Mert ha vannak tragikomédiák, akkor a Pintér-darabokra talán jobb kifejezés az, hogy komikus tragédiák. Vagy még inkább: komikus családi tragédiák. Egy család, ahol mindenkit az agresszív, alkoholista apa terrorizál, és ahol a kislány – mivel emberi lénytől nem kap – csak a rég elpusztult kutyájától remél segítséget (A sütemények királynője). Egy másik, amelyben az autoriter anya nyomorítja meg a körülötte élőket (A démon gyermekei). A harmadikat éppen az robbantja szét, amitől a kiteljesedését remélik: az örökbefogadás (Szutyok). És vannak, amelyekben az egyik családtag halála katalizálja a megkerülhetetlen változást, mint a már említett Kórház-Bakonyban és A 42. hétben. Még a Kaisers TV, Ungarn is családtörténetbe ágyazza a maga különleges, az 1848/49-es szabadságharc idejére visszavetített történelmi utópiáját. Ebből a szempontból egyedül a színházi közegben játszódó Tündöklő középszer a kivétel. (Zárójelben: a kötetben nem szerepelnek olyan, a legismertebbek közé tartozó, szintén családi tematikájú darabok, mint a Parasztopera vagy az Anyám orra. A hiány oka, ahogy arról az utószóban is olvashatunk, hogy azokat a műveket, amelyekben a zene a Pintér-darabokban megszokotthoz képest is kiemelt szerepet kap, kottával vagy hangzó anyaggal együtt szeretnék megjelentetni.)

Pintér Béla drámáival kapcsolatban többször felmerült az a kérdés, hogy vajon a szövegek kizárólag a szerző rendezésében, az általa megalkotott színházi koordinátarendszerben életképesek, vagy akár drámaszövegként, akár mások által színpadra állítva függetleníthetők alkotójuktól, és járhatják a saját útjukat. A színpadi önállóság kérdésére – ha csak néhány darab esetében is – már született válasz: a Parasztopera számos "külső" bemutatót megélt, Mohácsi János például Pécsett és a kaposvári egyetemistákkal is megrendezte, legutóbb pedig Temesváron, Szikszai Rémusz rendezésében született belőle előadás. De akadnak más elszórt példák is, például A sütemények királynőjének volt egy bábszínházi változata Zalaegerszegen, Lőrincz Zsuzsa rendezésében. A drámaszövegek közül eddig csak kettő jelent meg nyomtatásban, de az, hogy erre a Rivalda sorozatban, az elmúlt évad(ok) kiemelkedő drámáit összegyűjtő kötetben került sor, önmagában is jelez valamit.

Ami a drámaszövegek önállóságát illeti, olvasóként abból a szempontból szerencsés helyzetben voltam, hogy a kötetben szereplő nyolc drámából négyet láttam színpadon, négyet viszont nem. Így saját magamon tesztelhettem, hogy azoknál a daraboknál, amelyeket korábban már láttam, a szöveg olvasása folyamatosan előhívta az előadást, és a kettő nehezen volt elválasztható egymástól. A nem látottak között viszont volt, amelyikből különösebb nehézségek nélkül, első olvasásra sikerült "rendezni" egy belső, külön előadást (ilyen volt például A démon gyermekei vagy A Sehova Kapuja), a Kórház-Bakony esetében ellenben többször vissza kellett lapozni a szövegben, hogy az egyes síkok és a bennük felbukkanó szereplők ne kavarodjanak túlságosan össze az ember fejében. Ez a korai darab abban is különbözik a későbbiektől, hogy a karakterei kevésbé kidolgozottak.

Tóth Krisztina nyilatkozta valahol, hogyha verset olvas, mindig azt az alapmondatot keresi benne, amiért az egész megszületett. Mintha a Kórház-Bakony is egyetlen mondat köré íródott volna, a köré a mondat köré, amit a halálból visszatérő Savanyú mond, amikor a fia azt kérdezi tőle, hogy "De apa, ha egész életedben olyan durva és türelmetlen voltál, akkor most miért jöttél vissza?" "Azért, kisfiam… [Csend.] Mert úgy szeretnék még szeretni." És hogy a diszharmonikus családi kapcsolatok, a szeretetlenség vagy az azt kimutatni képtelenség, az elkésettség tragédiája mennyire meghatározó eleme ezeknek a drámáknak, azt bizonyítja az is, hogy visszatérő elemként a záródarabban, a szövegként jóval kiforrottabb és sokrétűbb A 42. hétben is ott van az apahalál, az életben feloldatlan szülő-gyermek konfliktus és annak minden következménye.

Mindez azonban csak az egyik vonulata a drámáknak, hiszen ezek a családi mikrovilágok elválaszthatatlanok a külvilágtól, a közélettől, mindattól, ami ma, minket itt körbevesz. Legyen szó az egészségügy helyzetéről, a politikai élet polarizálódásáról, a szélsőjobb erősödéséről, az élet oly sok területén érvényesülő kontraszelekcióról, szektákról vagy történelmünk és magyarságunk politikai érdekek mentén való (át)értelmezéséről, mindez folyamatosan ott van a szereplők mondataiban vagy mondatai mögött. Ebből a szempontból a legutóbbi darab, A 42. hét talán kivétel, időtlenebb a többinél. Dr. Virágvári Imola története máshol és máskor is megtörténhetne, még ha itt is ott van a háttérben a magyar egészségügy vagy a sebtiben átírt Btk.. A Kaisers TV, Ungarnban pedig ebből a szempontból éppen az az izgalmas, hogy egy, a politikai, iskolai stb. retorikában a végtelenségig elkoptatott történelmi fejezetet tud frissen és átélhetően összekötni a mával.

Amit nehezebb megfogalmazni: hogy mi az, amitől ezek a szövegek összetéveszthetetlenek lesznek, annak ellenére, hogy az alap a köznapi beszéd, sokszor annak közhelyes fordulataival. Talán az, hogy az így induló mondat azonban gyakran nem várt, meglepő vagy éppen brutális fordulatot vesz. A dialógusokban gyakori, hogy a szereplők néven, sokszor becenéven szólítják egymást, így ez a fordulat még élesebb, és az ismétlések erre még ráerősítenek, néhol egyfajta gondolatritmust adva az amúgy többnyire inkább rövid, mint hosszú, nem túlságosan bonyolult mondatokból összeálló szövegnek. Egy rövid részlet a fentiek alátámasztására A sütemények királynőjéből:

Olga: Ki miatt vagyok ilyen szerencsétlen?
Erika: Miattam édesanyám.
Olga: Ki tette tönkre az én életemet?
Erika: Én tettem tönkre az életedet, édesanyám.
Anikó: Irigyellek, Olgikám, hogy ilyen szépen, okosan el tudsz beszélgetni a gyerekeddel! De ezek torzszülöttek! Ezekkel csak üvölteni lehet.

Gyakran találkozunk vendégszövegekkel: népballadákkal, versrészletekkel, és több darabban is tájszólásban beszélnek egyes szereplők. Az önmagukban talán egyszerűnek tűnő, újrahasznosított összetevőkből áll össze ez a karakteres, egyedi nyelv, amely sokszor egyszerre tud humoros és dermesztő lenni.

A drámák felépítése többnyire nem tér el a klasszikus drámaépítkezéstől: expozíció, bonyodalom és így tovább. Ugyancsak a hagyományokhoz visszanyúlva többször alkalmaz például keretes szerkezetet vagy álomjeleneteket. Ami azonban eltér a drámaírás szokásos menetétől, hogy nem végleges szöveggel lát neki a rendezésnek, és a társulat tagjaira írja az egyes szerepeket. (Erről Enyedi Éva utószavában részletesebben is olvashatunk.) Mindez érződik a darabokon, a korábbiakon jobban, az utóbbiakon kevésbé: ezek már terjedelmükben is hosszabb, a karaktereket szövegszinten is részletesebben kidolgozó drámák.

Érdekes látni, hogy míg az alkotót foglalkoztató legfontosabb kérdések és alkotói módszerek már az első darabokban feltűnnek, az időközben eltelt tizenhárom év és a darabírásban megszerzett tapasztalat beépül a szövegekbe. Az olvasóban pedig fokozatosan születik meg a bizonyosság az egyszerű cím (Drámák) igazságáról.

Pintér Béla: Drámák
Saxum Kiadó, 2013.