bezár
 

irodalom

2008. 12. 10.
Metafora-kincstárnok és eleváció-magiszter
Arany Lajos válasza a PRAE.HU körkérdésére
Metafora-kincstárnok és eleváció-magiszter „…a metafora és hasonlat legdrágább kincsem…” Amikor először találkoztam a Múzsák testamentuma című tanulmánykötetében (1985) Szentkuthy Miklósnak azzal az esszéjével (folyóirat-körkérdésre írta válaszul, Az emberi szó jelene és jövője címmel), amelyből a citátum való, azóta e vallomása fényében lapozom a Szent Orpheust éppúgy, mint a Prae-t, az „önarc-kép álarcokban”-sorozatát vagy a történelmi regényekként is olvasható, kíméletlenül őszinte emberlény-elemzéseit.
A nyelv, a nyelvi lehetőségek sora – mint kincs. A felvilágosodás kori költő és nyelvtudós, Kalmár György sorai között lelünk rokon értékrendről tanúskodó metaforára: „drágakőnél gyönyörűbb Nyelvünk”-et emlegeti 1761-ben a Magyar Merkúrius szerzője. Szintén gazdag: szinesztéziás metafora a két századdal későbbi alkotótárs idézett nyilatkozata…

Szentkuthy két újabb vallomásos mondata (a citáltnak majdnem közvetlen folytatása) egészen közel visz egyik fő írói erénye meghatározásához: „célom mindig racionalista cél: a valóság legtávolabbi összefüggéseit szavakban is összefüggeszteni. Ha valaki »stílusforradalmat« és egyéb fölösleges csempészárut szimatolna bennem: mamuttermetűen tévedne; én a hagyományos nyelv kiaknázatlan lehetőségeit piszkálgatom.” Divatos szóval: frontember ő a mondatot érzékletesen, szemléletesen fűző szövegmuzsikusok együttesében („a szó zenéje a legszebb leírás”– vallja az Arc és álarcban), csak a legnagyobb modern magyar, egyszersmind klasszikus nyelvművészeink – Arany János, Ady Endre, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Kodolányi János, Márai Sándor, Németh László, Weöres Sándor és az élő klasszikus, Juhász Ferenc – szóhangszereiből áradó elbűvölő hangokhoz foghatók az övéi. Anyanyelvünk szókincsbeli gazdagságát, kifejezőerejét, gyönyörűségeit, bámulatos lelki és gondolati mélységekbe hatoló árnyaltságát a prózában legjelesebb modernek – s az epikában is gyakran verszenés sorokat remeklők, epikai költők – közül szerintem ők mutatják fel a leghiánytalanabbul. Szentkuthynak a II. Szilveszter második élete (1972) című esszéregényében – a száz műfajú Szent Orpheus breviáriumában – olvassuk: „a hasonlat végtelen szeretet forrása és eredménye: a világ minden valóságos jelenségét in caritate egyetlen összefüggő ölelésbe fogja.”

E munkájában olyan, nyelv és élet eleven kapcsolatára utaló gondolatot vet papírra („a legillanékonyabb metaforapára is párhuzamos az élet valamely vaskos valóságával”), amellyel mindennapi nyelvhasználatunk – folyamatosan feltárandó – metaforikusságára is utal. Ha végre legalább egyik-másik műve bejutna az iskolafalak közé, apránként adagolva pirulákként szedhetnének ifjaink Szentkuthy-szövegeket (kezdve például a Frivolitások és hitvallások interjúkötet vallomáscsokrával) a mai elborzasztóan híg, gagyi nyelvhasználat súlyos, de talán még gyógyítható betegségei ellen. Higgyük, orvosolható, mert a mai nyelvhasználat ápolásra szorul bár, de mint ő mondta: a szóval semmi baj…

Szentkuthy szerintem nyelvművésznek a legnagyobb. Ezzel minden mást is elmondtam, főleg, ha az ő egyik igen tömör definíciójára tekintek, a Fekete reneszánsz egyik mondatára: „Gondolkozás: nyelv.”
Azt kérdezi Szent Orpheus a breviárium Kanonizált kétségbeesés (1974) című fejezetében, hogy frivol dolog-e a szavak játéka. Válasza: „Nem. Épp ellenkezőleg: költői és tudományos világölelés és világleltározás.” Igen, a valóság legtávolabbi összefüggéseit összefüggeszteni csak a gondolat és a nyelv képes. Az alkotói gondolat és nyelv. S Goethe-Szentkuthy tudja: „a Dichtung nem a valóság ellentéte, hanem az az örök tűz, melyen a valóság bonyolult bográcsában ízesen fő meg egyetlen lakománk”.

Szentkuthy Miklós – a világ valóságát szavakkal átölelő –, mint Goethe, „egyebet sem írt” önéletrajznál. Műve életéből épített gondolatdóm: óriás méretű és minőségű önvallomás, s olvasható naplófolyamként, akár „blog”-ként… Mint mondja, megint csak Goethével, „nincs szebb és több számomra, mint egy kis világ édes kalickája”. Onnan és ott – Németh László szavával: „gondolkozdájában” ülve – komponálja művébe a nagyvilágot ez a sasszemű megfigyelő, a valóságot mérnöki-matematikai pontossággal és érzékeny lelki felvevőműszerrel mérő krónikás, „aszkézis” és „orgia”, éterikusság és gyomorpróbáló naturália szintetizátora, a mikrokozmoszt, az élőlények, főleg az ember teljes biologikumát s az univerzumot egyaránt röntgentekintettel vizslató, metafizikai igényű mesélő realista.

A világot empátiával átélni képes, a legbonyolultabb jellemek jelképeként benne „elveszett” színész, és a mindenség örök kíváncsiságú titokfaggatója, a lelkében mindvégig élő gyermek besegítenek az írónak, a mindenség szerelmesének, a valóságot, az igazságot mániákusan kutatónak.

Életnedv nélküli, sótlan kategóriákat ledöntögető. Sokműfajú, egyszersmind műfaji gátak – Határ Győző-i mértékű – rombolója, a mindenféle életidegen skatulyákból kilépni, kitörni – azaz élni – segítő, korlátlan szenvedélyű lélek, „tüzes szívkohó”. E tulajdonságaival s áhítatos, örökimás élethitével, szépségimádatával, az „égi víziót” és „a legprózaibb földi józanságot” az ihletben villámgyorsan váltani s e váltást nyomban kifejezésre juttatni képes beszédmodorával, no meg ez utóbbi magatartásszínességéből is fakadó kacagtató, kaján humorával, szarkazmusával elevációs hatást gyakorol a sorai között elmélyedő műbefogadóra.

Hogy hol a helye az irodalmunkban? Erre csak egy vicc felemlegetésével kezdhető válasz. Megy az elefánt és a kisegér a Lánchídon. Egyszer csak megszólal egérke: – Hú, te, milyen hangosan dübörgünk!...

Szóval, a kisegér szerepében talán okosabban tesszük, ha inkább kérdezünk, költői kérdéseket téve fel.

Hol a helye annak az írónak, aki rég elaludt, de ma is él, mert mindig lehet rá számítani? Aki a régmúltat jelenként élte magáévá és írta a jövőnek? Aki az emberi kapcsolatok, a férfi-nő viszony – az erotika – ezerféleségét, ezeregyéjszakáját írta, katalógusát készítette el? Hol a helye az élet mindennapjait, a világot beterítő kendőzések leleplező szókimondójának? Aki már életében legyőzte a halált, az időt? Hol a helye annak, akivel bármikor kommunikálhatunk? Hol a helye annak, aki mindig felel nekünk? Akinek szavaira, mondataira, olykor spontánnak, könnyed kézzel odavetettnek látszó, valójában minden ízében magasrendű művészettel felépített, gondos nyelvi megalkotottságú mondatkatedrálisaira, magisztrális, nagyművészetű világközelítéseire reflektálnunk kell?

Válaszolnunk kell – magunkban. Mert felelni késztet. Már ha olvassuk ezt a mindig játékos, az olvasóra cinkosan kacsintó, minden papírízű tudománytól csillagmérföldekre járó: bölcsnél bölcsebb, a művészetfilozófiát az életbölcselettel szimbiózisba hozni tudó, meghökkentő emberismeretű írónkat, minden szürke elmélettől idegenkedő élet- és lét-tudósunkat. Életgyónó, vallotta: „hármat kell összeegyeztetni magamban: a katolikus ortodoxiát, a végtelen sok erotikát és a hétfejű sárkányként rám törő kételkedést”. Attól is izgalmasak a művei, hogy neki ez is sikerült, lebírta a lehetetlent.

Egyébként magyar és világirodalmi helyének együttes kijelölését illetően elég Szerb Antal Prae-t üdvözölő kritikájának két mondatát idézni (Erdélyi Helikon, 1934) – ma sem tudok ehhez érdemben hozzátenni, benne a lényeg: „Az európai szellem legmagasabb gondolatcsúcsait járja be könnyedén, játékosan, ironikusan és hasonlíthatatlanul egyéni módon. Magyar kultúránk egyik nagy dokumentuma lesz, hogy ezt a könyvet magyarul írták.” Hogyne vonzana akár római lányt, akár a francia férfit az ő műve! Egy-egy olyan regény, amely (közismert nagy) egyéniségen át képes a világhistóriát elébünk tárni. Avagy egy olyan szerző, aki kinyilatkoztatottan teljeset kíván nyújtani – s nyújt: „egész életem minden árnyalatát közölni, kifejezni, játszani és könyvelni akarom”, mint írja Goethe „kezével” Szentkuthy!


Arany Lajos a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének munkatársa, a Lícium Médiaportál főszerkesztője, a Debrecen című hetilap és a Hajdú-Bihari Hét lektora, a Debreceni Disputa és a Mediárium című folyóiratok anyanyelvi lektora, olvasószerkesztője. Boromisza Tibor- (1996) és Holló László-díjas (2008) újságíró, művészeti író.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés