Nem süllyed el, de megmozdul a hajó / ColorStar az A38-on, 2016. február 26. / PRAE.HU

Az 1996-ban alapított zenekar legénysége különleges műsorral készült a koncerthajóra, és a Duna vízén ringatózó A38 meg is mozdul, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Bő kétórás audiovizuális showt látunk és hallunk, kevés a szöveg és sok a zene, a felénk igencsak divatos édes-bús nosztalgia teljesen háttérbe szorul. A ColorStar gyakorlatilag saját számait dolgozta fel és fűzte össze egy végtelennek tűnő zenefolyammá. Sándor Dániel dobos, Somogyi Ferenc basszusgitáros, Máté Szabolcs billentyűs, a Korai Örömből is ismert szólógitáros, Szalay Péter , valamint a frontember, Keleti András szinte egy szusszanásnyi időt sem pihen, és nem hagyja pihenni a közönséget sem. Vagy legalábbis annak egy részét.

És ezzel el is érkezünk a legfájóbb ponthoz: valószínűleg én vagyok kényes, de a befogadó hely és annak személyzete mellett mintha a nagyérdemű lenne az, aki szinte bárhol és bármikor megpróbálja elrontani az élményt. Ami engem illet, nem az elektronikus zenéken szocializálódtam, a ColorStar meg ugyebár az elektronika felől közelít, mégis a hatása alá kerülök. Illetve legtöbbször csak kerülnék, mert kőszoborként álló testeket és savanyú arcokat ekkora mennyiségben és ilyen koncentrációban talán még soha nem láttam – a metrón legalább több kocsiban oszlik el az unatkozó és frusztrált tömeg. A színpadhoz közelebb eső régiókban azért megy az ugrálás, és persze kezek is a magasba emelkednek.

A színpadkép valóban különleges: Keleti Andrást és társait ponyvaszerű izék takarják ki, ezekre vetítik a vizualitásért felelős kollégák a pszichedelikus utazás képeit, a koncert vége felé pedig az egykori zenésztársak, közreműködők és stábtagok neveit. A zenészek kitakarása kétélű fegyver, egyrészt egy kicsit eltávolítja őket a közönségtől, másrészt viszont üzenheti, hogy itt most nem róluk, nem az ő személyükről van szó, hanem magáról a zenéről, annak pedig áradnia kell, sodornia, magával ragadnia. Én az utóbbira tippelnék, még ha Keleti néha elő is jön a ponyva mögül pacsizni az elöl állókkal, és akkor okostelefonok objektívjainak tucatjai néznek vele farkasszemet.

Előttem egy szőke lány tör utat magának gyorsan, hatékonyan és ellentmondás nem tűrően, én meg követem, és egyszer csak majdnem a színpad előtt találom magam. Bulizós társaság, „gyerünk, nyomjad”, mondja a szőke lány, aztán egy első sorban álldogáló párocskát próbál valahogy mozgásra bírni. Közben megy a Waterfront, az Air traffic, a Budapest win-a-trip, a Light up the stars, a Roam the land és az Aalomadalom, hat-nyolc perces és még hosszabb zenei kirándulások rengeteg energiával, nagy adag elektronikával, sok gitárral, a péntek esti party talpalávalóját progresszív rockkal és világzenei fűszerekkel megbolondítva. A színpad közelében amúgy minden sokkal jobban élvezhető.

Benke Hunor fotója

A születésnapi koncert a kivetítőn felvillanó nevekkel alkalmat ad rá, hogy elmerengjünk, mennyire messzire jutott a ColorStar attól az underground közegtől, amelyből kinőtt. Az alapító atyák közül Balahoczky István, Bertók Tibor és Farkas Zoltán már rég kiszállt, az eredeti felállásból csak Keleti és Szalay maradt, de nem is ez az érdekes. Sokkal inkább az, hogy néhány évvel a bemutatkozó lemez felvételei előtt valamennyien az alternatív szcéna egyik soha be nem futott, de sokkal többre hivatott zenekarában, a Vidámparkban zenéltek, hogy aztán a már akkor is alkoholproblémákkal küzdő Őz Zsolt nélkül csináljanak valamit, ami gyökeresen eltér a gyönyörű és szomorú sanzonok világától.

Mindkettő univerzum baromi izgalmas, de a legnagyobb különbséget talán a publikum jelenti: utóbbié nagyobb, nyilván sokkal heterogénebb is, ugyanakkor mintha mégis egységesen lenne jólfésültebb. A kapcsolódási pontokat még hosszan lehetne sorolni, Sándor és Somogyi például a nyíregyházi „szocrock” bandában, a Jurijban is zenél, az is egy más világ. Két óra után a lépcsőre rogyok, hogy kifújjam magam és megnézzem az üzeneteimet a telefonomban, egy dühös biztonsági őr azonban fél másodpercen belül elzavar onnan, mondván, nem lehet a lépcsőn ülni! Számomra ebben a pillanatban hal meg a rock’n’roll, a srácok viszont bírják még, a zenekar tovább játszik, és szerencsére a hajó sem süllyed el.

Benke Hunor fotója