Kaotikus harmónia: A Spock’s Beard Budapesten / PRAE.HU

Az együttest a 90-es évek derekán alakította az azóta világhírűvé vált Neal Morse hangszeres és dalszerző zseni, miután rájött, hogy a pop szakmában soha nem fog befutni és sok pénzt keresni.

Amikor a Smells Like Teen Spirit volt az etalon, Neal és testvére, Alan Morse gitáros 1995-ben kiadta a 70-es évek progresszív rock óriásai előtt „tisztelgő” első nagylemezét – amely elsöprő siker lett a stílus rajongói körében. Remek érzékkel, a klónozás vádjának elkerülésével támasztották fel a Genesis hangulatvilágát (Steve Morse „utánozhatatlan” gitárjátékával), adoptálták a Gentle Giant technikai virtuozitását, miközben egyetlen dolgot tartottak szem előtt: az egységes és megadallamos számokat. Drámai melódiák Neal Morse lágy és ihletett orgánumának tolmácsolásában – a progresszív jelző hozta instrumentális komplexség egy pillanatig sem ment a befogadhatóság rovására.

Így történhetett, hogy a címadó szám, a katartikus hatású The Light – a The Flower Kings nevű szupergrouphoz vagy a Kansashez hasonlítható – napszítta kvázi-optimizmusa, amely nem mellesleg azóta is Spock szakállának védjegye, és a rendkívül populáris melódiák rögtön egy szubkultúra és szubzsáner kedvenceivé avatták a Morse testvérek zenekarát.

Spock’s Beard – The Light (live)

A 90-es évek második felében sorra adták ki hasonlóan magas színvonalú, a tekervényes, merész instrumentális megoldásokat már-már teátrális énektémákkal ötvöző lemezeiket, miközben megtartották a már legelső számaikban is tetten érhető „jammelés” érzését, amiben minden zenekartag – az adott szám nyújtotta „korlátok” között – kiélheti ingereit, és „önálló” utakon járva biztosítja, hogy a Beware The Darkness, (a) The Kindness of Strangers és a Day For Night c. lemezek is visszatérő vendégek legyen a CD-lejátszóban.

A Spock’s Beard tudhatja ugyanis soraiban a színtér egyik legjobb basszusgitárosát, Dave Merost, akinek minden megmozdulása aranyat ér – a kor trendjeivel ellentétben egy Spock’s Beard album hangzásában minden hangszer jól elkülöníthető, nincs gitár- vagy énekdominancia.

Ez legjobban talán életművük csúcspontján, a kétlemezes konceptalbumon, a 2002-es Snow-n érhető tetten, amelyet a rajongók csak (a) The Who rockopera, a Tommy és a Genesis mesterművének, (a) The Lamb Lies Down on Broadway kombinációjaként szoktak leírni.

Spock’s Beard – Crack The Big Sky (live)

A zenekar magnum opusa azonban más tekintetben is vízválasztó lett: ezt követően hagyta el a fő dalszerző, énekes, gitáros, zongorista Neal Morse a zenekart, méghozzá teljesen váratlanul.

Történt ugyanis, hogy az életét ért krízisek közepette megvilágosodott, megtért, és újonnan elnyert keresztényi hitéhez más kifejezési formát akart választani. Azóta templomi koncertkörutakon népszerűsíti szólóalbumait, amelyek amolyan személyes vallomásformát öntöttek, ám nagyrészt a progresszív rock zene határain belül maradnak.

Az egyébként nagyon stabil felállású Spock’s Beard – amelynek tagsága változatlan maradt az első album óta, leszámítva a második albumtól csatlakozó Ryo Okumoto billentyűst – nem nézett új tag után, hiszen Nealt lehetetlen lett volna pótolni. Ehelyett a precíz és játékos dobtémák felelőse, Nick D'Virgilio állt a mikrofon mögé – valamint szerződtettek egy turnédobost, Jimmy Keegan személyében.

Spock’s Beard – June (live)

Az egyébként a Genesis utolsó albumán (Calling All Stations) is doboló D’Virgilio talán még „jobb” énekes, mint Morse: őt nem feltétlenül a belső tűz, a végtelen energia és átérzés jellemzi, inkább a maximális profizmus.

Az énekesváltás pedig nem akasztotta meg radikálisan az együttes életét, hiszen a 2003-as Feel Euphoria c. lemezzel egy jóval rockosabb irányba fordították szekerüket, amelyen modern hatások beépítésétől sem riadnak vissza.

Ami viszont hiányzott, az - tagadhatatlanul - Neal dalszerzői kvalitása: a Feel Euphoria és az azt követő Octane egyértelműen a zenekar karrierjének mélypontjai.

Ám amikor már egyes rajongóik is lemondtak róluk, a szimplán csak Spock’s Beard-re keresztelt 2006-os lemez meghozta a „második áttörést”: bár a Morse-érára jellemző lírai atmoszféra nem tért vissza, a tökéletesre polírozott, minden másodpercben érdekfeszítő és meglepetéseket tartogató számok igen.

Hogy 4 évvel ezelőtt végre kiléptek a korábbi frontember árnyékából és megtalálták „saját” hangjukat, mi sem bizonyítja jobban, mint az idén kiadott, és a zenekar legjobb lemezei közé sorolható X.

A Spock’s hangzása érettebb, komolyabb lett, a popos mementók helyét inkább a nyers rock’n roll számok vették át – ám az X minden percében egy ízig-vérig old school progresszív rock album, amely már teljesen maga mögött hagyta a korai idők világát.

S hogy a srácok nem a múltukból akarnak megélni, azt jól jelzi, hogy a szeptember 27-én az A38 hajót is érintő turnén majdnem az egész új lemezt eljátsszák, pár kihagyhatatlan régi klasszikussal és hangszeres szólókkal (pl. dobpárbaj) megspékelve.

Aki egy hagyományos, ám mégis végtelenül egyedi progresszív rock zenei utazásra vágyik, az mindenképpen tekintse meg az újra csúcsformába lendülő zenekart szeptember végén – aki pedig arra a bizonyos telefonkönyv-felolvasásra vágyik, az hallgassa végig a Their Names Escape Me c. számot az X-ről.

Spock’s Beard – Their Name Escapes Me

zene

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról