Az est elején (közepén és végén) Meggyesházi Éda énekel és cimbalmon játszik – a produkció mellett csak azért nem tudok szó nélkül elmenni, mert a program meghívója földöntúlinak nevezi a művésznő énekhangját, és ez találóbb, mintha szavakat keresve mondjuk azt írnám, hogy sajátos.

A hangsúly persze a könyvön és az abból felolvasott verseken van. A Színről színre (PRAE.HU + Palimpszeszt, 2014) Izsó Zita második kötete. Az első, Tengerlakó cíművel (FISZ, 2011) összeköti egyebek mellett a borító kéksége, ahogy az estet moderáló Balogh Endre felveti, illetve a tengerrel kapcsolatos motívumok hálózata. Egy újabb támpontot Pollágh Péter fülszövege is, amelyben egészséges költészetnek nevezi Izsó Zitáét, szembeállítva a beteges, szerinte szokványos költészettel.

Hogy ez mit jelent, arra az egyik meghívott elemző, Turi Tímea költő és kritikus adja meg a választ: újabban nem bízunk a metaforákban, hasonlatokban, abban, hogy valami lehet szép, ezek a versek viszont hisznek a szépségben, és nem kételkednek abban, hogy költői képekkel tudnak valamit mondani a világról.

A másik költő-kolléga, Kerber Balázs a versekben halványan kibontakozó történetek mögé elképzelhető különböző történetlehetőségekre hívja fel a figyelmet. Néha egy-egy fiatal férfi vagy nő, néha egy teljes család történetét olvashatjuk, de ezek a történetek nem körvonalazódnak, viszont lehetőséget adnak az olvasónak arra, hogy magára ismerve saját maga kreáljon saját sztorikat.

A vizuális elemek azonban erősek Kerber szerint - a képek egymásra épülnek, folyamatosan új tartományokat hoznak a szövegekbe, kitágítják a versek jelentéskörét, és asszociációként megerősítik a szövegeket. A körvonal nélküli történetek ezáltal mégiscsak tapinthatóvá válnak, noha a szimbólumok nem konkrétumokra utalnak.

Turi a költői képek ravaszságát emeli ki: a metaforák, hasonlatok többsége valami állandóra, változatlanra utal Izsó Zita verseiben, de ha valamit valamihez hasonlítunk, az a valami már eleve nem lehet változatlan. Izgalmasnak találja az időbeli viszonyokat is, ezekben a szövegekben az emlékezés olyan, mintha a jövőbeli dolgokra vonatkozna.

Voltak versek (ilyen például az Ünnep), amelyeket a szerző korábban álnéven, ráadásul férfiként publikált a könyv megjelenése előtt. Az inkognitó okát firtató kérdésekre azt válaszolja, hogy őszintébb tudott lenni, mivel nem magából indult ki. Miután azonban eltávolította magától a történeteket, a versek visszatértek hozzá, és most saját neve alatt kerültek be a kötetbe.

Balogh Endre és Kerber Balázs beszélgetnek még a versek dalszerűségéről is (A tárgyak új élete és Felállványozott mennyország kapcsán), Kerber pedig a tengerhez és kikötőhöz kapcsolódó képek közül a megmenekülés, a partra érés mozzanatára mutat rá, amely a könyv utolsó, Eloldozás című versének fő motívuma: „Arccal a homokban fekszünk. Még sokáig nem merjük elhinni, hogy ez már a part.”

Fotó: Bach Máté