A búcsúzók sorát nyitó Gács Anna frappánsan a korszakzárás tapasztalatával szemben értelmezi Nádas „korszerűtlenségét”, azt a következetes kívülállást, amelynek hála a szerző egyszerre tartozott saját korához és állt ellen annak. Földényi F. László a felvilágosodás motívuma felől beszél barátjáról, szerinte Nádas számára az írás és a fotográfia egyaránt a látszat és valóság közötti árnyas részek megvilágítására szolgált, ezért pályáján mindvégig foglalkoztatta a fény és sötétség viszonya. Bazsányi Sándor személyesebb jellegű visszaemlékezésében az olvasóból lett értelmező, majd barát szemszögéből tekint vissza az életműre, arra, ahogyan a szerző a legfontosabb dolgokat gyakran éppen megnevezés nélkül, érzéki közelítéssel volt képes láttatni.

Forgách András a művek mögötti embert idézi elénk, azt a halk, udvarias férfit, aki sok szempontból a magyar irodalom egyik legradikálisabb, szabályokat következetesen felrúgó szerzőjének tekinthető.

Deczki Sarolta a mimézis fogalmát emeli ki a Nádas-szövegekben, amelyek alaptapasztalata, hogy a világ nem rendezett és logikus, ezért az írónak a nyelv megszokott rendjét is fel kell törnie, hogy közel tudjon férkőzni a test és a létezés érzéki, kaotikus valóságához. Horváth Florencia saját íróvá válását is felidézve beszél Nádasnak az irodalmi életre gyakorolt, sok tekintetben megkerülhetetlen hatásáról, a figyelemről és konstans jelenlétről, amellyel a nagy szerző könyveihez mérhető nyomot hagyott másokban.

A Feuilletonban Visky András köszönti a 75 éves Markó Bélát, akinek fordulatokban gazdag pályáját két szerep, a politikus és költő egymásra gyakorolt hatása felől értelmezi. A két persona közös alapja a hiányos modernizáció felismerése és az ebből fakadó etikai felelősség, amelynek az életművön belüli lehetséges közös terét Visky a transzilvanizmus újrafogalmazásában látja.

A szépirodalmi rovatban is hangsúlyos szerep jut az emlékezésnek: Petres Kincső szövegének (Sorminta) narrátora egy valamikori szerelem bűvöletétől, Gellén-Miklós Gáboré (Szilveszteri buli) egy szilveszteri baklövés bűntudatától képtelen szabadulni. Petőcz András (Padlópaszta-illat) és Aknai Péter (Sziget) írásaiban újra megelevenedik a gyerekkor, annak padlópaszta-illatú és szigeti kalandokkal teli mindennapjaival.

Papp-Sebők Attila verseiben (Diszkosz, Velő, Keltető) a test, vágy és megismerés nyugtalanító határvidékén barangol, bennük a kegytárggyá emelt másik, a csontba zárt fény és a sokat látó, majd szétfröccsenő gömbalak mind ugyanazt a kérdést járja körül – mit bír el a test, mielőtt elenged, elporlik vagy szétreped.

Győri László írásaiban a számvetés megannyi módozatával találkozunk: az Egy új akadémikusnak útmutatást, a Reneszánsz a múlt szakrális képeit a jelen bűneivel szembesítő látomást, az Őszi lovaglás baljós lovasa világa és a Szent panasz Ecce homo!-ba torkolló fohásza próféciát kínál.

A Követési távolságban Károlyi Csaba ezúttal Horváth Adél debütregényét elemzi. A Sok ördögök egyszerre olvasható faluregényként, krimiként és a népi hiedelmek játékos újraírásaként, amelyben a sátán nem a fausti, bulgakovi, vagy dosztojevszkiji értelemben vett gonosz megtestesítője, hanem a paraszti világ szerves része. A cselekményt a szereplők mindennapjait átszövő babonák alakítják, az események mögött a falu lakói szívesebben sejtenek természetfölötti erőket, mint józan ésszel magyarázható okokat. A pergő párbeszédeket, tájszavakat és román nyelvű kifejezéseket vegyítő szövegben a felszínen zajló hétköznapi nyomozás alatt mindvégig ott lüktet valami baljós, a tudás, hogy a rossz szellemek, boszorkányok, kísértetek tönkretehetik az ember életét, ezért jó velük vigyázni.

Ex librisében Perecz László négy, Magyar Péter és a Tisza Párt győzelmével bekövetkező történelmi fordulatra reflektáló kötetet elemez, amelyek különböző nézőpontból bár, de ugyanazt a narratívát járják körül. Kardos András esszégyűjteménye (A maffiaállam tündöklése és bukása) még a választások előtt jelent meg, de már tényként kezeli a rendszer bukását, a szövegekben anticipált új ellenzéki erő felbukkanása utólag igazolja a korábbi elemzéseket, így a könyv egyszerre kínál politikai diagnózist és szenvedélyes hozzászólást egy lehetséges rendszerváltás történetéhez. A kegyelmi ügyet kirobbantó, Vidéki Prókátorként ismert Fülöp Botond könyve (Én, a Vidéki Prókátor) közel visz a majdani eredetmítoszhoz, centrumában az eseményeket elindító levél áll. A száraz, jogászi beszédmódban megírt szöveget könnyedebb publicisztikák és interjúk kísérik, amelyekből kirajzolódik egy nemzeti elkötelezettségű, erkölcsi kérdésekre érzékeny értelmiségi portréja. A négyből két kötete foglalkozik a Tisza Párt kormányra jutásához vezető úttal. Bojár Iván András szövege (A Tisza áradása) személyesebb hangvételű, a politikai események pontos dokumentálása helyett a személyes reflexióra, a szorongás és eufória között ingázó közhangulatra fekteti a hangsúlyt. Papp Gergő (Kiáradt) a választási hajrá két évét kommentálja a kampánytanácsadó pozíciójából, elbeszélésében a napi fordulatok és a nagytörténelmi események folyamatosan egymásra vetülnek. A szöveg inkább a zsurnálpolitológia regiszterében mozog, az egyes történések abból a szempontból válnak fontossá, hogy miként alakították a választási versenyt.

A kritikablokk további szövegei különböző irányokból közelítenek személyes és történelmi tapasztalás kérdéseihez, a háborús hatalompolitikától a kortárs líra bensőséges világán át egy rendkívüli életút regényes feldolgozásáig.

Sz. Bíró Zoltán Putyin-könyvét (Putyin Oroszországa békében és háborúban) ismertetve Huszár Ágnes az orosz elnök hatalomra jutásától az Ukrajna elleni háborúig vezető út legfontosabb momentumait taglalja. A kötet Putyin felemelkedésétől az orosz–ukrán konfliktus kiteljesedéséig, valamint az Orbán-rendszer propagandájáig követi a folyamatot, sugallva, hogy a háborúhoz nem egyetlen rejtélyes fordulat, hanem következetesen meghozott politikai döntések sora vezetett.

Bolla Ágnes Meztelen erdő című kötetét elemezve Nagy Balázs Péter sokat foglalkozik az alanyiság és kitárulkozás kérdésével. A meztelenség metaforáit kiaknázva a versek egy érett nő belső útját tárják fel, a szövegek kiérlelt, tömör nyelven, izgalmas képekkel beszélnek az én tapasztalatairól, amelyekhez szervesen kapcsolódnak a mozgalmas, fantáziadús, olykor kaotikus illusztrációk.

Gajdó Ágnes Bányai Júlia kalandos életregényéről (Szerelem és kard. Bányai Júlia, a honvédszázados) jegyez recenziót, amelyben kiemeli a szerző, Miklya Luzsányi Mónika alapos, a fikciós elemeket elmélyült történeti kutatással elegyítő munkáját.

A cirkuszművészből honvédszázadossá avanzsáló Bányait bemutató szöveg egyszerre kínál megkapó szerelmi történetet, kalandregényt, valamint egy nem mindennapi nő sorsának krónikáját.

Darvasi László legújabb, Az első izlandi hóregény – A novella világtörténete című könyvéről két kritika is született. Mikola Gyöngyi szerint a különböző korszakok stílusait és motívumait idéző novellák sajátos irodalomtörténetet teremtenek, amelyben az eredeti és a másolat, a múlt és a jelen viszonyai folyamatosan megkérdőjeleződnek, miközben a háttérben az emberi szenvedés és túlélés tapasztalata is kirajzolódik. Pogrányi Péter inkább az olvasás felől közelít a kötethez, amelynek önreflexív, esszészerű betétekkel és gyakori nézőpontváltásokkal tarkított elbeszélései olykor valóságos nyelvi labirintust alkotnak, amely nem enged könnyen belefeledkezni a cselekménybe. A szöveg sajátos elragadtatást kíván meg az olvasótól, s aki egyszer ráhangolódik a Darvasi-próza lüktetésére, annak éppen a széttartás és a játékosság válik az egyik legnagyobb élményévé.