Sipos András 1936. december 11-én született Budapesten. 1958-tól a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt. 1963-tól a Magyar Televízióban előbb asszisztensként, majd rendezőként dolgozott. 1966-ban átszervezés miatt elbocsátották, ezután alkalmi munkákat vállalt, majd 1975-ben a Mafilmnél helyezkedett el asszisztensként.
    

Tizenkét éven keresztül Jancsó Miklós munkatársa volt, majd 1988-tól újra rendezőként dolgozott. A Duna Televíziónál helyezkedett el, szerkesztő-rendezőként számos műsort, dokumentumfilmet jegyzett. 2000-ben Balázs Béla-díjjal tüntették ki, 2001-től nyugdíjas rendezőként dolgozott tovább.
    

Sipos András elsősorban dokumentumfilmjeivel vált ismertté, amelyek három fő témakörből merítettek. Több munkájában foglalkozott a Viharsarok lakóinak életével és konfliktusaival. Az 1989-es Statárium című alkotásában három, kulákok elleni koncepciós pert mutatott be az 1950-es évekből. Az 1998-as Hazátlanok, sorakozó! című dokumentumfilmjében pedig a tótkomlósi szlovákok kitelepítésének állított emléket.
    

Szintén több filmjében foglalkozott a zsidóság múltjával és jelenével. Az 1990-es Viszontlátás a náci Németországba kényszermunkára hurcolt asszonyok sorsát mutatja be, az 1991-es Röppentyűben pedig a vészkorszakot túlélt nagyszülők leszármazottain, unokáin keresztül beszél azokról a tudat mélyén rejtőző apró emlékekről, amelyek még további nemzedékek sorsát határozzák meg. Az 1994-es Alija az egykori szovjet zsidók kivándorlását és letelepedését mutatja be.
    

Munkáinak harmadik nagyobb csoportja a portréfilmeket öleli fel. Többek között Szabó István filmrendezőről, Finta József építőművészről és Hernádi Gyula Kossuth-díjas íróról-forgatókönyvíróról is készített filmet.
    

Sipos Andrást a Magyar Filmművészek Szövetsége saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek - olvasható a közleményben.