zene
A pécsi Papok és Prostik bulisorozatot ősszel Budapesten is elindította a szervezőgárda. Örök hálánk jeléül mindkét buliban megfordultunk, az elsőben női karakterünk szépségversenyt nyert, a másodikban csendes szemlélőként sodródtunk figurák és hangulatok között, egészen egy gonzó-szürreális bahtyini karneválig.
Csöpög az eső. Éppen arról beszélgetünk, honnan lehetne dobtáras gengszterpuskát szerezni, és több merészség vagy több hülyeség kellene ahhoz, hogy Heath Ledger Joker-jelmezéhez hasonló szerelésben a Lánchíd közepén pózoljak. Társnőm inkább az Alagútat javasolja, szemébe nézek, hülyének néz. Következő bekezdés.
Bacardicola egy hölgynek, aki kicsit sem meglepő módon felvette a paradicsomi Ádám első feleségének nevét, gintonic nekem. Egy cigi oda, egy cigi ide. Mellénk sodródik két tiszta arcú fiatal és két tündértekintetű lány, két srici és két kurva. A jelmezük hiteles, S-méretben.
Piszkálom a szívószálat, valaki tarkón üt egy lovaglópálcával. Mindenre felkészülve megfordulok, a pálca átcsúszik az orromba, mintha csak a helyét kereste volna. Óvatosan kiszedem, ne sértsek meg senkit. Kis gazdája nyakamba ugrik, lenyom két csattanós puszit, megigazítja maszatos szemüvegét. "Hogy tetszik?" - ugrabugrál előttem, s lengeti földig érő fekete bőrszoknyáját. "Szép" - mondom. "Egy sráctól kaptam kölcsön."
Megállok a semmi közepén, elnézek balra. Megragad egy hamarosan nagyon tehetséges írónő, elránt jobbra. Úszom a levegőben, belekeveredek lobogó selyemhajába. Backstage hirtelen megáll, kicsúszom hajából. Előttem ül egy másik hamarosan nagyon tehetséges írónő. Adok két-két puszit. Aki eddig is ült, tovább ül, fecseg. A selyemhajú whiskey-t iszik, megkínál. Whiskey-t iszom, bármire hajlandó vagyok. "Akkor legyél fenn holnap délután Skype-on." Még ezt is megígérem. Kikullogok.
Észreveszek valakit, elindulok felé. Valaki megragad. Körbenézek, senki. Mennék tovább, valaki visszatart, valami apróért felajánlja a testét. Biztos máris részeg vagyok, a világ pedig megbolondult vagy színház az egész.
Tizenegy óra. Nem kong egy harang sem, csak egy pápa tipeg keresztül-kasul. Kezdődik a Black Celebration koncert. Első sorban támasztom a falat. Mögöttem egy neves DJ és párja építgeti fészkét. Jobbra fotósok hada üldögél udvariasan, mert mindegyik nagyon magas. Kisebb tömeg verődött össze, a nagyobb tömeg Budapest egyéb szórakozóhelyein. A billentyűknél a legjobb ’80-as évek eleji brit társadalmilag felemelkedett future pop hagyományokat idéző öltözetű és hajú megszállott: néha hosszan maga mögé mered, néha leül, néha az egész világba egy jó nagyot belerúgna, de az ujjai megállás nélkül táncolnak, mert a zene abbahagyhatatlan és örök. A túloldalon, gitárral a kezében, ha behunyom a szemem, akkor Skywalker, ha kinyitom, egy srác, ha behunyom, egy srác, ha kinyitom, Skywalker, teljesen összezavar, viszont tehetséges. Mellette középen Árpi, az énekes, semmi manír, a többiekre és a megfelelő technikai beállításokra folyamatosan jobban figyel, mint a színpadi exhibicionizmusra, kicsit akad is a nyelve, amikor felkonferál, kicsit el is csúszik a hangja, amikor énekel - nem a saját hangjához képest, hanem Dave Gahan hangjához képest: sokan lennénk így ezzel, kevesen gyakorolunk olyan szorgalommal, mint ő. S Emke (vokál), kicsit zavarodottan-feszengve, sokat igazgatva fekete selyem haját, talán még neki is szokatlan ezer arca legújabbika, ez minden rezdülésén látszik, a hangján észrevehetetlen.
Elmerülök. Megölel egy lány, feleszmélek, kacsint, kacag, tovalibben. Elmerülök, egy strici bök oldalba, mond valamit, odébbáll. Elmerülök, két mell között nem kapok levegőt, "Dani, én téged nagyon bírlak." Helyeslően bólogatok. "Ismered a pasim?" Helyeslően bólogatok. Félrelök két feleakkorát, betáncol legelőre és legközepebbre. Elmerülök, megölel egy lány, ráhajt egy rabbi, rajtam keresztül zajlik a vad farkasszemcsata, elvesztem a fonalat.
Átácsorgok középre, lássak valamit a ma esti performanszból. Sokat késik, viszont sokáig tart. Néhányan engem figyelnek, szigorú arcot vágok, nem engedek. Kirepül egy darab szív, a színpad vértelen tiszta. Így nehezen hiszem el, a szimbólumokhoz pedig egy kicsit részeg, ám kíváncsi, a táncban szünetet tartó partyközönség felszínes tagja vagyok. Azért megvizsgálnám a szívet, már késő. Egy ifjú és szárnypróbálgatásaiban ambiciózus zenekritikustehetség és kedvese marakodnak rajta. Fajkihalás előtti kölyökleopárdok.
A pulthoz merészkedek. Egy gintonic, egy szál cigi. Hátam mögött egy bőrkabátos író topog. Megfordulok. Tekintetében a megnemértettség csillagpora. Könyve sorsáról kérdez. Megnyugtató választ adok. Bizalmatlanul figyel. "Inkább táncolok" - mondja. Kortyolok, szívok egy-két slukkot, utána indulok. Nagy aktatáskával a kezében úgy tesz, mintha egy ponthoz képest három lépés távolságban főleg a bal lábát használva egy helyben föl-alá járna. Nem táncol, inkább mintha el akarna kaparni valamit.
Leülök. Egy lány telepedik mellém. Annyira közel, hogy már-már nem messzebb, mintha egészen hasonló kotta szerint hangszerelnénk a világ dolgait, de kicsit közelebb, mintha csak felszínesen ismernénk egymást. Egy pohár bacardicolát kortyolgat. Beszélgetünk. Szemben egy nagy kiterjedésű lányos arcú viking mártogatja hullámos gesztenyebarna fürtjeit a bánatosan lába közé szorított hideg sörbe. Egy minirucis, nyuszifüles tinilány ugrabugrál körülötte. Betevőt szaglász.
Iszom egy sört. Kitisztul a fejem. Hazaindulok. Megáll az idő. Nézem a Dunát. Összegzem, mit nőttem ki, és mit nem fogok soha. Egy nagy ág elsodorja a tükörképem. Felröhögök.
A fotókat Molnár Péter készítette.
Szerzők
-- Pál Dániel Levente --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
