tanácsot adott, szervezte az irodalmi életet. Mint lektor, a diktatúra viszonyai között az államot kellett képviselnie az írókkal szemben, de valójában – mint a lektorok többsége – az írókat képviselte az állammal szemben. És ők ezt tudták is.

„Sznob voltam” – hangzik el többször a hangos memoárban. „Nem voltam eléggé sznob” – mondja egyszer. Ez a „nem eléggé sznobság” fejezi ki talán a legjobban, ki is az a Réz Pál. Mert nem íróként írókkal kvaterkázni, ahhoz kell némi egészséges sznobéria. De aki puszta sznobériából kvaterkázik írókkal, azt nehéz komolyan venni. Réz Pál azonban hivatásának tekintette az írókkal való „foglalkozást”: őt az írók nem azért érdekelték, mert ismerik a nevüket, hanem mert irodalmi műveket hoznak létre. Ahogy meg is vallja: számára fontos az író mint ember, az, hogy az író életéből mi kerül be az író művébe, mert ez is az irodalmi alkotás születésének szerves része. Halott írók esetén ez áttételesebben működhet csak, de Réz Pál Kosztolányit és néhány francia írót, például Proustot leszámítva jórészt élő írókkal foglalkozott, az ő műveiket szerkesztette, és akit szerkesztett, azt ismerte is.

„Nem jó az írókat megismerni, azok nagyon ronda fráterek” – figyelmeztette a fiatal szerkesztőt az orvos apa. „Hát, nem egészen idegen tőlem ez a szöveg ma már” – mondja az öreg szerkesztő évtizedekkel később. Sorjáznak is a példák szép számmal a börtönbüntetése után a hatalom kegyeltjévé vált Déry Tibortól a sértődékeny Karinthy Ferencen keresztül a szélsőjobboldali uszítóvá lett Csurka Istvánig. Míg a kis gyarlóságokat, a kis megalázkodásokat Réz Pál kedvesen elnézi, sőt, nem titkolja a maga gyarlóságait, a maga kis kompromisszumait sem, addig Csurkának nem tudja megbocsájtani azt, ami lett belőle. Ami annak fényében még inkább érthető, hogy – amint erről részletesen beszámol a memoárban is – mint zsidó gyerek megjárta a nagyváradi gettót, sok rokona nem tért vissza a haláltáborokból, Csurka pedig, aki egykor jó barátja volt, a nyolcvanas évek végétől egyre biztosabban és magabiztosabban csúszott bele az antiszemitizmus posványába, „demagóg népszónokká”, „uszító újságíróvá”, „majomalji politikussá” válva – ahogy a kötetben is idézett Csurka-nekrológban írja az egykori barát. De szerencsére ez egyedi eset, a többi íróról gyarlóságaik bemutatása mellett is szeretettel beszél, néhány bekezdésben pazar kis portrékat adva Vas Istvánról, Kormos Istvánról, Nagy Lajosról, Tersánszky Józsi Jenőről, Füst Milánról, Szabó Lőrincről, Szép Ernőről, Ottlik Gézáról, Juhász Ferencről, és még hosszan lehetne folytatni a sort.

Persze nem csak a jelentős vagy kevésbé jelentős írók életéből kapunk ízelítőt, Réz Pál őszintén vall saját magánéletéről, családjáról is. Így a rendkívül művelt, és fiatalon még regényeket is publikáló orvos apáról, akinek a könyvtárában az összes jelentős író összes jelentős kötete megvolt, mégis keményen tiltakozott az ellen, hogy fia ne orvos, hanem filosz legyen. Vagy a bátyról, Réz Ádámról, akit sokkal nagyobb elmének és sokkal jelentősebb fordítónak tart magánál, aki a munkatábort megjárva kiábrándult az emberből, és egy dandy angol lord pózát vette fel a világgal szemben, és akivel soha nem volt igazán jó kapcsolata. És persze a szerető feleségről, Pallos Kláráról, a hű társról, akit ötvenhat évesen hirtelen ért a halál, hatalmas űrt hagyva maga után férje életében.

„Halottaim is itt, ott, egyre többen” – írja az ötven felé közeledő Kosztolányi; az előbb 62, majd 69, végül 84 évesen visszaemlékező Réz Pál pedig végképp elmondhatja ezt magáról. A rendkívül hosszú névmutatóban fölsorolt személyek közül alig néhányan élnek ma már, és nem véletlen, hogy az özvegyen maradt emlékirat-készítő sokat beszél a halálról. „Engem már csak egy-két dolog érdekel az életben […], ugye érdekel a halál, és érdekel a szerelem” – mondja már 23 évvel ezelőtt is. Megrendítő, ahogy felesége haláláról és az őt emiatt ért mérhetetlen veszteségről beszél, ahogy lélekbemarkolóak azok a részek is, ahol néhány haldokló írónál, Dérynél, Zelk Zoltánnál tett látogatásáról emlékezik meg. Apja halálával kapcsolatban pedig érdekes gondolatmenetet mond el: szerinte apja azért vált meg nagyon nehezen az élettől, mert még igazi 19. századi ember volt, aki hitt a fejlődésben, hitt a történelem értelmében, ezért az utolsó pillanatig ragaszkodott ehhez a világhoz. Bátyja és ő már egészen másként viszonyultak a halálhoz: mivel a 20. század rémségei megrengették a történelmi haladásba és egyáltalán az emberbe vetett hitüket, ők már cinikussá lettek, akik könnyebb szívvel hagyják el ezt a világot. „A haláltól abszolút nem félek” – mondja.

Réz Pál nem akart emlékiratokat írni. A Parti Nagy Lajos értő kérdéseire adott válaszokból kibontakozó „hangos memoár” mégis a magyar irodalom egyik legérdekfeszítőbb, legőszintébb és legtartalmasabb önéletírása lett, nem mellesleg megkerülhetetlen irodalom-, jobban mondva írótörténet, amelynek a Tények és Tanúk sorozat régebbi darabjai mellett ott a helye a könyvespolcokon.

Képek forrása: lira.hu; Europeana/PIM

nyomtat

Szerzők

-- Kiss Csaba --


További írások a rovatból

irodalom

Szeifert Natália: Örökpanoráma, Kalligram, Budapest, 2022.
Helikon lapszámbemutató
Erdélyi költők zenés irodalmi estje a Kis Présházban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés