A kötet kiindulópontja az volt, hogy az 1950-es évek utolsó éveiben, a Rákosi-korszak után, a hivatalos nyilvánosság nyitott a nyugati zene irányába. Az emberek korlátozottan, de utazhattak, a zeneszerzők külföldi tanulmányutakat tehettek. Durkó Zsolt és Jeney Zoltán így tanulhatott Rómában Goffredo Petrassi-nál, vagy Kurtág György és Vidovszky László Párizsban, Olivier Messiaen-nál.

Ám ez a nyilvánosság egyben nagyon korlátozott is volt. Kevés zeneműhöz lehetett hozzáférni, és azok, akik ténylegesen meg akarták ismerni a kortárs zenét, arra kényszerültek, hogy alternatív helyszíneket hozzanak létre, amivel ezt a hiányt valamilyen módon pótolni tudják.

A kortárs zene nem kapott lehetőséget a mainstream koncerthelyszíneken, így magánlakásokban, művelődési házakban, szabadidőközpontokban, kollégiumokban és klubokban tartották a bemutatókat. Például Petrigalla Pálnak, a magyar szellemtörténet kiemelkedő alakjának Vécsey utcai lakása valóságos kulturális központként működött. Ezek a terek aztán meghatározták a kortárs zene státuszát, előítéletek alakultak ki, például az, hogy a modern zenét amatőrők, sőt dilettánsok művelik. Hasonló volt a lenézettsége, mint a progresszív jazznek, mely ugyanezekkel a problémákkal küzdött: a koncerthelyszínek nem fogadták be a műfajt, így a társadalom úgy vélte, hogy az ilyen zenét nem is lehet komolyan venni.

Az 1970-ben Simon Albert kezdeményezésére alakult Új Zenei Stúdió, és a majd’ egy évtizeddel későbbi 180-as csoport, nagyon sok szempontból hasonlóan működött, mint a populáris együttesek. Mert tényleg maguk szervezték a saját koncertjeiket, kutatták föl a lehetséges helyszíneket, tartották a kapcsolatot velük, maguk tájékozódtak, fedezték föl azokat a zenéket, vagy más kulturális javakat, amik érdekelték őket, amit aztán megpróbáltak előadni. A sajtójukat is sok esetben ők maguk szervezték. 

A beszélgetésben elhangzott, hogy a szerzők, köztük lapunk zenei rovatvezetője, Ajtai Péter, valamint Bódi Lóránt, Ignácz Ádám, Kürti Emese, Könyves-Tóth Zsuzsanna, Molnár Szabolcs, Péteri Lóránt, Szőnyei Tamás hatalmas lelkesedéssel állították össze a kötetet, körültekintő és hosszadalmas munkát végezve. Így A hallgatás terei című könyv a korszak zenéje és kultúrája kutatásának, megismerésének megkerülhetetlen forrásanyagává válhat. A könyvbemutató végén a néhány jelenlévő kortanú – köztük Bárdos Deák Ágnes, Gőz László, Soós András, Szitha Tünde, Ungváry Rudolf – is megszólaltak, mintegy hitelesítve a kötet tartalmát és jelentőségét.

A szerző fotóival