A három kiállító művész három, különböző generáció tagja. Lossonczy Tamás az 1930-as évektől kezdve egészen haláláig, 105 éves koráig festett, alkotásaival a klasszikus modernitást képviselte. A legendás párizsi vizuális forradalom újításait első kézből tanulta Picassotól és Braque-tól, ezt a modern szellemiséget pedig egész életében követte. Szabados Árpád a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora volt, az MKE doktori iskoláját vezette sokáig. Ritkán bemutatott életműve sajátos szimbólumrendszerrel dolgozik, képeiben történeteket, elbeszéléseket fedezhetünk fel. Munkáiban érdekes játék figyelhető meg; a mintákat jobban szemügyre véve újabb és újabb alakzatok tűnnek ki, melyek elsőre nem ragadják meg figyelmünket. A kiállításon szereplő harmadik művész, David Stuart Sutherland fotóművészként kezdte pályafutását az 1990-es években. Fotóművészeti műve fokozatosan egyre absztraktabb képfeldolgozássá vált, majd egyre inkább festészetté változott, míg az utóbbi években papírt is használó kollázsfestészetté alakult.

A kétszintes galériába lépve David Stuart Sutherland és Szabados Árpád képeit pillanthatjuk meg két, egymással szemközti falon. Ezek az alkotások szín- és formavilágukban jelentősen különböznek egymástól. Az átmenetet Lossonczy munkái teremtik meg, hiszen három alkotása közül az első hasonló színpalettával dolgozik, mint Sutherland képei, a másik két alkotás formavilága pedig ehhez az első képhez hasonló ugyan, ám színviláguk Szabados munkáin köszön vissza, így teremtve jól követhető folytonosságot a kiállíttott festmények között.

Az alsó szint nagyobb termében a képeket nem csak erőteljes színviláguk kapcsolja össze, hanem az is, hogy hasonló geometrikus elemeket ábrázolnak; az alkotásokon folyton visszatér  a kör motívuma. A kisebb terem képei közötti kapocs a történetmesélés; itt látható Lossonczy egy még soha be nem mutatott tusrajza is, mely mintegy ars poeticusan fejezi ki, hogy minden körülmény ellenére a modern festészettel akar foglalkozni. Iványi-Bitter Brigitta, a kiállítás kurátora, egy a kiállításhoz kapcsolódó sajtóbejáráson elmondta, hogy a művész egész élete során hasonló ars poeticus munkákkal bíztatta magát. Lossonczy több, különleges alkotása megtekinthető a kiállításon, többek között egy modern múzeum terve, melyet a Duna-partra álmodott meg.

Ugyanezen az emeleten láthatóak David Stuart Sutherland képei, melyeken jól megfigyelhető az, hogy miként alkalmazzák kompozíciójukban a klasszikus modernizmus képépítési technikáit. Jellemző az is, hogy a művész saját fotókat vagy talált fotórészleteket emel be a kompozícióba; az ezen a falon szereplő On the top of Rome című képen figyelhető meg leginkább ez a technika, hiszen közelről szemügyre véve kis újságdarabkákat vehetünk észre. Az alsó szinten bemutatott Sputnik1000 című képen szintén ezt a fotóbeemelést láthatjuk, ám ezen a képen konkrétan kivehető a fotó ábrázolta 1980-as évekbeli számítógép. Sutherland a sajtóbejáráson  elmondta, hogy szerinte az alkotás arra inspirál minket, hogy a jövőbe tekintsünk, nézzünk az „űrbe” és teremtsünk kapcsolatokat.

A kiállított képek közötti további összekötő elem: a zene. A képeknek vannak zenei analógiáik a kortárs zenei improvizációkban, melyek ugyan strukturáltak, de nagyon sok evidenciával dolgoznak. Mindemellett mindhárom művész számára fontos a zene, és annak beépítése a művészetükbe, ezért a megnyitón a MONOFOG zenekar játszott, melynek tagjai David Stuart Sutherland, Ilauszky Tamás és Oli Mayne. David Stuart Sutherland elmondta a sajtóbejáráson, hogy ebben a formációban igazán különleges hangszereket használnak, melyeknek művészettörténeti vonatkozása is van; a megnyitón egy biciklikeréken játszottak, mellyel a ready-made és Marcel Duchamp előtt tisztelegtek, illetve egy Yves Klein-kék trombitát is a performansz részévé tettek.

A kiállítás célja, hogy a különböző korszakokból származó művek között először hasonlóságaikon, majd különbségeiken keresztül teremtsenek párbeszédet. A kiállítás ívét a hasonló szín- és formavilágú képek adják; ez az ív ugyan néhol megtörik, de a galéria célja, hogy a közönség számára is nyilvánvaló legyen, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a XX. századi és a kortárs alkotások. A kiállítás azt mutatja meg, hogy 30-40 év eltéréssel olyan művek tudnak születni, amelyek színpalettájukban, kompozíciójukban közel állnak egymáshoz, egy vizuális nyelvet használnak, s ez alapján az alkotók között vonható párhuzamok könnyen felismerhetővé válhatnak.

Fotók: Rugógyár Galéria/Kortárs PRos