Zsírsátán
Jófajta vákuum

Ült, mondott, tolt, kért, ivott ott, ez valamelyik nap volt, nem csak úgy, egy összejöveteli nap, egy párkapcsolati. Egy ismeretszerzési-analizálósdi ósdi nap volt, mint a többi ilyen tekintetben, tekintete találkozott előbb a korsó, aztán a lány fenekével, a lány hajával, a sör habjában, a sör aranyszőke, a haj aranyfekete, mint a fehér és szeplőtelen foganás, mint a steril alkohol. És a lány, ahogy magához emelte a felest a kocc után, pár feles elteltével, miközben eszébe jut mindenkinek a nyelv, ami először ízlel, ami először szólal, amihez először vezet az út egy párkapcsolósdi napon, amikor a sokadik felesnek is sok az alja, a feneke meg kerek, a gömbölyűnek látszó formák fele felolvad a késő esti foltszerű félhomályban, melyen áttol, átkér, átiszik és átcsókol, igen, át, ez a felesek egyenes ági leszármazója.
Ült, nem tolakodott, csak tolt, nem beszélt, csak mondott, nem kért, hanem kapott s nem ivott, de gurított. Csókos szájában a sör arany- és paraszthajszál híján keveredett álmos féllefekvéssel, félágybahajlással, félédes zamattal, amelyet az átdugódó nyelv hagyott, és ami közben és után nehéz bármit is mondani. Csókoló szájukban színrelépett a szerelem. Na nem az a hosszú, hosszadalmas, húzódó-húzódozó, kétélű fajta. Nem az a nálam hagytad a cédédet fajta, majd anyám visszaadja, mert én nem leszek otthon fajta. Másfajta.
A pálinka - jóféle - torokszoros erőszaka kavargott a sörsavanyúval. A nyitott szájon át a félhomályfényt kioltotta a belövellő lánynyelv vörössötétbe kunkorodó vége, az ördögi nyálfelverődés, a nyilakként nyomuló nyakas nyákjószág tovább kavarta a kínálkozó alkalmat. Megtörtént minden, visszaszívhatatlanul meg.
A lány vákuumot hozott létre a szájközös üregben és átszívta a másik nyelvet. Távolabb valaki nyelt egyet, az ismerős pultoslány igyekezett máshová nézni, a vécéből kilépő idegen a részegek céltudatával indult el a székek és a sörcsap közti vékony átjáróban, valaki megremegett, ahogy átjárta egy nem kevésbé jófajta feles. Senki nem vette észre az épp kialakulófélben lévő és rövidnek szánt szerelmet, kivéve talán a pultoslány, aki nem nézett oda.
Kibontakozott az ölelésből, visszazárta a nyelvet, nyúlt a sör után és magába nyalta a korsó maradékát, visszaállt a csók előtti PH-érték. Nevetett és be nem állt a szája. A lány is, és néha megnedvesítette az ajkait utána, vagy előtte, két szívás közt, alul és felül. Csókolni kellett, mert szerelem volt.
A következő jófajta volt az utolsó, amire a tételek közül emlékezett. A pálinka utóízű, fulladásig kitartott vákuumérzés azonban több hajnalon átkísérte.


Bodródi Miklós

Egy estém máshol

Belevetettem magam a nagy, barna pók hálójába, minden szála egy barátság, testvériség, igaz akkorra már egészen részekre estem fejben. 6 sör, 6 jéger, bor és némi vodka, gyilkosok pohárban, üvegben, korsóban, minden szinten, minden színben, védőburok és emésztőmassza, ami a fattyak magzatvize. Marják a nyelőcsövemet, a torkamat végig, a beleimet, máj, tüdő, majd apró vércsepp a tenyéren öklendezés után. Köhögés, könnyező szemek, remeg a kéz, előtte, utána, érte. H2O-iszony, hangos zene a háttérből, valami hácé banda maszturbál a kábeleken, csacsognak a lidércek a szomszéd asztalnál, a pult mögött egy kosfejű démon szolgálja a halál urát. Paták dobogása hallatszik, kézjelekkel integetnek az apokalipszis felé.
Próbáltam egy töredezettség-mentesítőt végigfuttatni az agyamon, de hiába, a parttalan gondolatokat sohasem tudta rendesen a helyükre tenni. Nálam lassú a víz, hogy partot mosson, helyette igazi kraft kell, amitől a bálnák is vergődnek, ostoba képet vágva, a távolban zúg az örök, soha nem látott tenger. Ócska bináris labirintus minden. Helyette egy csomó habarccsal, meg púrhabbal realizáltam egy ötletet, miközben a tornacsukát cibáltam vissza a lábamra, csak a non-stopig jussak ki, hármasugrással, vagy többel, de mindenképpen szárnyak nélkül, doppinggal tele, csak hugyoznom ne kelljen, úgyis lebukom. Flipper az asztal-ajtó távolságon át, öl és lök rajtam a lét, szörnyű súllyal agyoncsapna az első oxigénrészecske - még idejében elhajolok.
Próbáltam az emberiség komfortérzetét maszkszerűen magamra erőltetni, de persze alig sikerültem emberszabásúra. Addigra annyi alkohol kötötte le az ideggyököket, hogy egy fatal error elkerülhetetlen volt. Sorozatos ESC következett, minden biztonsági kérdésre igen volt a válasz, a reteszek így is nehezen engedtek, rab voltam, kezemben a kulccsal és Ariadné fonalával. Vezettem magam egészen az ajtóig, és átkiabáltam az őrnek, hogy "Nietzsche halott!" Végre túl a küszöbön, kényszeredetten előre, az a biztos, és még észak is arra van, meg a torony iránt táplált érzelmek. Dekoordinált vektorhalmazzal mutatta az utat, de már nem rólam szóltam, üres burok lettem, dupla gondol mínusz kettővel. Kongott az ürességtől a telis-tele, és az ablakból fölém hajolt egy hang. Anyám vagy metatron, mindenképpen sikít, mint akinek most szögelik a keresztet.
Szemben nyáladzó férgek tanyája, valami bölcsőféle, ami nem ad, ha kérek és rámtukmál, ha már nem kell - pont mint egy társ, csak legalább nem akar megölni. Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül, egy kis féreg gyűrűzik mellettem, folyton engem láttam és nem tetszett. Szőr és bőr voltam, meg áradó hányásszag, meg a huszadik század kellemetlen tehetetlensége, meg a következő szellemi vezér legkisebb unokaöccse, asszem talán velemszületett tumorral. De ha már én vagyok, gondoltam elviszlek, mi baj történhetne, legfeljebb senki nem ér haza többé. Ez nem büntetés, hanem jutalom, csak fáj, hogy ilyen könnyű.
Egyre beljebb verekedtem magunkat a sűrűbe, zajtengerré változott a lüktetés, az örök, és a pulzusom együtt vert az éjszakával. A sötétség voltam maga, egy pillanatra csak, de akkor igazán. Gyermekkori emlékek peregtek a vásznon, pedig sohasem voltam gyerek, láttam nem-engem, ahogy a babakocsi kifordul az útra. Sikoltott valaki, sírt is talán, de nem halottam, a tenger addigra elnyomta zúgásával. Egyre nedvesebb is lettem, csurom egy rohadás, a város bűzös szmogját verejtékeztem, és undorodtam magamtól. Tőled is, hiába könyörögtem magamnak, hogy ne tegyem, de muszáj volt. Elhaladtak mellettem, próbáltak szemen köpni, de lepergett, saválló vagyok, gondoltam, de csak bevarrták a nyílásokat. Néztek, bámultak hosszasan, ahogyan anya bámulja a plexi túloldalán a haldokló csikóhalat, annyira szánalmas és torz, groteszk, mint a vécéülőke felhajtása, ha már úgyis mindegy.
Aztán belépni a rendszerbe. Wait for login. A felhasználóknak neve nincs, nem kell jelszó, csak hörögni valami köszönésfélét, de kerülni kell a túlzásokat, még azt hiszik ember vagy, és akkor megzabálnak. Fenik a kést, fenik a fogukat, fenik a lejárt bankkártyák szélét, azzal ölnek, ami éltet. Elég, ha te tudod mi vagy, nekik nem kell, úgysem hinnék el, egy halom döglött angyal rohad már az asztalnál, miért neked lenne igazad!? A túloldalon vagy, ahol a szentek.
Az ásványvizes palack odaállt a hűtőhöz és kivett belőle, lecsavarta a kupakomat és kiivott. Buborék szállt a magasba, követtem tekintettemmel és éreztem, ahogy megint éreztem, ahogy megint éreztem, ahogy megint érzek. Segített, de csak rosszabb lett. Az álom mindig én vagyok, a valóság valaki, aki lehetnék. A tükröt elhagytam, de nem zavart, szeretek egyedül ébredni, mert úgy könnyebb hazudni. Ugyanezzel a mozdulatsorral igyekeztem haza, Hozzád, ahol a tetem fekszik, és végre megölelhetek egy nagy csokor ürüléket, majd csendben nyugtázom, hogy a húgysav lemarja a bőrt a csontról. Több úgysincs bennem és nem is kell, egy hal izmos legyen, hogy sodrás ellenében is kitartson!
Vissza a Földre.
A padlóra.
Onnan kezdem mindig, és oda járok haza, csak tudnám, miért van olyan magasan az igazság, amikor fáj felkelni. Különben is, mára végeztem. Ahogy a ma is végzett velem, hagytam. Megerőszakolták az éjszakát és egy busz hangos zúgással suhant el az ablak alatt. Fény törte fel az álom tojáshéját, kikelt belőle egy új nap, hogy végre aludhassak. Pihennem kell, egy évszázadot már ébren voltam. Alig látok, zúg a fülem, tandemugrás partner nélkül; nincs igazság.


Hegyi Kristóf

tündérvilágok

i.

fekete szilánkot szelídít az abszint
szürke gomollyá üvegek között
s ha tündéreim hagynák tornyokra másznék
meglesni hogy lilith el merre költözött

s ha démonaim hagynák lyukakba bújnék
nem baj ha sötét és az sem ha éget
nyomában járnék végtelen nyomon
mással ismételve minden saját vétket

szürke gomolyból szürkébb sarkot festek
mindig éppen azt ahol magam állok
ha valaki mégis és nem félne csendtől
és szelídítene fekete szilánkot...

ii.

... jeges víz csorog
elkerül az álom
lilith emléke
ingatag határon
kiveti magából
zöld tündér világom

absint-eur
zöld tündérek mosolyát vadászva
s a cukron váltott útlevél
üröm helyén örömét találja
a világba vágyó víg legény

félfülű piás sárga varázsa
pohárba csorgó híg remény
arcán megenyhül minden barázda ű
nyomukon indul az emberért

ne szórd

kopott falak kopott asztal
körülötte kopott vadkan
ül vagy öt az egyik áll
a sorba így is jól talál

együtt túrják fel az estét
agyaraik: füstből nyesték
abszint festék szemük mélyén
üveggyöngynek jól talál

a széjjelfutó gyöngy nyomán
ha két csövű záróra les
s hazamenni túl korán
vályúért könyör'g az est


Vértesy Móni

Szakácsvili, Bájgli és MozarElla nyáresti kalandja


Szakácsvili igazából nem is szakács, sose volt az, de ha azt vesszük, hogy ő is azon kedves ismerőseim közé tartozik, akik véletlenül vagy csodálatos kölcsönhatások révén legalább fele annyira fontosnak tartják a gasztronómiát, mint jómagam, akkor még akár az is lehetne. Ebbéli képességeit azonban nem ismerem, mivel a sors szüleményeként mindig a szabadidő eltöltésének egyik legtökéletesebb módját kínáló Pöff avagy a körülmények megváltozásakor olykor Paff-fá redukálódó versenyeken találkozunk, ahol nincs lehetőség ételcsodák elkészítésére. A versenyzők erejének, a taktikának és a felkészültségnek az összemérésére azonban igen. És ez még nem minden. A következő történet SzakácsVili, Bájgli és MozarElla egy Pöff verseny utáni, Paff verseny előtti éjszakájáról fog szólni.
MozarElla lelkes pöfögő, aki önként és dalolva áldozza fel energiájának jelentős részét kedvenc elfoglaltságának oltárán. Mindig felmerül azonban a kérdés, hogy egy jól átpöfögött nap után annak rendje és módja szerint kiengedje a fáradt gőzt, vagy tartson ki korábbi terve és céljai megvalósítása mellett, azaz, hogy a másnapi regattán is jól szerepeljen. A csábítás nagy, ugyanis MozarEllát kevéssé vonzza a kocsmák zárt és füstös világa, azonban a nyáresti vízpartok sörrel kecsegtető, minden ízében eleven valósága ideális lazulással kecsegtetnek nemcsak a kellemesen sajgó, igénybe vett végtagok, de a lélek számára is. Leszámítva persze a másnapi helytállás miatti aggodalmat.
A nevezetes éjszakán MozarElla tesója, Bájgli is látogatója volt a rangos eseménynek, aki nem vágyott másra, mint némi kikapcsolódásra és ezzel nagyban befolyásolta a végkifejletet. Bájgli is öreg motoros már a pöfögésben, csak benne nem tombol a versenyszellem és különben sem rajong a Pajtásokért. Hogy kik ők, az most mindegy is, az azonban fontos adalék a sztori kigombolyításához, hogy SzakácsVili az egyik kivétel, őt ugyanis, aki mindig az élet napos oldalán áll, nehéz nem kedvelni.
Nem sokkal a pöfögés után, a kiéhezett és mindenek előtt igencsak szomjas trió a közeli Tescóba indult, hogy ott feltöltsék kiürült készleteiket és megalapozzák az est hangulatát. A vásárolt javak piknik-szerű elfogyasztása közepette jót beszélgettek az élet nagy dolgairól, ahol a hangadó kétségtelenül Szakácsvili volt, aki elfojthatatlan optimizmusa és egyedülálló leleményessége révén már nem először ejtette ámulatba Bájglit és MozarEllát, akiket testvérpáros lévén bármelyikükre is gondolunk, nevezhetünk CicaMicának, CiccMicc-nek, HurkaGyurkának vagy hasonló infantilis módon, hiszen ők is megteszik egymás között. Szakácsvilinek megvan továbbá az a jó tulajdonsága is, hogy felhalmozódott élettapasztalatát szívesen megosztja barátaival, sőt tanácsokban és új ötletekben is mindig bővelkedik, ahogy az még az esti mulatság kapcsán is kiderül majd. Félreértés ne essék, mindezt hihetetlen energiával és jókedvvel, de nem véleményének megingathatatlanságába vetett hittel és visszataszító fennköltséggel teszi, mint ahogy azt számos "befutott" ember tenné, akiket azonban Bájgli és MozarElla minden bizonnyal sem hitelesnek, sem szórakoztatónak nem találna.
A sörösüvegek kifogyása, a beinduló zene, valamint az a remény szakította félbe a jó kis beszélgetést, hogy talán elérkezett az ideje a rendezvény szponzora által beígért vodka-narancs esti kínálatának felhozatalának is. Napközben már élhettek volna a vodka üdítő hatásával, azonban némi fenntartással közeledtek az évszakhoz képest feltűnően halovány bőrszínű, ám kék forrónadrágban magabiztosan bombázó hostess-lányok felé, ugyanis nem voltak meggyőződve arról, hogy a tömény, a gyümölcslé hígító hatását nélkülözni kényszerülő nedű hozzájárulna a pöfögés, vagy csupán a 35 C fokos kánikula átvészeléséhez. Így tehát az estére gyúrtak, már ami az italozást illeti.
Mindezek után érthető, hogy csalódottan szembesültek a ténnyel, miszerint mindenféle italnak súlyos, forintban kifejezhető ára van. Elsőre úgy tűnt, hogy nincs mit tenni, beleszaladtak hát az éjszakába. A tisztességesen megvásárolt egy-két kör után a hangulat tovább oldódott, ám MozarElla és Bájgli igencsak földhöz ragadt lábainak ez még mindig nem adta meg a kellő lökést a táncoláshoz. Szakácsvili ugyan nagyon szeret táncolni, de úgy látszik tudomásul vette, hogy egyébként szórakoztató hölgykoszorúja erre nem vevő és talán emlékezett arra a korábbi esetre is, amikor MozarEllának próbálta átadni a táncolás lélektanát inkább kevesebb, mint több sikerrel. Na mindez persze nem azt jelenti, hogy búslakodva nézték egymás homlokát vagy mások bugizó lábait, hanem eszmét cseréltek még a felfokozódott hangerő dacára is. Szakácsvili követelte, hogy mindhárman idézzenek fel valami velük megtörtént kínos incidenst.
MozarElla tarsolyából egyből előkerült az az eset, amikor a 1998-as Atlétikai Eb alkalmával elvétette a megfelelő mosdó kiválasztását és ennek logikus következményeként a WC fülkében észlelte, hogy valójában a sportolóknak fenntartott férfi mosdóba csöppent, ahonnan nagy megdöbbenésére csak az épp a zuhanyzóba érkező, a fürdőzésnek nekivetkező adoniszok hadán keresztül tudott távozni. Másik, ennél lényegesen kellemetlenebb esetként a párkányi szennyvízcsatornába pottyanásának döbbenetes cselekménysorát vázolta SzakácsVili legnagyobb örömére.
Történt azonban, hogy Bájgli amúgy híresen jó memóriájának minden bugyrát feltérképezve vagy tán szégyenében, mindenestre nem villantott elő hasonló kis malőrt az életéből. És akkor SzakácsVili kapva kapott az alkalmon, hogy az elmaradott sztorit milyen "jótettel" kompenzálhatná. Ötletéhez a valóság szolgált ihletül, ugyanis éppen akkor a vadul táncoló fiatalság véletlenül felborította a bárpultként funkcionáló egymásra állított sörpadok közül a felsőt, ily módon jó néhány italt a tisztes tudatmódosító vég helyett a talaj enyészetének átadva.
Hőseink számára ez a váratlan esemény lavina volt, mellyel megindultak a bűnözés felé vezető lejtőn. SzakácsVili barátunk ragaszkodott ugyanis ahhoz, hogy Bájgli is alakítson valami hasonlót, persze azzal a különbséggel, hogy az új verzióból nyilván a társaságnak is profitálnia kell. Bájgli köztudottan elég határozott és tűzről pattant menyecske, aki nem elrontója a jó dolgoknak, ám tisztességes neveltetése, vagy egyszerűen csak az, hogy általában nem a botrányokkal szeretne kitűnni a pórnép közül, arra sarkalta őt, hogy minden erejével tiltakozzon. Hosszas alkudozás után egy igazi csapatjátékos megoldás már jó heccnek tűnt és az adrenalin szint az egekbe szökött.
A terv a következőképpen nézett ki: Bájgli rendel három italt, egyet egyből odaad a pár lépésnyi távolságban álló MozarEllának, a másik két ital pulton való megjelenésekor Bájgli megfogja a maradék két italt, SzakácsVili - szintén pár lépésnyi távolságban Bájglitól - felborítja a labilis pultot, MozarElla pedig sikít, sikít és sikít a zűrzavar kiteljesedése végett. Az utolsó, mindent eldöntő lépés pedig a csendes oszlás. Na és akkor most az ilyenkor feltételezhető kudarcokról kéne beszámolni, de nem, most nem az következik, ugyanis bármilyen egyszerűen hangzik is, a cselekmény pontosan úgy történt, ahogy annak történnie kellett. Cicc és Micc a következő percekben azon töprengett, hogy milyen égő volt, meg, hogy biztos feltűnt mindenkinek a trükk, csak nem szólt miatta senki, de aztán SzakácsVili örök vidámsága, a munkájuk részegítő gyümölcse, valamint az a tudat, hogy mindezt hárman, egy csapatot kreálva hajtották végre, ismét helyreállította lelki békéjüket.
Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogyan a tóparton szórakoztatták magukat és egymást. Elernyedtségében MozarElla nevetése röfögésbe ment át, amit Bájgli először egy nagy testvérhez méltó módon lehurrogott, aztán azonban belátta hogy adott helyen és időben ez vicces volt. Oly annyira vicces, hogy a következő pillanatban már egymásba kapaszkodva és örömtáncot járva röfögtek önfeledten a három arra járó HelyiVagányCSávó nem kis megdöbbenésére. Döbbenetük azonban tetszés nyilvánításba csapott át és csatlakozni akartak a trióhoz, akik azonban ezt túlzásnak ítélték. Így történhetett meg, hogy MozarElla órájára pillantott és a másnapi pöfögésre gondolván varázs sípjával lefújta az estét és Bájglit karon ragadva megindult közös sátruk felé. Az est folyamán az utálatos másnaposságról is szóesett, ezért SzakácsVili nem mulasztotta el figyelmeztetni a lányokat a kötelező másfél liter víz lefekvés előtti elfogyasztására.
Az ominózus reggelen a lánykák ígyis-úgyis gyűrödten ébredtek, de azért elzarándokoltak az autójában szunnyadó SzakácsVilihez, hogy elhozzák onnan reggeli tápjukat. SzakácsVili a tőle megszokottnál jóval tompábbnak tűnt és bevallotta, hogy a jó tanácsok osztogatása ellenére elfelejtett vizet inni lefekvés előtt.
Így jár, aki pórul jár.


Ligeti Éva
Sodródva



Amikor megismerkedtek, Balázs még nem gondolta, hogy lesz folytatás. Különben sem akarta lekötni magát. Bár minden alkalommal felizgatta a lány látványa, még is inkább menekülni próbált. Úgy gondolta, jobb, ha nem akar semmit tőle.
Ági is hasonlóan vélekedett. Az események sodorták Balázs karjaiba. Már maga sem tudja, hogyan feküdhettek össze. Hogy is emlékezett volna. A pezsgő megtette a hatását, átmulatták az éjszakát.
Balázs nem akart táncolni, de a lány már pörgött. Amikor felkérte egy idegen, könnyed mozdulattal megfogta a felé nyújtott kezet, és már ropták is, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Beszélgettek, nevetgéltek közben.
A zene szólt, az indulat fokozódott Balázsban. A cigi füst már körbelengte, alig látszott ki mögüle, de amit látott az épp elég volt ahhoz, hogy ne türtőztesse tovább magát. Felállt és a táncolók közé lépve, a férfi kezét lehámozta a lány derekáról némi szóváltás közepette, majd Ágit magához vonta, és mintha mi sem történt volna, ő táncolt vele tovább.
A szünetekben a poharak többször is üressé váltak, míg a fiataloknak egyre jobb kedve lett. Nagyokat nevettek, koccintottak és az elengedhetetlen csók sem maradhatott el. Jókat beszélgettek közben úgy elszállt az idő, hogy csak akkor vették észre, már csak ők maradtak a teremben. Fizettek és indultak… meg velük együtt a föld is. Milyen különös, amíg eddig nem éreztek semmi különöset. Most meg, mintha egy pohár alján lötyögtetnék őket, az itallal együtt - kapaszkodó meg sehol.
Egymást támogatva tudtak a lány lakásáig eltántorogni. A kulcs előhalászása sem volt könnyű mutatvány, de a zár megtalálása már kihívásnak számított. A fiú közben várt. Segíteni próbált, de ez lett a veszte. Megbotlott a lépcsőben és szélesen elterült a földön. A lány összeszedte magát, felsegítette Balázst. Betessékelte az ajtón. Mi mást tehetett volna, az ágy felé irányította a fiút, és lefekvésre bírta. Ellenkezésnek nyomát sem tapasztalta. Sokáig ő sem teketóriázott - mivel ez az egy ágya volt - mellé feküdt ruhástól. Így biztosan semmi sem fog történni közöttük. Hamar elaludtak.
Aztán jött a reggel, a felébredés. Egyikőjük sem tudta, mi történt kettejük között.
Nem kérdezősködtek. Diszkréten elvonultak a fürdőszobába, rendbe tették magukat külön-külön. Balázs már indulni akart, amikor megpillantotta a tükrön keresztül a lányt. Az ösztönei vezérelték. A lány nyakába csókolt és simogatni, csókolgatni kezdte. A lány nem ellenkezett, viszonozta a csókot. Egymásnak feszültek, a remegő vágy hevében a szőnyegre kerültek. Ez épp a legjobb hely volt. Lehámozták a ruhát a másikról, a szerelmeskedés közben, megízlelték a szőnyeg minden szegletét.
Egy ideig nem találkoztak. Hagyták, hogy az élet sodrása hozza őket újra össze. Nem kellett sokáig várniuk. A gőzölgő kávé illatába feledkezve nézték egymást. Mi lesz most velük, hogyan tovább?
Balázs tette meg az első lépést. Egyik este becsengetett a lányhoz. Szilveszterre két jegyet váltott az egyik vendéglő bulijára. Jó ötletnek bizonyult, hiszen Ági lelkesen fogadta. Tetszett neki a fiú határozottsága, és a vendéglő jó híre miatt külön is örült a helyválasztásnak.
Szilveszter délután a lánynál találkoztak. A fiú elbizonytalanodott. Mit is akar ő ettől a lánytól? Nem is ismeri eléggé. Ki tudja, ki mindenkivel játszotta már el ugyanezt. Ha iszik, túlságosan felszabadulttá válik…
Átadta a két jegyet.
- Menj el valakivel, akivel szeretnél. Megígértem a családomnak, hogy velük töltöm ezt az éjszakát.
Persze ez csak kifogás volt. Ági erre ráérzett és ő sem akart mással lenni. Különben meg mit képzel magáról, hogy felbíztatja, aztán magára hagyja…Hát nem!
Minden női praktikát bevetve, mégis maradásra bírta a fiút. Kézen fogva sétáltak el a vendéglőig. Amikor beléptek, az első benyomások nagyon jó érzéssel töltötték el a fiatalokat. Az ízlésesen megterített asztalok, ahogyan fogadták, a zenekar, a vendégek, az ünnepi hangulat magával ragadta őket is.
Amíg kihozták az italukat, összeismerkedtek az asztaltársaikkal, körbe néztek, látnak-e ismerőst.
Szatmári szilvát hozattak maguknak és sört. A pálinka, vadító szagú, bivalyerős ital. Balázs koccintás után elsőre lehúzta a felest.
- Ez az igazi!
A lány is belekóstolt. Szájában zsibogó érzés tüzes parazsa égetett végig. A fiú nézte a hatást és mosolygott.
Közben a teremben az egyik pincér körbe vitt egy kismalacot, hogy majd ez lesz a tombola főnyereménye. Amikor melléjük ért, lány megsimogatta a rózsaszín állatkát.
- Ez a miénk lesz! - mondta, és vettek egy is tombolát.
- Úgy legyen! Na erre inni kell. Balázs hozatott még egy kört. Hamarosan hozták a vacsorát. Igazi finom, házias ételt tálaltak a vendégek elé. Mindent megettek. Evés után a friss sör igazán jólesett. Majd cigarettára gyújtottak.
A zene szólt, a hangulat, alakulóban volt. A merészebbek már táncolni kezdtek. Balázsék is csatlakoztak a táncolókhoz. Élvezték a zene ritmusát. Érezték az összesimulást, az összhangot, mintha már régóta egy pár lennének.
Szünetekben a száraz levegőt semlegesítendő szájöblítésekre le-leültek. Továbbra is a jól bevált párosítás mellett maradtak. Pálinka és sör. Balázs egyre jobban élvezte a táncot. El akarta kápráztatni a lányt is. Lábait, mint a rongybaba lábait, rángatta ide-oda. A lány követte minden mozdulatát. Forrt a levegő köröttük.
A szomszéd asztaltól az egyik férfi átszólt, hogy remek táncos a lány és szívesen ropna vele egyet, ha az úr megengedi.
- Tőlem viheti, ha ő is akarja.
Áginak persze esze ágában sem volt elmenni mással. Tanult a korábbi eset kapcsán.
Éjfél előtt kihúzták a tombola tárgyakat. A kisebb ajándékokkal kezdték. Ágnest nem érdekelte egyik sem, neki a fő díj kell, csak is az lehet a nyereményük. Az utolsó húzás következett. Amíg a kalapban kotorásztak, hogy kihúzzák a fődíjat, a lány lassan kezdett felemelkedni ülő helyzetéből. Már majdnem állt, amikor kimondták a számot.
- Az enyém! - kiáltott és a magasba emelte a szelvényt.
A malacot át kellett venniük. A többedik kör után Balázs mozdulatai egyre darabosabbá váltak, és kissé imbolyogva követte a lányt. Az átvétel után kivitték a malackát egy külső helyre, amíg mulattak, addig bezárták egy helységbe.
A fiatalok örültek, hogy ilyen szerencséjük volt. Ezt meg kellett ünnepelni.
Az éjfélt pezsgővel köszöntötték. Az újévbe közösen léptek át. A pezsgő buboréka az orrukba szállt. Elmosolyodtak. Mindketten az első közösen átmulatott éjszakára gondoltak.
Hajnali kettőig még táncolgattak, de ez már nem volt az igazi.
Ági csak kortyolgatott az italokból, nem is ártott meg annyira neki, mint Balázsnak. Amikor visszamentek az asztalhoz, a fiú lecsúszott a székről, be az asztal alá. Nagy nehezen feltápászkodott és leült. Ági legszívesebben azonnal kiszaladt volna a vendéglőből, de nem hagyhatta ott Balázst. - Megyek a malacért, és utána induljunk haza. A fiú, kérdőn nézett rá, hogy miért? Neki semmi baja… és jól érzi magát…
A lány kiment, átvette a nyereményüket, és a hóna alá fogta a visítozó kismalacot. Belekarolt a dülöngélő fiú karjába és szép lassan elindultak. Az utcán nem volt forgalom, úgyhogy nem zavartak senkit, a cikk-cakk irányú mozgásukkal.
Nagyon hosszúnak tűnt az út hazáig. Út közben Balázs feje kissé kitisztult a friss levegőn, de szüksége volt a lány támogatására. Otthon Balázst a konyhába leültette - a malackát pedig a ruhákkal kibélelt kádba tette. Mire a malacot elrendezte, a fiú a WC felé vette az irányt, de már nem ért el odáig. Végig hányta követ. Már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy egyszerre két disznót kellett haza hoznia (egy részeg disznót és a malacot) - még takaríthat is utánuk.
Mire feltakarított a fiú után, Balázs már elterült, keresztben az ágyon. Amennyire tudta, arrébb tolta, hogy le tudjon feküdni ő is. Most végre elengedhette magát. Zúgott a feje, és amikor becsukta a szemét, megindult vele a világ. Forgott az ágy, a szoba… Gyorsan kinyitotta a szemét, hogy megszűnjön ez a kellemetlen érzés. De nem. Egyszer csak megindult benne valami. Nem sokat teketóriázott, rohant a WC felé, és széles sugárban viszontlátta az éjszaka elfogyasztott ételt, italt. Kissé megkönnyebbült. Rendbe tette magát, és visszadőlt Balázs mellé, aki az igazak álmát aludta.
Reggel émelygett a gyomruk, a mulatozás nem múlt el nyomtalan.
- Valamit inni kellene, mert nagyon szarul érzem magam - mondta Balázs.
A lány számított rá, hogy másnap még együtt maradnak, felkészült, ha megkívánják, legyen otthon ital. Behozta a poharakat és az üveg kisüstit. A fiú kiöntötte a csodás nedűt. Szinte reszketett, annyira kívánta az italt. Nem várt a lányra, lecsapta, és magának újra öntött. A lány elnéző mosollyal figyelte. Belenyalt ő is. Kissé fanyalogva itta az első pohár italt, de utána elengedte magát. Egészen beleszédült. Az alkohol gyorsan hatott. Testét melegség öntötte el, szájában jóleső zsibbadást érzett.
Mindketten jól érezték magukat. Megfeledkeztek mindenről, a külvilág zaja el sem jutott hozzájuk.

Végh Zsuzsanna
Én kérem - boldog vagyok


Kértek verset? Csak két deci bor az ára.
Már mindketten, a fiú is, a lány is, a negyedik decinél tartottak, amikor ez a kérdés elhangzott. Az asztaluk mellett egy hatvan év körüli, hosszú fehér szakállú, borzas hajú férfi állt fekete, térdig érő ballonkabátban. Különös, hogy amikor hat vagy hét hónappal azelőtt találkozott a lánnyal, akkor a lány azt hitte, hogy ugyan nem fogja többet látni, de elfelejteni se fogja sose. Most mégsem ismerte fel, ami nem is csoda, hiszen a költő azóta meglehetősen nagy változáson ment keresztül. Hat vagy hét hónappal azelőtt fényes nappal a járdán feküdt, alig egy méterre a nyolcvankettes troli egyik megállójától. A troliról letóduló embertömeg két oldalról kerülte ki - folyta körbe - a férfit. Akár halott is lehetne, gondolta a lány, amikor odalépett hozzá. Ugyanabban a percben lépett oda egy idősebb, munkásember kinézetű férfi is. Szinte egyszerre kérdezték: Jól van? Hívjunk mentőt?
Akkor, amikor a lány utoljára látta, még rövid volt a haja, bár ugyanúgy fésületlen; fehér borostája is csak egy hetes lehetett. Két szatyra az utca szélén, egy kerítésnek támasztva állt, ő maga pedig két karját széttárva feküdt a mocskos aszfalton.
Nincsen nekem semmi bajom, ordította akkor, hat vagy hét hónappal azelőtt, kézfejével verve a járdát. Nem vagyok én részeg! Nem részeg vagyok! Én kérem - boldog vagyok! Értik? Boldog!
Szerencsés ember! Boldogságból bizony nekem is kevés van, mosolygott akkor az idősebb férfi, a munkásemberféle. Ő is hatvan éves lehetett. Hatalmas sörhasát egy, szemmel láthatóan ugyancsak elnyűtt inggel szorította bele nadrágjába. Egy gomb lepattant róla, ahogy a férfi feléje is, és a földön fekvő ember felé is meghajolt, mielőtt elrohant volna.
Én kérem - boldog vagyok, ismételgette változatlanul a hajléktalan, és a lány úgy döntött, nem akar változtatni ezen az állapotán. Ő is elköszönt, és elindul gyalog az Örs fele, előbb-utóbb majd csak beér az órájára. Kimozdulhattam volna három héttel előbb is a kollégiumból, állapította meg, mert íme, az ember elindul valahonnan, és rögtön történt vele valami.
Azóta eltelt hat vagy hét hónap, és bár szinte nem múlt el nap, hogy ne jutott volna eszébe a jelenet, most mégis csak egy ballonkabátos bácsit látott, aki kicsit úgy néz ki, mint egy lecsúszott Mikulás, áll az asztaluk mellett, és a verseit reklámozza.
Ha már nem tudsz verset írni, akkor legalább vegyél neki egyet, ütött a költő a fiú vállára. Az önkéntelenül is egy kicsit összerezzent.
Igazán nem kérek sokat. Csak két deci bor, érvelt a bácsi. Hetven forint. Az igazán nem sok.
Van szerelmes, világborzasztó és halálborzasztó versem is. Az ujjaival is mutatta, hányféle verse van. Mindegyiket az elmúlt négy hétben írtam, és csak mindegyikből csak ez az egy példány van. Hetven forint ezért igazán nem sok.
Még dedikálom is, ajánlgatta tovább. Kissé már nehezen forgott a nyelve; minden mondatával egy jó adag nyál fröccsent az asztalra. Beszéd közben mind a tíz ujját belemélyesztette a szakállába. Sokat fog ez érni, képzeljétek el, a remekmű egyetlen létező példányának boldog tulajdonosai lesztek. Hitelességét kétségkívül bizonyítja az aláírásom!
Legyen halálborzasztó, döntött a fiú, aztán felállt és a pulthoz sietett, hogy vegyen két deci koccintóst. A lány zavartan mosolyogva - mondjon valamit? kérdezzen valamit? - az asztallapra meredt, amin fel-felpattogzott a piros festék, és látni engedte a fát (az asztalhúst, ahogy az egyik ismerőse szokta mondani részegebb pillanataiban).
A fiú visszatért a borral. Nos, akkor olvasgassatok és válasszatok, tett le eléjük egy vaskos papírköteget a férfi hosszú ballonkabátban. Ez mind halálborzasztó? kérdezték mosolyogva, hát, mikor milyet kérnek, olyan, kacsint a férfi, és a borba kortyolt. Biztos vagyok benne, hogy mindegyik remekmű, nevetett a lány, és találomra kihúzott egy lapot.

Az ágy közös.
A párna nem.

De hiszen ez Pilinszky!, kiáltottak fel meglepődve. A hajléktalan letette az üres poharat, és tollat kért. Ugyan már, gyermekeim, újraírtam. Ez ilyen, hogy mondják, posztmodern.
Sok szeretettel: Boldog Arany János Attila. Látjátok, még dedikáltam is.
A lány, természetesen, még most sem ismert rá. A költő egy másik asztalhoz tántorog, közben még vissza-visszanéz és integet. Boldog Arany János Attila, kurjongat még egy vers sikeres eladása után, ez vagyok én! Érdekes, hogy legközelebb, amikor egyszerre ülnek mindhárman ugyanabban a kocsmában, hármuk közül egyikük sem ismeri fel a másik kettőt. De mire ez bekövetkezik, eltelik tíz év, a borból is száz forint lesz egy deci. De persze akkor már az az egy deci is ugyanolyan hatással lesz rájuk, mint azon az estén két liter.
A vécé közös, dúdolja néhány órával és másfél literrel később a fiú, miközben egyik kezével a nadrágját gombolja, másik kezével a zöld csempének támaszkodik. Papír nincs, állapítja meg bosszúsan, és leroskad a vécé mellé. Úgy érzi, öt perc se telt el, mire nagy nehézségek árán ugyan, de összeszedi magát, és kitámolyog a mosdóból. Az olvasóim ha látnának, gondolja önironikusan; mióta ugyanis az egyik verse megjelent az ÉS-ben, azóta életének minden pillanatában magán érezte az utókor figyelő szemét.
A kocsma csendes, újra csendes. Rajta kívül már senki sincsen, csak a csapos, aki egy ócska ronggyal éppen a pultot törölgeti. Se a lány, se Boldog Arany János Attila. Csak a kabátja maradt a helyén, meg a vers az asztalon.
Úgy tűnik, néhány óra kimaradt, gondolja tanácstalanul, és, valami teljesen illogikus, ismeretlen eredetű boldogságtól eltöltődve, bizonytalan léptekkel elindul a kocsmából.