bezár
 

zene

2017. 02. 09.
A ködös Albionban nyíló rózsa
Pátkai Rozina - Paraíso na Terra
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem először próbálok Pátkai Rozina zenéjéről írni, hiszen korábbi lemezéről is kritikát akartam megfogalmazni, csak aztán másként hozta a sors: lemezhallgatás közben eszembe jutott, hogy belefüleljek egykori nagy szerelmem, a Madredeus muzsikájába, onnan pedig nem volt visszaút.

Ez a lépés ítélte kudarcra a kritikát, ami halva szült ötletként legfeljebb az emlékeimben rezeg tovább. Most, az újabb lemez kapcsán megint szembesülök a feladattal, s ezúttal nem kerülhetem el az írást.

Klasszikus kedvencek 2018.

Mindenkinek van egy ifjúkori szerelme, nekem zenei értelemben kettő is volt: Stan Getz és a dél-amerikai jazz, valamint a Madredeus együttes és a fado.

Nem mintha különösebb szakértője lennék ezeknek, most is nehezen találom a szavakat, hogy leírást találjak arra, amiért rajongok értük: nagyon finom, fátyolosan szomorkás elvágyódást és lágy, mélységesen mély elfogadást érzek bennük, amiről persze a sírva vigad a magyar jut eszembe és határozott rokonságot vélek ilyenkor a nemzetek között.

Kicsit zeneibb fogalmakkal élve ezek a muzsikák énekelhetőek, többnyire éppen az énekes teljesítményére épülnek, aki tisztán, világosan énekel, legfeljebb (és többnyire kötelező erővel) némi fátyolos árnyalattal a hangjában. Szemben a hangszerekkel, melyek előszeretettel használnak távoli kapcsolatokat, ködös és úszó hangzásokat, ami a sajátos dél-amerikai ritmus miatt pulzál (de nem szabályos), e lüktetésében mégis viszonylag könnyen és jól követhető, azaz kiszámíthatóan kiszámíthatatlan szeszélyességgel hömpölyög.

Szerintem van rokonság az ilyen zenék és a minimalizmus (modjuk La Monte Young, Terry Riley és Steve Reich értelmében) között, amennyiben itt is viszonylag gyéren, mintegy hangszín-effektként szerepelnek a hangszerek és többnyire egyenletes lüktetést produkálnak (ami hajlamos a minimalizmusra, azaz az elemek minimális számára és az ismétlésre).

Nem én voltam az egyetlen, aki Wim Wenders filmjét, a Lisszaboni történetet látva útra kelt, hogy személyesen is megtapasztalja a lisszaboni életet. Amikor arra jártam, éppen Amáliát gyászolták és városszerte árulták a Madredeus CD-it.

Valószínűleg a filmnek is köszönheti a - sajnálatosan rövid - világhírt a Madredeus (ahogy a Dead Can Dance is sokat köszönhetett a Baraka című filmnek). Utólag, mai szemmel nézve a film legalábbis zavaros és inkább a filmkészítés értelméről, mint a zenéről és Lisszabonról szól, ráadásul Madredeus-muzsika is elég gyéren szerepel benne.

Nagyjából itt tartottam tavaly, amikor a Pátkai CD-ről írandó kritikám ürügyén újra megnéztem a filmet és belefüleltem a Madredeus muzsikájába.

Amely, ugye, a kritika szempontjából végzetesnek bizonyult. Tudniillik csak hallgattam és hallgattam, végtelenítve ezt az éteri muzsikát és eszemben nem volt tudomást venni a világról, ami jócskán megváltozott időközben.

Azon felül, hogy puccos bárokban előszeretettel játsszák és hébe-hóba egy-egy tehetségesebb magyar énekesnő elővesz egy ilyen nótát, a dél-amerikai jazznek nem sok terepe van Magyarországon, és azt hiszem, világszerte sem volt más a helyzet, amikor a Madredeus üstökösként felvillant a zenei színpadon. 

Néhány portugál fiatalból állt, akik akusztikus gitáron, csellón, tangóharmonikán és néha elektronikus kütyükkel is kísérték az énekesnőt, akinek egyszerre csodálatosan tiszta és csengő, ugyanakkor fátyolos volt a hangja. Sikerült megtalálniuk azt a vegyületet, amibe jó arányban jutott dél-amerikai jazz (főként bossa nova), minimál hangzás és az a különös életérzés, amit leginkább a fado szó fejez ki - ráadásul mindez összeegyeztethetőnek bizonyult az elektronikával.

Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy mi lett a Madredeussal: jónéhány lemezt megjelentettek, aztán feloszlottak. Utoljára - úgy emlékszem - még hallottam az énekesnőt szólóban a Müpában énekelni, ám hajdanában hiába tűnt úgy, hogy ő az együttes lelke, önmagában már nem tudta megismételni azt a csodát, amire a Madredeus képes volt.

Szóval visszatérve a témámra, amikor kritikaírásra készültem, önkéntelenül is felmerült bennem az, hogy vajon miért énekel ma egy énekesnő latin és portugál muzsikát? Nem mintha elítélendőnek tartanám az ilyen makacsságot, ám a hazai piacon nem sok rést látok, amibe beleillene.

Szóval hallgattam a kritikaírásra szánt Vocé e Eu lemezt, amihez ráadásul plusz hanganyagot is kaptam, és ahogy hallgattam, azon gondolkodtam, hogy nagyon szép, nagyon jó és rendkívül ügyes az egész, de… Ez volt az a pillanat, amikor belehallgattam újra a Madredeus-muzsikába, és aztán már nem volt megállás (illetve kritika), mert ahhoz képest csak egy szárnypróbálgatást hallottam, mégha komoly tehetséggel is.

Aztán eltelt lassan egy év, és újabb Pátkai CD került a birtokomba, hogy erről most már tényleg írnom kell. És láss csodát, alább következik a kritika.

Több kérdésemre is választ kaptam, főleg a zenehallgatás közben. Kezdve azzal, hogy egy művész nem feltétlenül azt a kifejezési formát választja magának, ami a legkönnyebb megélhetést biztosítja. Valamint igenis lehetséges az, hogy valaki egy más nép kultúrájában olyan otthonos legyen - vagy legalábbis annak tűnjön -, ami értelmet ad a magyar(-olasz) bossa novának. Ahogyan nem csak egy, jelesül a magyar piac létezik a világon, hanem számtalan egyéb is.

Az első, Dia o Dia című szám rögtön bevezet abba az életérzésbe, ami a dél-amerikai jazzt, főként a bossa novát jellemzi. Ugyanakkor az elején a szintetizátor, majd a tiszta gitár hangja, a különös (hangszín)váltások sokasága bemutatja a műfaj változatosságát. Amikor megjelenik a szaxofon, újabb rétegbe merülünk, a dallamos jazzbe, és valahol a két réteg (bossa nova és smooth jazz) harmonikus ötvözésében ér véget a dal.

O Que Sera. Gitár és ének, kifejezetten dél-amerikai jazz, ahogy belép most már a basszus is meg a cinek, hogy aztán újra a smooth jazz kapjon szerepet, ezúttal a trombitaszólamban. Ez az a pillanat, amikor azt érzem, hogy nagyszerű az egész, valóban kiváló, de ezt már megcsinálták mások.

Az előző CD anyagával összevetve annyi már bizonyosan állítható, hogy ezúttal valóban komoly és alapos stúdiómunkát végeztek a zenei anyagon.

Az Interlude klasszikus gitárral indul és bejátszott gyermekhangokkal (talán ezért jut eszembe róla Egberto Gismonti?), majd ebbe a hangzásba lép be a cselló: most járunk a Madredeusnál.

Amit részben folytat a következő, Passagem című szám. Talán a szintetizátor hangja teszi, hogy még mindig a Madredeus-hatást érzem, miközben a zene már elvéthetetlenül bossa nova, a hangzás mégis - az újra megszólaló dallamos trombitával egyetemben - erősen a portugál együttest idézi.

Llagas de Amor: És itt járunk a szerelemnél, Portugáliában. Mégsem Madredeus, bár idézi a hangzást, inkább “csak” fado (talán még a gitár is portugál gitár, legalábbis nagyon olyan a hangzása - bár a szöveg Federico Garcia Lorca verse spanyol, eredeti szöveggel). Ez az a pont, ahol valóban világosan érződik a tavalyi anyaggal szembeni kiváló stúdiómunka: minden zavaró zaj nélkül, tisztán és kiegyensúlyozottan szólnak a hangszerek és az ének. Amikor megszólal a cimbalom, és arra kell gondolnom, hogy nem vagyok egyedül abban, hogy rokonságot érzek a magyar és a portugál nép között.

A Ra. Gitár és ének, a gitárjátékot Toquinho (vagy Charlie Byrd) is megirigyelné, Pátkai Rozina pedig bemutatja, hogy egészen más hangzásra is képes és valóban belülről adja át az érzéseket. 

Ha jól számolom, a lemezen a harmadik nyelv az angol, a Sea Song nyelve. Megint gitárkísérettel, rendkívül jó érzékkel hangszerelve: kevés elem, ám minden pontosan a helyén van. Hangulatában pedig illeszkedik az eddigi bossanovás vonulatba, és már meglepetésként sem ér, amikor megszólal a trombita, s az egyszerű, ám annál magával ragadóbb melódia elkezd rétegződni, hogy aztán a tiszta énekkel érjen véget.

A Vie Dilluvienne című számban megjelenik a harmonika, s ha eddig nem voltam benne biztos, most már egyértemű, hogy Rozina - éppen - franciául énekel. És tökéletes harmóniába vegyül a harmonika meg a chanson, valamint a bossa nova ritmusa meg a fadót idéző gitár. (Hogy ne is beszéljek a különös, legalábbis a sanzonban szokatlan hangnemváltásokról.)

Majd következik a Paraiso na Terra, a CD címadó dala. Ezúttal a szaxofon fátyolos hangjával illetve zongorával, amibe belecsap néha a cimbalom (Lukács Miklós). Újra sikerült tökéletes átmenetet találni a fátyolos és modern ambiens elektronikus hangzás valamint a bossa nova és a smooth jazz között.

Mais Pertinho. Ezúttal a bossanovás énekből és gitárból egészen érdekes hangzást sikerült kihozni, ami Flora Purim és férje (Airto Moreira) zenéit idézi meg. Amikor az úgynevezett világzene, a bossa nova meg néhány kiváló és nagy fantáziával bíró zenész találkozik egymással. Vagy nevezzük egyszerűen csak fúziós jazznek?

Valerio. Gitár, némileg a Madredeust idézve, ezúttal szólóban (Tóth Mátyás szerzeménye). Kiváló gitáros.

Fotos de Verao. Trombita és effektezett gitár, ezúttal kicsit elsietettnek tűnik az átmenet az énekbe és a bossanovába. Egyébként az egész szám hemzseg a hasonló furcsa kiállásoktól, ezért azt hiszem, hogy elsősorban erről van itt szó: a leállásról és újrakezdésről (legalábbis a zenét hallgatva).

Aztán egyre effektszerűbbé válik a muzsika: az alapritmus mellé hosszan úsztatott, illetve lebegtetve belépő hangszerhangok és hangos, ambientes szinti (amelyről aztán megtudom, hogy az egész lemezen valódi, a Bujtor Balázs által vezetett RTQ Vonószenekar), ami egyeduralkodóvá válik, majd elhal.

Nyilván nem véletlenül jutott eszembe az utolsó szám kapcsán a leállás és újrakezdés. A tavalyi felvétellel összevetve olyan szintre ért az egykor ígéretes szárnybontogatás, ahol már új minőség kezdődik. 

A felvételek és a zene, az effektek, a keverés és a maszterelés profi munka, semmi kívánnivalót nem hagy maga után. Amit az előző felvételen kiváló session zenészek egymást próbálgatásának éreztem, az összeérett: kiváló muzsikusok kiváló muzsikát játszanak, a megfelelő stúdióban.

És a Paraiso na Terra lemez végére érve azt gondolom, hogy összeáll minden: igenis van értelme olyan muzsikához, olyan hangzásokhoz nyúlni, amiket mások már kitaláltak - ha a zenész képes arra, hogy egyéni hangzást keverjen ki a máshol hallott hangokból. 

Márpedig ezen a lemezen létrejött valami olyan, amit szerintem Stan Getz és az egykori Madredeus is őszintén csodálna. Ami itt-ott jó volt, az most összekerült, összemérettetett és összenőtt egy új kiválósággá. Csak ajánlani tudom mindenkinek a hallgatását - ám vigyázzunk vele, mert addiktív.

 

Pátkai Rozina

Pályáját klasszikus énekkel kezdte az olasz gyökerekkel rendelkező, fiatal magyar énekesnő. Számos nemzetközi verseny díjazottja, elismeréseinek sorát jazz és Fringe fesztiválok színpadain gazdagította szerte a világban.

Pátkai Rozina és zenekara különböző formációkban 2010 óta koncertezik rendszeresen Budapesten és vidéken. A zenekar 2013 januárjában, a Művészetek Palotájában, a Jazz Showcase-en kapott lehetőséget a bemutatkozásra. A főként bossa novát játszó quintet zenéjét a brazil dallamvilág autentikus előadásmódja, az ének és trombita magával ragadó összjátéka, illetve a sajátos felfogású dalok teszik különlegessé. Szakítva a zárt formákkal, nagyobb teret kap az improvizáció, a modern zenei elemek és a pillanatnyi gondolatok zenei megformálása. 

A zenekar első lemezére az Egyesült Államokban is felfigyeltek, először az Independent Music Awards 2013 Közönségdíját nyerte el albumuk címadó dala, 2014-ben pedig a szakmai zsűri díjával jutalmazták a zenekart.

 

Díjak, elismerések

 

2011 Fringe Fesztivál Budapest, Szakmai Különdíj

2011 Edinburgh Festival Fringe (Skócia), Sell-out Show Laurel

2012 Jazz Voices 2012, Klaipeda, Litvánia

2012 EuropaFest Jazz Combo Verseny döntő, Bukarest, Románia

2012 Veszprémi Utcazene Fesztivál, Közönségdíj

2013 Jazz Showcase, Művészetek Palotája, Budapest

2013 Independent Music Awards (USA), Közönségdíj - Vocé e Eu című dal

2014 Made in New York Jazz Competition Solo Vocal kategória Top5 (USA)

2014 Independent Music Awards jelöltje 3 kategóriában a Pátkai Rozina: Voce e Eu című lemez (Legjobb Latin album, Legjobb Énekes Jazz Album és Legjobb Jazz Dal – El Hombre Que Yo Ame)

2014 Independent Music Awards Szakmai Díj, Legjobb Vokális Jazz Dal (USA)

2015 Independent Music Awards (USA), Legjobb Latin dal

 

Paraíro na terra

Pátkai Rozina: Paraiso Na Terra

ISBN: 5999524962893
Kiadás éve: 2016
Kiadó: TOM-TOM RECORDS

A lemez hangszerelője és producere Fenyvesi Márton.

 

FACEBOOK https://www.facebook.com/rozinapatkai

YOUTUBE https://www.youtube.com/watch?v=O3X6StI-644

https://www.youtube.com/watch?v=l1pTBdKCmh4&list=RDO3X6StI-644

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Danczi Csaba László --


További írások a rovatból

Slash, VOLT Fesztivál, 2019. 06. 27.
Ivan & The Parazol lemezbemutató koncert, Akvárium Klub, 2019. 05. 03.
A MI kapcsolata a művészetekkel
Nagy Csaba és Sárai Gábor lantduettje a Régi Zene Napján

Más művészeti ágakról

színház

Karneváli bolondozás szerelmi körítéssel Karneváli bolondozás szerelmi körítéssel
A Sok hűhó semmiért a tbiliszi Ifjúsági Színház előadásában
színház

Minek nevezzelek? Minek nevezzelek?
A Színház- és Filmművészeti Egyetem szinhazinevelés.SZFE című szakmai konferenciájáról
irodalom

A kreativitás lehetőségei biosz és zoé között A kreativitás lehetőségei biosz és zoé között
Hajas Tibor korszerűtlen korszerűsége
színház

Győztes játszma Győztes játszma
Beszélgetés Nagy Józseffel a kortárs tánc alakulásáról, iskolákról és lehetőségekről, kétlakiságról és a fiatalok helyzetéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés