A filmet a bánsági Rezsőházán (szerbül Knicanin, németül Rudolfsgnad), a bánsági német golgota színhelyén is bemutatták. A falut ma is a második világháború utáni fogolytáboráról emlegetik és erről 1998 óta emléktábla is tanúskodik, miközben a történtekkel való igazi szembenézés még várat magára.

A Tisza torkolatánál fekvő Rezsőháza a XVIII. századtól német többségű település volt, 1910-ben 3186 lakosa közül 3011 vallotta magát németnek, 139 pedig magyarnak.

A faluba bevonuló, a németeken bosszút álló szerb partizánok Rezsőházán hozták létre a Vajdaság legnagyobb fogolytáborát, amelyben 1945 és 1948 között húszezren sínylődtek.

Összesen mintegy 13 ezer ember, főként nők, gyerekek és idősek haltak meg a bántalmazások következtében, betegségben, éhségtől legyengülve vagy a hideg miatt. Eddig 7767 halottat azonosítottak, dokumentálták, mi történt velük.

Akik túlélték a fogolytábort, Németországba költöztek, házaik, vagyonuk pedig a Boszniából, Horvátországból és Montenegróból betelepített szerbeké lett.

Sokak szerint a németek elűzése volt a Vajdaság háború utáni legnagyobb vesztesége.

A második világháborúig 500 ezer német élt a Vajdaságban, többségük a Tiszától keletre, a Bánságban. A második világháború végén a náci katonasággal együtt sokan elhagyták a térséget.

Azok maradtak, akik nem működtek együtt a megszállókkal és nem érezték magukat bűnösnek. Azonban 1944. októberében a partizánok egyik vezetője, majd a háború utáni Jugoszlávia első számú vezetője, Josip Broz Tito katonai közigazgatást vezetett be a Vajdaságban, majd megkezdődött a németek és a magyarok elleni megtorlás.

A németeket népellenséggé nyilvánították, vagyonukat elkobozták, többségük fogolytáborba került. Becslések szerint 1944 és 1948 között Jugoszlávia területén több mint 85 ezer német vesztette életét, ebből 50 ezren fogolytáborokban haltak meg.

A német kérdésről Szerbiában sokáig nem lehetett beszélni. Generációk nőttek fel anélkül, hogy hallottak volna egykori szomszédjaik sorsáról. A film - amely végigköveti a németek sorsát a XVIII. századtól, amikor a Vajdaságba költöztek, a második világháborúban betöltött szerepükön keresztül napjainkig - célja elsősorban a párbeszédre való invitálás, a múlttal való szembenézés - majdnem hetven évvel a történtek után.

A filmet júniusig 14 vajdasági település lakói tekinthetik meg, a vetítések után pedig beszélgetéseket szerveznek. Szerbián kívül Ausztriába és Németországba is elviszik majd a dramatizált dokumentumfilmet.

"Akiknek a tanúságtételét rögzítettük, azok túlélték a kommunista rendszernek az itteni németek számára létesített fogolytáborait. Voltak, akik életükben először beszéltek az ott történtekről.

A második világháború előtt Szerbiában mintegy félmillió német élt, ma ötezren sincsenek. A filmben megszólalók az utolsó képviselői egy népnek, amelynek gyökerei a vidék régmúltjába nyúlnak vissza" - mondta a 34 éves nagybecskereki Marko Cvejic, a film rendezője és forgatókönyvírója, több mint tíz dokumentumfilm szerzője.

A rezsőházi Tűzoltóotthon zsúfolt termében, az április 3-i vetítés után a nézők között volt, aki nehezményezte, amiért "a szerbeket megint csak az erőszakos oldalukról mutatták be". Pedig mint a rezsőházi szerb-német egyesület elnöke hangsúlyozta, "most már nagyon is jó a két nép közötti viszony".

Az egyik fiatalember úgy fogalmazott, hogy "van ugyan gyűlölködés az emberek között, de nem igaz, hogy nem szeretik a németeket". Az egyik helybéli dicsérte a film készítőinek a bátorságát, ahogy a témához nyúltak, mert mint mondta, "most sem hiányzik sok ahhoz, hogy valaki olyat cselekedjen, mint akkor - aztán egy másik rendező készítheti a maga filmjét".

Egy másik hozzászóló a film befejezésével volt elégedetlen, amire az egyik falubelije azt válaszolta neki, hogy "ez a mi befejezésünk, olyan, amilyet a viselkedésünkkel megírunk."