PRAE.HU: Hogyan (és persze milyen korban) jut odáig egy fiatal gyermek, hogy zongorista legyen?

Zenész családban születtem. Édesapám, Attila zeneszerző, rendező, zongoraművész, a nagymamám, Demény Piroska népdalgyűjtő, zenetanár volt, ezért már egészen fiatalon zenészekkel voltam körülvéve. Egyáltalán nem kényszerítettek erre a pályára, akkor természetesnek tűnt, hogy 7 évesen én is elkezdek valamilyen hangszeren játszani, mint minden „rendes” ember. Pontosan emlékszem, amikor édesapám egyszer megkérdezte 9 éves koromban, hogy biztosan zenész akarok-e lenni, mert ha nem, az sem baj, nyugodtan focizhatunk is, de ezt el kellene dönteni. Jófiúsan rávágtam, hogy igen, persze, zenész akarok lenni! 

Nagyon sokat köszönhetek az otthonról hozottaknak, egyfajta igényt ébresztettek fel bennem, ami talán a zenei nevelés (de nemcsak!) egyik legfontosabbika. Bármennyire is lassú voltam és közönyös, valamiért egész fiatalkoromban hittem abban, hogy egyszer csak „összeszedem" magam, és tényleg zongorista leszek. Persze egyáltalán nem sejtettem, hogy ez mit is jelent, inkább egy álom volt, ami csak hömpölygött a lelki szemeim előtt.

Nem igazán emlékszem, hogy mikor kezdtem el teljesen komolyan venni ezt a szakmát, de úgy emlékszem, hogy serdülő korom elején, olyan 14-15 éves koromban jött a szemléletváltás. De annyi hullámvölggyel találkoztam életem során a pályaválasztást illetően, hogy amikor - úgymond - szakmailag „nyeregben" érzem magam, akkor kezdek el igazán gyanakodni! Ez egy véget nem érő pálya, ezért tévedés lenne „megérkezést" emlegetni. Nem arról van szó, hogy ne tudnám, hogy életem végéig zenével fogok foglalkozni. Inkább szeretem magam olyan állapotban tartani, hogy tudjam, nem létezik megállás.  

PRAE.HU: A zenészpalánta élete pedig folytatódik, és egyszer csak eljut odáig, hogy két helyen is folytatja a tanulmányait. Mennyire természetes ez a dolog, és ön hogyan jutott idáig?

Nekem, erdélyi lévén a kétlakiság soha nem volt ismeretlen érzés. Kamaszkoromban kerültem Budapestre Eckhardt Gáborhoz és Félegyházi Károlyhoz, majd az akadémiai évek alatt Kemenes Andrásnál folytattam tanulmányaimat. Mind meghatározó egyéniségként tekintek rájuk.  

Aztán jött Berlin, Száva György professzor úrral, aki a szárnyai alá vett. Kiváló pedagógus és csodálatra méltó ember, a mai napig tanít és segít. Mellette prof. Pascal Devoyon tanított, akit zenészkörökben ugyancsak nem kell bemutatnom, fiatalon a legnagyobb zenei versenyeket megnyerte vagy díjazottja volt (Tchaikovsky, Leeds, stb.), kíváló zongoraművész és tanár.

Szóval megáldott a szerencse remek tanárokkal, akik felébresztették a kíváncsiságomat az új iránt. És ez hozta magával Berlint ezzel a párhuzamos élettel. De igazán az érdeklődés vezérelt, és a mai napig azt gondolom, hogy ez a legfontosabb. 

Nem volt könnyű 5 évvel ezelőtt mindent hátrahagyni, de ez az érzés csak addig tartott, amíg tudatosult bennem, hogy nem hátrahagyásról van szó, hanem párhuzamosságról. Ezért egyszerre végeztem a Liszt Ferenc Zeneakadémiát és az Universität der Künste zongora szóló mester szakait, majd jövőtől az Akadémián leszek doktori iskolás. 

PRAE.HU: Milyen dolog magyarként Berlinben élni és tanulni? Persze nem ön az egyetlen magyar Berlinben, de milyen érzés ott most, illetve úgy általában magyarnak lenni? Ezzel kapcsolatban nagyon érdekelne az is, hogy mennyiben és hogyan tér el a hazai és a berlini oktatás, valamint koncertélet?

Berlin egy remek hely, ahová mindig szívesen visszatérek. (Éppen a vonaton utazom, Budapest felé.) És bevallom, elsírtam magam, amikor eljöttem, mert most egy ideig nem leszek ott.

Pusztán szakmai szemszögből nézve a berlini egyetemek a legnemzetközibb helyek Európában, ahol a felvételin nagyon komoly elvárásoknak kell megfelelni. Világszínvonalú hangszertudás és alapvető előadói stiláris nyitottság jellemzi a közeget. Nem igazán számít, hogy ki milyen kultúrkörből jött. És ez nem azt jelenti, hogy egy iskola sajátosságait le kellene vetkőzni, legyen az orosz, francia vagy magyar iskola, inkább az adott stílust kell addig cizellálni, amíg annak a meggyőzőerejéhez nem fér kétség. 

A pezsgő koncertélet Berlinben nagy inspirációs forrás, de azért Budapest sem panaszkodhat a kínálat tekintetében. 

PRAE.HU: Könnyen lehet, hogy csak én gondolom, de nekem úgy tűnik, hogy viszonylag tudatosan alakítja a karrierjét. Ha valóban, akkor ezt mennyire tartja lényeges dolognak, és főleg milyen tényezőkre fordítja a figyelmét?

Előadóként hitelesnek lenni ma nehéz, és rögös út vezet felé, de nem hiszem, hogy lehetne másképp. Számomra az eladhatóság egyáltalán nem szempont, és egyáltalán nem is érdekel. De hiszem, hogy eljön az az idő, amikor a „nem eladhatóság" válik eladhatóvá. Naiv vagyok. 

A siker vagy „karrier” szó a zenei világban egyébként is szitokszóvá alakult. A sikeres ember nem elmélyült, szürke lelke sivár, és az olcsó csillogás máris kielégíti az amúgy is alacsony igényeit. Pedig a sikernek van egy másik, elfelejtett oldala: amikor az embernek sikerül megértenie magát, sikerül megértenie egy művet, és nem utolsósorban sikerül úgy előadnia, ahogyan azt szeretné. Nekem ezt jelenti a siker. Még fiatalnak érzem magam, és valószínűleg túl idealista is vagyok, de hiszek abban, amit csinálok.

Az előadóművészetet egyébként gesztusművészetnek tartom. Gondoljunk csak bele, amint leütök egy hangot, az rögtön elkezd halkulni. De nekem el kell hitetnem önnel, hogy ennek a hangnak a hangereje erősödik! Ez valójában illúziókeltés, amit én szeretek zenei gesztusoknak nevezni. 

Ezeket a történéseket nehéz megmagyarázni, mivel sokszor nem értjük, hogy miért érzünk valamit másképp, mint ahogyan az objektíven megszólal. A zenei „gesztusokat", az „emberit" megérteni a zenében kutatni kell, és ezt talán mindennél fontosabbnak tartom. 

PRAE.HU: Nekem úgy tűnik, hogy - néhány nagy zongoristán nagyobb hangsúllyal - viszonylag általános a repertoárja, nem érzem, hogy valamilyen zeneszerzőre, vagy korszakra specializálódna, bár viszonylag kevés kortárs szerzőt találok benne. A repertoár kialakítása mennyire az események hozadéka, illetve tudatos döntés, specializálódás?

Lehet, hogy általános, bár azért vannak szerzők, akik közelebb állnak a lelkemhez, mint mások. Bartók és Schumann zenéjét mindig csodáltam, és valóban úgy érzem most, hogy minden hangjukat el szeretném sajátítani. (Tavaly fel is vettem a BMC-ben egy Bartók - Schumann lemezt). 

A felkérések motiválnak, de többször előfordult már, hogy olyan felkéréseket kaptam, melyek abban a pillanatban kevésbé érdekeltek. Ám a legszebb pillanat, amikor rádöbbenek, hogy valójában nagyon is érdekel az, amiről azt hittem, hogy nem. Mert az is igaz, hogy amit az ember nem szeret, azt nem tudja játszani, megérteni, őszintén átélni, ezért előadóként kötelesség megszeretni és teljes mértékben eggyé válni az előadandó művel. Máskülönben az izgalmas műsorok tárháza kimeríthetetlen, és ezért is szép ez a szakma.

A kortárs zene már csak a szülői háttér miatt is nagyon érdekel, de még valóban nem fordítottam rá kellő figyelmet. 

PRAE.HU: Az idei évben úgy tűnik Liszt művei dominálnak. De ahogy látom, a Sziget mellett Yokohamába is ellátogat. Az ilyen versenyek és meghívások hogyan jönnek egy fiatal zongorista életében? 

Mint minden zenész, Lisztet természetesen én is nagyra becsülöm és szeretem, és idén valóban aktív részét képezte a repertoáromnak. 

Megtiszteltetésként éltem meg, hogy a ma létező valószínűleg legrangosabb Liszt fesztiválon, a Raidingin (Doborján) felléphettem egy Liszt szólóesttel. Ez egyébként a Bülow nemzetközi zongoraverseny hozadéka, ahol tavaly lettem első díjas. És igen, a Szigeten is fellépek majd Liszt Haláltáncával a Danubia Zenekarral, Hámori Máté vezényletével, de azért igyekeztem a zeneszerzők szempontjából sokszínűvé tenni az évemet. Ezért temészetesen másokat is játszottam, például Tchaikovsky b-moll zongoraversenyét a világhírű Jesús López-Cobos vezényletével, és egy tucat szólóestet és kamaraestet mindenfelé Európában, nagyon különböző műsorokkal. 

A Yokohama (Japán) International Piano Concert egy előválogató eredménye; a világ minden tájáról beküldenek felvételeket olyan zongoraművészek, akik már legalább két nemzetközi versenyen díjazottak voltak, és ezek közül kerül négy kiválasztásra, akiknek jutalma egy szólóest és egy zenekari fellépés.

Ott egyébként Bartók III. zongoraversenyét fogom játszani, amely nagyon közel áll a szívemhez. Emellett a Mozart, valamint Bartók évforduló kapcsán is (Mozart 260, Bartók 135 éve született) játszom majd egy kétzongorás estet Fülei Balázzsal, meg lesz majd egy közös dalestünk Kiss B. Atillával is. És persze sok mást is tervezek, és remélem ismét egy mozgalmas év elé nézek. 

A versenyekről Bartók mondása jut eszembe, miként „a verseny lovaknak való, nem művészeknek’’. És természetesen igaza van. A verseny sosem végcél, és nem jelenti valaminek a végét, mert a zenészség egy attitűd, és nem egy cirkuszi mutatvány. De azért azt is be kell látni, hogy egészséges emberi versengés nélkül aligha létezne művészet.

Honlap (és a fényképek forrása): http://balazsdemeny.com