Hírlapíró apja - afféle bohém csodabogár, számtalan anekdota hőse - mindenhová magával vitte fiát, szerkesztőségekbe, kávéházakba, moziba, futballmérkőzésekre. A fiú jobban kedvelte ezeket a helyeket, mint az iskolát, amelyből 16 éves korában kimaradt és soha nem is érettségizett le. Írni viszont, atyai hatásra, korán kezdett, első novelláját a negyvenes évek elején Schöpflin Aladár közölte a Tükör című folyóiratban, majd 1943-ban megjelent első kötete Csőszház címmel. A háború idején a Reggeli Magyarországnál volt a sportrovat szerkesztője, noha saját bevallása szerint a focin kívül semmihez sem értett.
    
1945 után egy ideig az akkor elindult Magyarok című lapba írogatott, majd az 1946-ban megjelent Újhold című folyóirat egyik társszerkesztője lett, Pilinszky János, Rába György és Lengyel Balázs mellett. A lapot 1948-ban l'art pour l'art művészkedés vádjával ellehetetlenítették, íróit elhallgattatták, háttérbe szorították. Mándyban ekkor alakult ki a későbbi írásaiban is szinte állandóan érzékelhető sértettségi állapot. 1952-ben rövid ideig a Népszava Könyvkiadónál lektor volt, a Népművelési Intézetben műsorfüzeteket szerkesztett, de 1954-ben onnan is elbocsátották. Az "éhenhalástól" az Ifjúsági Rádió mentette meg, amelynek gyöngécske hangjátékokat dolgozott át előadhatóvá. Ebben az időben kezdett ifjúsági regényeket írni, ekkor keletkeztek a máig közkedvelt Csutak-sorozat darabjai: Csutak színre lép, Csutak és a szürke ló, Csutak a mikrofon előtt. 
    
A hallgatás éveiben írt műveit egy nagy bőröndben őrizte. Kifogástalan eleganciájú alakja gyakran feltűnt a kávéházakban, ahol apró cetlikre jegyezte láttató erejű tőmondatait, amelyekből írásait felépítette. Műveinek színtere a Tisza Kálmán, a Mátyás és a Teleki tér határolta háromszög volt, a szürke bérházak, kocsmák, mosodák, trafikok, liftek, vécék, uszodák, mozik. E tájakat népesítették be "hősei": a kisemberek, a félrecsúszott egzisztenciák, a "pálya szélén rekedtek", a kisemmizettek, a mindig vesztesek. A hatvanas évek közepétől műveit sorra kiadták (Régi idők mozija, A pálya szélén, Átkelés, Magukra maradtak), s 1969-ben József Attila-, majd 1988-ban Kossuth-díjat is kapott.
    
A mozit nagyon szerette, Tati, Fellini voltak kedves rendezői, s írásai is több rendezőt megihlettek. Legsikerültebb filmje, a Sándor Pál rendezte Régi idők focija volt, amelyből szállóigévé lett, hogy "Kell egy csapat".
    
A kilencvenes évek elején részt vett a felpezsdülő irodalmi-művészeti életben, előbb a Holmi című lap szerkesztőbizottságának tagja, majd a Rónay György-díj kuratóriumának elnöke, 1992-től pedig a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke volt. 1995. október 6-án hunyt el Budapesten.
    
Egy 1987-es interjúban arra a kérdésre, hogyan jellemezné magát, egy mondatban így válaszolt: "egy fiú a térről, egy álmodozó, egy mozirajongó és monomániás fráter, aki megy a maga útján."