Nagyszerű, de elhallgatott, a háttérben nagy indulatokat sejtető, ám - amennyire lehet - mégis tárgyilagos könyv Vedres Csabáé: kötelező olvasmány a szakmabeliek számára - mindkét oldalon. Régen vártuk, hogy valaki mindezt megírja, és most itt van: vedd, és olvasd!

Mi a könnyűzene?

Hát semmi. Legalábbis Vedres Csaba (az After Crying egykori zenésze, ma a Pécsi Egyetem tanára) szerint, és én teljes mértékben egyetértek vele. Persze, felesleges a fogalomhasználaton vitatkozni, hagyjuk ezt a szakmabeliekre, hiszen az ő mániájuk a terminus technicusok pontossága. Mi jól elvagyunk a bevett szavainkkal, amelyekről legalább tudjuk, hogy mit jelentenek. Csakhogy erre a fogalomra kultúrpolitikák épülnek: irányzatok, zenekarok, emberek és művek megélhetése, létezése függ tőle - azaz igencsak lényegbe vágó, gyakorlati kérdés ez. A téves fogalomhasználatra nemcsak a mindennapokban, hanem a minisztériumokban is akad példa, ahogy az az elhibázott PANKKK programnévből kiderül (l. [a]http://www.pankkk.hu).[text]www.pankkk.hu ).[/a]

Egyébként pedig: tényleg tudjuk, hogy mit jelent a könnyűzene szavunk? Csak azt tudjuk, hogy mit értenek rajta. Az első fejezet éppen ezt próbálja tisztázni, és bemutatja, hogy a világ zenei lexikonai nem ismerik ezt a fogalmat, hiszen „szórakoztató zenét” értenek alatta. A könnyű ellentéte a nehéz (vö: Nehézzenei Fesztivál - SZG), a komolyé pedig a vidám, Vedres szerint - szerintem azonban a komolytalan.

Nincs is különbség?

Ezután következik Molnár Antal tanulmánya a könnyűzenéről, aki ugyan nem szíveli azt (amit értenek alatta), ám kimutatja, hogy mennyi téves vélekedés él a köztudatban a „könnyűzenével” kapcsolatosan, különösen a „komolyzenészek” köztudatában. Ők azok, akik kifejezetten elutasítják a „könnyűzenét” mint olyat, és visszavonulnak parnasszusaikra, a „magasművészet” falai mögé. De mi határozza meg, hogy valami komolyzene, magasművészet, vagy a tömegeknek szánt szórakoztató árucikk (ahogyan azt ők gondolják)?

A szöveg. Vessünk össze egy operett-, vagy operaszöveget egy Pink Floyd-, vagy egy KEX-szöveggel (Vedres ugyan egy Eleven Hold-szöveggel teszi ezt, ám én nem szeretem az Eleven Holdat, és így a KEX-nél maradtam). Egyébként az Illés is megteszi, vagy az Isten Háta Mögött.

A zenei összetettség. Vegyük elő a Pink Floyd The Wallját, a Syrius-féle Az ördög álarcosbálját, a keményebb műfajokból a Toolt, a hm… kísérleti hardcore-t játszó Converge Jane Doe című lemezét, a magyar Korogot, vagy az ősidőkből a Beatles Sgt. Peppers-ét! (Bár e példák többsége nem azonos a Vedres által felhozottakkal, talán ezek is eléggé meggyőzőek.) A heavy metal zenészek a legképzettebb muzsikusok a „könnyűzenei” műfajban. És az egyszerűség is lehet erény (lásd például John Cage: Silence-ét).

A komolyzenészek gyakori vádja, hogy a könnyűzenészek csak a pénzért csinálják. Csakhogy a komolyzenészek is dolgoznak valahol, sokszor éppen azért kapják – egyébként valóban nem túl busás – fizetésüket, hogy az Operaház zenekarában hegedülnek (bár ez éppen egy sztereotíp példa). De Haydn sem a saját kedvtelésére írt szimfóniákat, hanem megrendelésre - hoppá!

Nézzük az eladási listákat! A jazz és a világzene (újabb fogalom, ami annyira tág, hogy már semmit sem jelent - de erről majd én írok könyvet) az eladási listák végén kullog. Éppen 2006 szeptemberében szállították le (részint az elharapódzó letöltések miatt, ami úgyszintén könyvet
érdemlő téma) az aranylemez-határokat ebben a két műfajban 1500-ra - amikor 7500 eladott példány alatt nem üzlet a lemezkiadás ma!

A könnyűzenészek többsége azért zenél, mert szeret zenélni, és ezért az underground-lét minden viszontagságát vállalja. A lemezekre visszatérve: a Nadir nevezetű magyar doom-death metál banda nemrég elhatározta, hogy nem adnak ki több lemezt a kereskedelmi forgalomba (egy lemezük ugyan megjelent már). Friss dalaikat tartalmazó lemezeiket a koncertbelépő mellé adják és számításuk szerint ez sokkal jobban megéri - hiszen így több a koncertlátogató!

Mégis mi az, hogy komolyzene?

Régen nem volt ilyen: volt egyházi és világi zene. A keringőket nem elmélyülésre komponálták, hanem táncra - horribile dictu, szórakozásra. És a népzenék hányszor ihlették meg zeneszerzőinket? Hiszen minden zene a népzenéből ered (ahogy - többek közt - Both Miklós, a Barbaro és a Napra gitárosa mondta). A szimfóniák egyes tételei a régi táncok neveit viselik, és azok ritmusképletére épülnek. A jazz nem könnyűzene és nem komolyzene, hanem jazz. A country és a blues népzenék, illetve közvetlenül a népzenéből gyökerező műzenék.