Szíj Kamilla rajzoló, munkaeszköze a vonal. Munkáiban egy meghatározott gondolati rendet követve vonalakat képez, strukturál, szabályokat hoz létre és követi a szabály nyomán születő, alakuló formákat, maga is a rajzolás folyamata közben értelmezve az alakuló rendet. A téren átfutó vonal radikális redukció, amellyel figyelmünket egyetlen jelenségre irányítja, a látvány mögül kitűnő láthatatlanra. Ez ugyanis, paradox módon, ott vibrál a szemünk előtt. A statikusnak tetsző vonal valójában mozog. Valószínűleg máskor is így tesz, tudhatjuk ezt Hérakleitosztól vagy a kvantumfizikából, ez a mozgás azonban csak nagyon speciális körülmények között látható – mint amilyen például egy kiállítás. A vonal és az árnyéka között van az ismeretlen. A feltételezések tere, amelyet tudományos képzetek, világmagyarázatok, megérzések, víziók – és még sok minden más – tölt ki. A művészet otthonos itt. 

A korai modernizmus egyik legismertebb képzőművésze és elméletalkotója, Kazimír Malevics a művészetben szükségszerűen megtörténő változások generálóját száz évvel ezelőtt „lappangó elemnek” hívta, amely felforgatja az érvényes szabályokat, majd az új rendben meghatározóvá válik. A gyorsuló időben állandóságot képző, sokak által sokféleképpen leírt mozgató lényegénél fogva nehezen megragadható, inkább érezhető, mint tudható. A lappangó elemek egymást váltják, az ellenállásból norma lesz, majd ismét befurakodik valami új, így marad mozgásban minden. Ezt a folyamatot vizsgálja Szíj Kamilla érzékeny figyelemmel ̶ az ellenállás és a struktúrákba rendeződés dinamikáját, a láthatatlanul jelen levő kibontását: a lappangó elem működését.

A Lappangó elem kiállítás egy vonalból áll, mondhatnánk túlzón, de nem igaztalanul. Ez a vonal áthúzódik a téren, az egymást követő termekben hosszú ideig nem történik semmi, ami elég ahhoz, hogy gyanút keltsen: valamit elmulasztottunk. A vonal látható, a realitás azonban teret enged a láthatatlannak, ami a valóság. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, figyelemre, lelassulásra, időre van szükség. A vonal végül, a várakoztatás után az utolsó teremben elszabadul, megsokszorozódik és rajzokká alakul. 

Máté Dániel a Balkon Kortárs Művészeti Folyóirat, a BTM - Budapest Galéria és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület Inside Express díjának 2021-es nyertese. Testünk melege című kiállítása a kalória fogalmából indul ki. Magyarországon körülbelül az 1980-as évekig a kalóriát nem csupán a ma ismert célra, az élelmiszerek energiatartalmának mérésére használták, de kalóriában mérték a hőt, pontosabban a fűtéshez felhasznált energia mennyiségét is. Ez a mértékegység, amely bár számos tudományos vitát szült 1824-es bevezetése óta, éppen alkalmas rá, hogy kijelölje Máté Dániel munkáinak fókuszpontjait: az otthont és a testet. Az ember állandó testhőmérsékletéhez egyrészt szükség van megfelelő külső hőmérsékletre, másrészt pedig táplálékbevitelre, amely biztosítja a hőháztartásunk normális működéséhez szükséges energiát is. És bár jóléti társadalmakban mindkét feltételt alapvetőnek és bármikor elérhetőnek tekintjük, nem árt szem előtt tartani, hogy nem csak gazdasági, politikai és társadalmi, de a táplálkozás esetében akár fiziológiai és pszichés akadályai is lehetnek a testhőnk szempontjából ideális körülmények megteremtésének.

A kifejezetten a kiállításra készült fotóalapú és installatív művek az otthonaink fűtését és az élelmiszerhez való viszonyunkat két idősíkon tárgyalják. Az 1960-as és ‘70-es évek (tárgy)kultúráját idézi meg több kiállított munka is, ugyanis ekkor kezdett elterjedni Magyarországon a távfűtés, nem sokkal később pedig egyre több háztartásban került bevezetésre a földgáz. Ugyanez az időszak hozott jelentős fellendülést hazánkban a hűtőiparban, így az élelmiszeriparban is, gondoljunk csak a mirelit vagy készételekre. A művész személyes hangvételű, saját étkezési zavarát is feldolgozó alkotásai, valamint az energiaválságra reflektáló műegyüttese a jelenbe helyezik vissza a tárlatot.