Ifjúkora nagy részét a híres művésztelep közelében töltötte. Ő maga is kiválóan rajzolt, de a képzőművészetet és a művészembereket ki nem állható apja jogi pályára szánta. Meg is kezdte tanulmányait, de miután a hazulról kapott pénzt igen hamar elkocsmázta, segédmunkás lett, és nem mellékesen író. 1910-ben a Nyugatban jelent meg első novellája, s egy év múlva a Nyugat Könyvtár már novelláskötetét is kiadta.

Az I. világháborúban önkéntesként harcolt, nem sokkal a háború vége előtt hadifogságba esett, ahonnan csak 1919 augusztusában tért haza. A harcok közepette született Viszontlátásra, drága című regénye, melyben mindenféle hazafias lelkesedés nélkül láttatta a vérengzés iszonyatos következményeit. Írásait a kritika lelkesen fogadta, de munkája nemigen volt, így gyakran nélkülöznie kellett. Végső elkeseredésében az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát, de felülkerekedett életösztöne és kiúszott a partra. Az esetről megjelent cikkekre figyelt fel egy Molnár Sári nevezetű jómódú polgárlány, aki levelet írt az írónak. A levelezésből házasság lett, amiért Sárit ugyan kitagadták, de ők csaknem negyven évet éltek le együtt.

1922-ben Tersánszky a Nyugat főmunkatársa lett, Szidike című színművét több színházban is bemutatták. Saját hangjára Kakuk Marci ifjúsága című művével talált rá, a szimbolikus irodalmi figurává nőtt hős ízes-kellemes történetei 1942-ben jelentek meg két összefüggő kötetben Kakuk Marci címmel. A léha munkakerülő kalandjai a korabeli Magyarországról is hiteles képet adtak, s bár Tersánszky nem önéletrajzot írt, de később számtalanszor viselkedett Kakuk Marci-módon.

1927 karácsonyát rendhagyó módon a börtönben töltötte, két hónapot szabtak ki rá szemérem elleni vétség, A céda és a szűz című regénye miatt. 1930-ban regös együttest alapított, majd létrehozta saját színházát, a Képeskönyv Kabaré repertoárját pikáns kuplék, paródiák, groteszk jelenetek szerepeltek. Ebben az időben zenebohócnak vallotta magát, de az írást előadóként sem hanyagolta el: 1936-ban jelent meg Legenda a nyúlpaprikásról című elbeszélése.

A második világháború végén rajzkészségét és összeköttetéseit hamis papírok készítésében, beszerzésében hasznosította, ezekkel a lakásában bújtatott barátait segítette. A háború után, 1948-ban írói munkássága elismeréseként tisztes évjáradékot, a következő évben Kossuth-díjat kapott. A született ellenzéki író a személyi kultusz évei alatt, mivel szeretett vitázni, gúnyolódni, s nem hallgatta el a hibákat, az ifjúsági irodalomba szorult, báb-és mesejátékokat írt (Misi mókus kalandjai, Egy biciklifék története). 1956-tól megindult életműsorozata, 1968-ban Életem regényei címmel kiadta önéletrajzi írásait.

Tersánszky a hatalom kegyeit soha nem kereste, csak a nőkét, két felesége és számtalan múzsája volt, s a hölgyek mellett a borhoz vonzódott igazán. A bohém életművész 1969. június 12-én halt meg Budapesten.