A két kisregényből álló könyv a mai magyar vidéki környezetbe helyezve mesél el fantasztikus történeteket. A kékkőkúti csillag egy bükki falucska mellé zuhant UFÓ okozta kálváriáról mesél, A grinnyei gőzgombóc egy Baranya megyei község híres gombócfőző fesztiválján...

„A mélyrealizmusra ráengedi a tudományos fantasztikum és a horror motívumait és dramaturgiai elemeit. Ezáltal a szövegek egyszerre izgalmasak, feszültek és kiszámíthatatlanok lesznek. Ezek nem olyan munkák, melyeknek előre meg lehetne mondani a végét.” (Vörös István)

Rendelhető a lira.hu oldalán.

A kékkőkúti csillag

részlet

1. kuzma sanyi

nagydarab ember volt, erős kezekkel, hatalmas fejjel, rajta összevissza göndörödő hajkuszálmánnyal. Szürke, hosszú ujjú pólóban és saras farmerban görnyedt a kert végi, nejlontetős fészer előtt. Mínusz két fokon állt a higanymérő. Az első fejszevágást halogatta, hogy feldaraboljon tíz-húsz rönk kandallóba való fát. Nem volt fázós, inkább afféle szülőktől vett beidegződésből, és némi értelmetlen unalomból találta ki a begyújtást. A hideg az hideg, szokta mondani magának, a halál meg halál, tette hozzá jelentőségteljesen. A kisházban tizenegy fok volt. Begyújtásgyanús. Na, merthogy ő bírja a hideget, csak valamiért a szervezete nem, ő ellenne mínusz tízben is, viszont az ujjai lefagynának, ami önmagában nem is lenne zavaró. Attól kezdve ellenben jóval nehezebb lenne például begyújtani, mosakodni, sok minden, szóval akkor inkább a meleg. Legyen kandallóba való fahasadék és legyen parázs. Tizenegy foknál legyen melegebb.

Sanyi állt a fészernejlon előtt, a farönkökkel szemezve, tőle lépésnyire a súlyos, nagy tölgy vágórönk, amire helyezni fogja a szétfejszézendő kisebbeket. Nézte Sanyi a nyálkás rönköt, és örült, hogy a nejlon alattiak nem szívtak magukba párát. Egy pók szaladt az egyik résből a másikba, a hideg elől bújva a rakás mélyén hálózta be magát.

Sanyi odanyúlt, és levett egy vaskosabb darabot a sorból: szép, világos erezetű belső, szürke és sima külső. A bükk nehezebben ég és kevesebb meleget ad, de olcsóbb. A pók mélyebbre iszkolt. Sanyi az erdőre gondolt, meg hogy – apokaliptikusan értelmezve – őmiatta dőlt ki a fa, amiből most a melegét reméli, amit most készül meggyújtani, elfüstölni. Az erdő, a fák az ágaikkal-bogaikkal, az az élni akarás. A halál egyszerűen halál. Az erdőben nőtt föl, a növényekkel, a bogarakkal, amik segítettek megérteni bizonyos dolgokat. Az erdő tanította. Az erdőt szerette, tisztelte. Néha haragudott rá. A része volt, együtt nőtt fel, változott vele. Mégis egész máshová vágyott.

Kukorica, hatalmas kukoricatábla, óriási géppel menne aratni a sorok között, nem lennének a hegyek, amik miatt a gép többet fogyaszt, mert le- és felhajt az emelkedőkön, nem. A kukorica az Alföldön lenne, sík vidéken. Ameddig ellát, sárga csövek merednének a zöld levelek fölé, ő meg a géppel, egymaga a hatalmas mezőn darálná a csöveket minden hajnalban. Köd borítaná a síkot, és a kukoricasorok a végtelenség érzetét keltenék, sehol és soha nem lenne végük. Napestig egy irányba hajtaná a gépét, aztán megállna enni, inni, majd újból felülne a járgányra és nyomná a gázt egész éjjel, meg tovább.

Sanyi felemelte fejszét, a kukoricacsövek a szemében sárgálltak, a tölgyrönk szépen leállítva, felvágásra – halálra – készen. A pók sehol. A rönkhasító fejsze polírozott szén-acél fején megcsillant valami oda nem illő, méretes, mint egy traktor, amit gondolatban mindig megült, sőt, annál is nagyobb. Suhogás jött vele, erősödő kerregés, egyértelműen fentről, magasból. A fejsze elindult a rönk felé, az idegek meghúzták a jobb alsó kar izmait, és meglendítették a szerszámot, hatalmasat készült vágni az acél, a férfitest megdőlt.

És akkor – zutty – Sanyi eltűnt. Az acél fejszéjével, a rönkökkel, a nejlontetővel, a kis házzal és a begyújtás előtt álló kandallóval, meg a kertet körbefutó drótkerítéssel együtt. Valami hatalmas és borzalmasan zajos és meghatározhatatlan alakú zuhant nagy pontossággal és sebességgel Sanyi összevissza göndörödő hajfürtjeire, hatalmas fejére és a koszos pólóján átdudorodó izmaira. Sanyi eltűnt a föld és a fénylő valami közt, neki kétségtelenül durván és visszacsinálhatatlanul annyi lett.

4. Andris

jött hazafelé a Fordjában. Méregzöld Taunusz, ’94-es, nem volt egy mai darab, viszont annál nagyobb, pakolni, családozni való köpcös gép. Egerből tíz perc kocsizás Kékkőkútig, Bükkalj határán balra, a csónakázótó felett egész a hotelig, aztán be az erdőbe a Cseres, a nagykanyar és már ott is a nyaralónál. Addig azért még pár perc. Gondolkodott, felhívja-e Mártit, hogy késik, végül nem tette. A piacon az egyik kisteher rátolatott Pista Fiatjára, azon összeveszett a két árus, hogy majdnem rendőrt kellett hívni rájuk. A biztiőr vacakolt, egy ideig ki sem ment, a kávéja ki ne hűljön, és neki a szünet az szent, tőle összemehet az összes parkoló autó, és akkor mi van! Majd szétmennek.

Andris tett rendet. Mint mindig, ha balhé volt. Az egri piacot vezette a hét összes napján, úgyhogy hajnaltól estig irányított, intézkedett, telefonált és rendezkedett, kellett vagy sem. Elmehetett volna, hiszen neki is volt lejáró munkaideje, valahogy mégis mindig ő volt az utolsó induló. A kávézó őr kivételével, persze, aki annyi gépi kávét megivott, hogy már az is csoda, hogy nem koffeingalacsinokat kakált. A kávészünet szentsége! Nála lassúbb és ráérősebb embert képtelenség lett volna alkalmazni. Így vagy úgy, a dolog elrendeződött, az autók kigurultak, a biztonsági őr teste is elnyelte a kávét.

Jött hazafelé Andris a Forddal, elfordult Bükkalj határában, elhaladt az új építésű, csicsás-szuper nyaralók előtt – a fele eladó, a másik fele meg üres volt az év nagy részében –, amikor is a kocsiból kiment az áram. Kialudtak a fényszórók, a kocsi nyomaték híján lelassult, megállt. Pont a csónakázó felett, a piknikrét tetején. Azt a… kezdte volna rá, hogy mi a nyavalya lett már ezzel, amikor egy hónapja sincs, hogy átnézette Lajossal a Megálljban, akkor minden pöccre ment, még a téli gumikba se nagyon kellett pumpálni, két-három szisszenést alig. Hogy még ez is, nem elég a pofozkodás a parkolóban, Márti biztos négyet lát a dühtől, Viruval veszekszik vagy főz, mivel tegnap takarított.

Kiszállt a kocsiból, fölnyitotta a motorházat és benézett, olyan mód értetlenül, mint aki először megy le horgászni az alsó tóra és nézi a vizet, van-e hal. Látszólag rendben volt minden a tető alatt. Megkívánta a cigit, illetve kívánta egy ideje, csak türtőztette magát, hogy majd otthon, együtt kiállnak az ajtó elé és szívnak és fújnak, és végre leereszthet. Gyújtott volna rá, elnézett a tó felé. Onnan nem látszott a Cseres, csak egy nagy sötét folt, az erdő, amiben legalább negyven nyaraló állt, legalább tízben voltak is, és legalább négyben rég megvacsoráztak.

Akkor fentről elkezdett jönni lefelé az a fénylő bizbasz. Mármint nyilván zuhant, mert hogy nem beszámítható sebességgel és módon jött, az fix. A cigire még rágyújtott, de beleszívni nem volt érkezése, mert addigra olyan robaj és zakatolás lett, hogy azt hitte, a döglött bogarak is feltámadnak rá, és kibújnak a földből, hogy arrébb kéne menni, mert ez túl hangos a halálhoz. Ilyen dolog persze nem történt.

A zuhanó gép formáját tekintve hosszúkás volt, legalábbis a fényesség alapján az látszódott, Andrisnak eszébe jutott Däniken könyve, az Istenek ivadékai vagyunk, meg egy sereg baromság a földönkívüliekről a szivar alakú űrhajóikban, de a következő pillanatban a családjára gondolt és hogy ez nem tréfadolog. Az a fényes szar akár még a házuk közelébe eshet, ha esik. A kocsiba ugrott és indítózott, egy elcseszett nyekkenés volt csak, majd még egy, ami semmi.

A szélvédőn át a Däniken-hajó még nagyobb lett, a fákat ütötte ketté, és akkora dörejjel csapódott a bükkfák közé, mint amikor egész marhát dobnak fel a fémasztalra, na, az a hang százszor.

A fényszórók felkapcsoltak, a belső világítás is kigyulladt. Nem tökölt, újra indítózott. A kocsi lágyan akart beindulni, ő viszont annál erősebben nyomott rá a gázra, és száguldott a faházhoz, közben a szakállas Däniken alakja, meg a Spielberg féle Harmadik típusú találkozások jelenetei pörögtek a fejében felváltva a leszakadt fejekkel és egyéb véres vágóképekkel. Egész estés marhaság!

Nyomta a gázt, gyerünk már! A hotelnél éles bal. A Cseres alsó részére öreg fa dőlt keresztbe, satufék, azt a kurva, rükvercben vissza az elágazáshoz. Szerencsére nem sok különbség volt alul vagy felül megközelíteni a házat. A tó mentén, a Bükkalj útról az első fel balra szintén a Cseres. Tulajdonképpen egész Kékkőkút egy nagy, önmagába kunkorodó utca. Basszameg, basszameg az összes kurva kanyart, szívta a cigit Andris, és utálta, hogy még nem ért oda. Aztán kifújt és valamelyest lassított, de a Taunusz kerekei még így is csúszkálva próbáltak a keskeny útfelületen maradni. A kapu előtt épp hogy megállt.

A fényes UFÓ, vagy bármi is volt, megkímélte a faházukat. Andris kiugrott a kocsiból, és kiabált, hogy Viru, Márti, hol vagytok? Jól vagytok? És rohant fel a lépcsőn, mire kinyílt az ajtó és a lánya dugta ki a fejét, mögötte a felesége látszódott, legalábbis a válla, és úgy tűnt, éltek, mert mozgott mindkettő és kerekedett a szemük.