Azért sem tartott sokáig felismernem, hogy nem Ránki Dezsőt és Klukon Editet, vagy az UMZE-t látom, hanem a két fiatal cseh csellistalányt (micsoda alliteráció), mert nem ez az első alkalom, hogy látom Tara Fukit, és megfogalmazom benyomásaimat róluk. Az A38-on ugyan a tömegen keresztül, de testközelben, most hatalmas távolságra láttam őket, a két élmény mégis nagyon hasonló (bár talán itt egy kicsit „improvizáltabbnak” tűnt a produkció).

A két, 20-as éveiben járó csellistalány egyszerű, hétköznapi ruhába öltözött, és hogy pontosan fogalmazzak, nem szépek voltak, hanem bájosak. Talán túlzottan elkérgesedett a szívem, de nehéz elképzelnem, hogy mindaz az egyszerű és tiszta romantika, ami a két lányt körbelengi, nem tudatos marketing fogás. Ugyanis nagyon jól „végzi a dolgát”: a barna hajú lány elbűvülően egyszerű angolsággal beszél (gondosan beillesztve a lemez-reklámot, ezúttal konyhacsempének ajánlva a két monokróm CD-t). Technikailag korrektül játszanak a csellón, azaz viszonylag egyszerű dolgokat, hibátlanul. Ahogy az ének is korrekt: egyszerűen, minden bonyolítás nélkül, mindent jó helyen. Bájosan, amibe még az az internacionalizmus is belefér, hogy csehek, akik angolul beszélnek, és lengyelül (időnként pedig franciául) énekelnek.




A zene leginkább Jan Garbarek folkosabb beütésű lemezeire emlékeztet, ám a norvég szaxofonos zsenialitása és az egyszerűség ellenére is fantáziadús hangszerelése nélkül. „Egy szám, vagy kettő még jó, három már sok belőle” hallom valakinek a hangját a szünetben. Nem én mondtam. Szerintem olyan bájosan romantikusak, hogy ilyet nem illik gondolni/mondani róluk.

Szóval egy rossz szót sem mondhatok Tara Fukiról: némi ráadás és huzamos tapsvihar után – időben – levonultak a színpadról. A szünet után négy szájharmonikás vette be a terepet.

A Sväng zenészei meglehetősen furcsa szájharmonikákon játszanak, bevallom, én még sosem láttam ezelőtt néhányat közülük. Legfurcsább a basszus-szájharmonika volt, amely – valószínűleg legalább részben a kierősítés miatt – néha szinte vonósszerű (szub)basszust hozott. Összességében azonban uralkodott a szájharmonika-hangzás, a szájharmonikán megszokott technikák: egy herflis „akkordozott”, egy másik „szólózott”, a harmadik „basszusozott”, a negyedik itt-ott beszállt az összhangzatba. Szóval alapvetően (harmonikás) harmonikus (hogy halmozzuk az alliterációt) zenei gondolkodás, amiben egy picit túl sok a négy, éppen eggyel meghaladja a bűvös hármas számot. Zenéjük egyetlen pillanatra sem lépett át a négyszólamúságba.

Amit hallottunk, a repertoár valóban lenyűgöző volt: különösen az aszimmetrikus ritmusok, az orosz, cigány, román, bolgár és szerb ütemek. Technikailag is lenyűgöző volt a tudásuk: amit a szájharmonikán tudni lehet, azt hozták. Csak azon túl nem. Márpedig a koncert vége felé egyre nyomasztóbbá vált a monoton szájharmonika-hangzás, és vágytam már valami szokatlanra, valami rendellenesre, ami több a megszokottnál. Hiába.

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/agYGuaQ904E&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/agYGuaQ904E&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Ezért a koncert utáni jól megérdemelt vastaps közben azon tanakodtam, hogy valóban jó döntés volt az, hogy a két együttes nem önálló koncerttel mutatkozott be, ám meglehetősen szerencsétlen volt a jelen összetétel: valamilyen nagyobb hangszerparkkal (és hangszínváltozatossággal) rendelkező együttessel párosítva mindketten kielégítő koncertélményt nyújtottak volna. Így azonban az egész koncertből csak a némiképp üres báj benyomása maradt.

Tara Fuki:
Andrea Konstankiewicz – cselló, ének
Dorota Barová – cselló, ének

Sväng:
Eero Grundström – diatonikus és kromatikus harmonika
dr. Jouko Kyhälä – akkordharmonika, diatonikus és kromatikus harmonika
Pasi Leino – basszusharmonika
Eero Turkka – diatonikus és kromatikus harmonika

Sväng

A zenekart Dr. Jouko Kyhälä, a helsinki Sibelius Akadémia tanára alapította meg tanítványaival. Játékuk varázsát az adja, hogy a balkáni cigányzenétől, az orosz valceren és a finn tangón át egészen az erdélyi népzenéig bármilyen muzsikát azonos hitellel játszanak – mégpedig úgy, hogy a hangzásból egyértelműen kivehető, mikor melyik hangszert imitálják.

Tara Fuki

2000-ben, Brnóban alapított duó. A csellista-énekes lányok három albumot jelentettek meg eddig, miközben bejárták a világot.