bezár
 

irodalom

2010. 01. 19.
Részletek Hodorkovszkij és Ulickaja levelezéséből
Részletek Hodorkovszkij és Ulickaja levelezéséből A Ljudmila Ulickaja és Oroszország egykor leggazdagabb embere között 2008-ban kezdődött levélváltás egyebek között az oroszországi politikai és gazdasági helyzetről, személyes élettapasztalatukról. A párbeszédet a Znamja címűirodalmi folyóirat 2009/10-es számában közölte, és Hodorkovszkij múlt héten leveleiért megkapta a folyóirat egyik irodalmi díját is. Most ebből a levelezésből közlünk részleteket – Magyarországon először.
A szerzőkről

Ljudmila UlickajaLjudmila Ulickaja – író, nemzetközi díjak, többek között a Booker-díj (2001) és „A nagy könyv”-díj (2007) nyertese. A „Más, mások, másokról” – kamaszoknak szóló, aktuális antropológiai kérdéseket és komoly szociális problémákat megvilágító könyvsorozat kurátora. A „Jó könyvek” alapítvány létrehozója, amelynek célkitűzése kisvárosok, iskolák, gyermekotthonok könyvtárainak minőségi irodalommal történő ellátása. Magyarul többek között megjelent tőle: Médea és gyermekei (2003), Életművésznők (2004), Kukockij esetei (2008), Daniel Stein, tolmács (2009). Vele készült interjúnk
itt olvasható.

Mihail HodorkovszkijMihail Hodorkovszkij – az Orosz Föderáció polgára, Oroszország legnagyobb olajtársasága, a Jukosz egykori vezetője és társtulajdonosa, a több régiót átfogó társadalmi szervezet, a „Nyílt Oroszország” alapítója. Jelenleg nyolcéves szabadságvesztését tölti, és második büntetőügyének ítéletét várja; Moszkva város SIZO 99/1-es számú fogva tartottja. A Jukosz-birodalmat azóta feldarabolták és értékesítették. Orosz értelmiségi körökben általános az egyetértés abban, hogy elsősorban politikai ambíciói juttatták börtönbe, mivel Vlagyimir Putyin akkori elnök vetélytársat látott benne. Valerij Panyuskin Mihail Hodorkovszkij – A bebörtönzött milliárdos című könyve 2007-ben jelent meg Abonyi Réka fordításában.
 


Párbeszédek

Amikor országunkban elnököt választottak, a nyugati újságírók a korábbi aktuális kérdéssel – „Tetszik-e önnek Putyin?” – együtt, azt is elkezdték kérdezgetni: „Kit képvisel Medvegyev?”. Őszintén feleltem, hogy nem tudom. Mellesleg az országban senki sem tudta. A semmiből bukkant elő. Annyit lehetett róla tudni, hogy jogász.

Hamarosan megtudjuk – válaszoltam. – Ha Hodorkovszkijt szabadon engedik, az azt jelenti, hogy önálló politikai alak. Ha nem, akkor fiktív személy.

Hodorkovszkijt nem engedték szabadon. Sőt, előrukkoltak egy újabb üggyel, amelyet már valóban az ujjukból szoptak ki. Hodorkovszkij viszont remekül viselkedik ebben a helyzetben, méltóságteljesen, félelem nélkül, talán azt is lehetne mondani, hogy vakmerően.

Megvan a magam története: egyáltalán nem szeretem a gazdagokat. Nagy bennem a társadalmi igazságosságérzet, szégyellem magam a gazdagok miatt.

Ez előítélet, tudom. Másoknak is megvan a maguk aligha jogos előítéletük: egyesek nem szeretik a zsidókat, mások a tadzsikokat, megint mások a milliomosokat, vagy éppen a pitbullokat.

Sem a Jukosz, sem Hodorkovszkij iránt nem érdeklődtem különösebben, amíg rá nem jöttem, hogy bármerre is utazgatok határtalan hazánkban, mindenütt működnek Hodorkovszkij programjai: gyermekotthonokban és -kolóniákban, iskolákban, egyetemeken. Meg kell említenem, hogy néhány évvel korábban jártam a Standford Egyetemen, amelyet egy nagyon kegyetlen, bemocskolt reputációjú kapitalista, Mr. Standford pénzén építettek fel. Figyelmesen tanulmányoztam a történetet. Rajongtam Standfordért. És rájöttem, hogy nálunk nincs elég ilyen ember. Vagyis tömkelegével voltak ilyen emberek – Botkinok, Szoldatyenkovok, Sukinok, Hludovok, Tretyakovok – a huszadik század elején, amíg a szovjet hatalom ki nem irtotta őket. Amikor felfigyeltem Mihail Boriszovics Hodorkovszkij nagyvonalú társadalmi jótékonyságára, megörültem, és azt gondoltam, nem is olyan reménytelen a helyzetünk.

Hamarosan azonban Hodorkovszkijt leültették, a cégét lefoglalták, szétrombolták, vagy mindenesetre szétaprózták; a hatalmas, csodálatosan szervezett jótékonysági rendszerből pedig csupán egyetlen árva-internátus, a Korolevo maradt meg. Azt még nem sikerült szétrombolni.

Egyszóval, minél többet tudtam róla, annál jobban tetszett Hodorkovszkij, olyannyira, hogy közvetett (ügyvédeken keresztüli) kapcsolatba léptem vele. Kérdéseket tettem fel neki. Olyan válaszokat kaptam, amelyek nagyon kielégítőek voltak.

Most már sokkal többet tudok ennek az ügynek a körülményeiről, mint egy évvel korábban. Minden sokkal rosszabb, mint első pillantásra tűnik.

Hagyjuk a kétségtelen érveket, örüljünk az eddigi eredménynek: végülis nem lőtték agyon a Lubjanka pincéjében három nappal azután, hogy megkapta a „hármas” bejegyzést, nem mérgezték meg radioaktív plutóniummal vagy mérgezett kolbásszal, hanem költséges eljárást indítottak. A Csityini körzetben tartották fogva, ahonnan a moszkvai perre nem rabomobilban szállították, hanem repülőgépen, noha a kerozin manapság drága. Fizetést adnak a bíráknak, a jegyzőknek, a börtönőröknek, a takarítónőknek, a sofőrnek, aki a raboskodó Hodorkovszkijt és Lebegyevet hetente négyszer szállítja a perre egy rettenetesen drága páncélozott szörnyetegen.

Mi, adófizetők fizetjük ezt a józan észen való hosszadalmas gúnyolódást. Mi, állampolgárok semmit sem tehetünk, hogy véget érjen ez a komédia. Mi, azoknak a gyerekeknek a szülei, akiknek ebben az országban kell leélni az életüket, semmit sem tudunk tenni azért, hogy megváltoztassuk azt, ami senkinek sem tetszik. Ez veszélyes a jövőre nézve.

Hodorkovszkij és Lebegyev mellett állok. Szemben az abszurddal és a törvénytelenséggel. Szemben a tehetségtelenséggel és a hazugsággal.

Ljudmila Ulickaja
 


1.
2008. 10. 08.
Tisztelt Mihail Boriszovics!

Nagyon örülök, hogy kapcsolatba léphetek Önnel. Családi történetemben nagyszüleim összességében több mint húsz évet ültek, a hatvanas évekbeli barátaim is jártak hasonló cipőben. A téma az orosz irodalomra is nagyon jellemző, olyannyira, hogy a múlt hónapban írtam előszót egy nagyon sokrétű és kevéssé tolerálható ember, Eduárd Limonov „Börtönről börtönre” című könyvéhez. Úgy alakult, hogy mostanában gyerekek számára is reklámozom a „Bűn és bűnhődést”, amiben megint csak ugyanarról van szó, börtönök története, büntetések fajtái stb. Ezért, ha valóban összejön a találkozás – amit szívből remélek –, erről beszélgetnék. Hiszen Ön tudja, hogy két nézőpont létezik: Szolzsenyicin úgy gondolta, hogy a börtöntapasztalat az embert megacélozza, és önmagában nagyon értékes, egy másik raboskodó, a kevésbé szerencsés Varlam Salamov viszont azt állította, hogy a börtöntapasztalat a normál emberi életben haszontalan, alkalmazhatatlan a börtönön kívül.

Jurij Danyiellel utolsó éveiben barátok voltunk, és bár nem szeretett erről az időszakról beszélni, az a benyomásom alakult ki, hogy ez nagyon fontos próbatétel, és számára nem terméketlen talajra került, hanem arcvonalbéli tapasztalat volt. Mindenesetre az Ön számára még nem jött el az az idő, amikor visszaemlékezhet a múltra, ez most az Ön valódi élete. Hogyan sikerül boldogulni vele? Nincs-e olyan érzése, hogy csak egy rossz álom az egész? Szeretném megtudni, hogyan változott az értékrendszere: mik azok a dolgok, amelyek szabad emberként fontosnak tűntek, és a lágerben értelmüket veszítették? Milyen folyamatok zajlódnak le Önben, érte-e váratlan tapasztalat?

A levelem – bocsássa meg! – kiszámított: hiszen Ön olyan ember, akiről folyamatosan beszélnek, akit emlegetnek, egyesek számára harcos és erős politikai személyiség, mások számára rémkép, de – bármelyik esetet vesszük is – az Ön történetét végeérhetetlenül vitatják, és nem csökken az érdeklődés Ön iránt. Annak idején Anna Ahmatova azt mondta Brodszkijról, amikor száműzték: „Micsoda életrajzot csinálnak a mi vöröshajúnknak”. Az Ön életrajzát valóban „csinálják”, és jó lenne, ha erről múlt időben lehetne beszélni. Ez is az egyik oka annak, amiért szeretnék Önnel találkozni és beszélgetni.

Tisztelettel,
Ljudmila Ulickaja
 


2.
2008. 10. 15.

Tisztelt Ljudmila Jevgenyevna!

Nagyon köszönöm levelét és támogatását. Megértettem figyelmének okait. Meg kell jegyeznem, ezek értelmiségünk jelentős részére jellemzők. Sajnos a börtön nem a legjobb tapasztalat. Ezzel kapcsolatosan hozzám közelebb áll Salamov, mint Szolzsenyicin. Azt gondolom, hogy álláspontjaik különbsége azzal függ össze, hogy Szolzsenyicin a kormányzás autoriter, vagyis börtönmódszerét megengedhetőnek ítélte, de mint „humanista” elengedhetetlen tapasztalatnak tartotta, hogy a kormányzott a vesszőt a saját bőrén próbálja ki. Tiszteletre méltó, de nem értek ezzel egyet.

A börtön az antikultúra, az anticivilizáció helyszíne. Itt a jó rossz, a hazugság igazság. Itt a söpredék neveli a söpredéket, a normális ember pedig mélységesen szerencsétlennek érzi magát, mivel tehetetlen ebben a visszataszító rendszerben.

Nem, ez túlzás, tudnak és tesznek is, de borzasztó nézni, hogy egyesek nap mint nap megmenekülnek, ám emberi sorsok tucatszám mennek tönkre. És azt is, hogy milyen lassan, hátrafelé, meg-megállva változnak a dolgok.

Az én túlélési receptem: tanulni a megértést és a megbocsátást. Minél jobban, mélyebben megérted a másikat, minél inkább belebújsz a bőrébe, annál nehezebb elítélni, és annál egyszerűbb megbocsátani.

Ennek eredményeképpen néha csoda történik: az összetört ember kiegyenesedik, és valóban emberré válik. A börtöncsinovnyikok ettől rettenetesen félnek, és egyáltalán nem értik: hogyan, miért? Számomra viszont az ilyen eset – boldogság. Az ügyvédeim látták ezt nem egyszer.

Természetesen a családba vetett bizalom nélkül, az ő támogatásuk nélkül nagyon nehéz volna. De ez a felnőtt korban való börtönbe kerülés hátránya és előnye is: a család, a barátok, a hátország.

Itt a legfontosabb feltétel az önfegyelem. Vagy dolgozol magadon, vagy degradálódsz. A környezet leszív, szétrombol. A depresszió természetesen megjelenik, de le lehet küzdeni.

Amúgy minél kegyetlenebb a külső helyzet, nekem személy szerint annál jobb. A legkényelmesebb a SIZO-ban dolgozni, ahol megjelenik az az érzés, hogy egyenesen, közvetlenül állok szemben az ellenséges erővel. Az itteni mérték szerinti átlagos feltételek között a mozgósítást nehezebb elviselni.

Bocsásson meg, úgy írok, mintha széljegyzeteket készítenék. Gondolkodás nélkül. Holnap lesz a következő tárgyalás.

Örömmel folytatom a párbeszédet.

Mély tisztelettel,
M.
 


3.
2008. 10. 16.
Kedves Mihail Boriszovics!

Köszönöm válaszát, amelyet a tárgyalás előtti este írt. Most, pontosan ebben az időben zajlik a bírósági ülés, és estére megtudunk valamit a rádióból – majdnem biztosan nem lesz örömteli hír.

Levele meglepett. Egy másik valóságba repített: mintha a világegyetem különböző szegleteiben volnánk. De van egy jellemző és közös bennünk: a tudatos hozzáállás személyes életutunkhoz. A hely, ahol az annyira termékeny tudatosság zajlik, az Ön esetében egy négyzetméternyi börtön. Hogyan lehetne nevezni egy cellát, amely megfoszt a szabadságtól? Ennél nincs lejjebb. Mindeközben: egy megtörhetetlen lélek hihetetlen szárnyalása és egy megfeszítetten dolgozó agy.

(…)

Mindannyian megválasztjuk a saját határunkat, amelyet nem lépünk át. Például: Natasa Gorbanyevszkaja barátnőm 1968-ban kiment a [Vörös] térre három hónapos gyermekével, aztán elmegyógyintézetbe csukták. Nála az önvédelmi reflex, ha nem is hiányzott, de nagyon gyengén működött. Én még gyerek nélkül sem mentem volna ki. Egyszerűen a gyomorideg miatt. Viszont nem tudtam az elítélése mellett szavazni az egyetem általános genetika tanszékének gyűlésén, ahol akkoriban dolgoztam, és a kollégáim meglepett tekintetétől kísérve kirohantam a teremből akkor, amikor fel kellett volna emelnem a kezem. Ez volt az én határom. Nagyon szerény. Nem fizettem túl nagy árat, az első adandó alkalommal elbocsátottak. Végül könyveket kezdtem írni. Hol voltak az Ön etikai határai fiatalkorában? Hogyan változtak az idő múlásával?

(…)
 


2008. 11. 10.

Tisztelt Ljudmila Jevgenyevna!

(…)

Az emlékeim abszolút foszlányos (érzelmi) jellegűek, vagyis mindenre, ami érzelmi színezettel bír, emlékszem, másra szinte egyáltalán nem.

Néha összekeverednek az emlékek, vagyis emlékszem arra, amit valójában csak a szüleim elbeszéléséből ismerek. De az tökéletesen világos, hogy gyerekkoromtól kezdve gyárigazgató akartam lenni. Ez nem meglepő: a szüleim egész életükben gyárban dolgoztak, az óvoda is a gyáré volt, az úttörőtábor is a gyáré, a gyár igazgatója pedig – mindenütt a legfontosabb ember.

Az anyám és az apám, ahogy most már tudom, egyáltalán nem szerették a szovjet hatalmat, de ebben a kérdésben minden eszközzel védtek a saját hatásuktól, mivel úgy gondolták, hogy máskülönben tönkreteszik az életemet. Így hát „hithű” komszomolistaként nőttem fel, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy ki a barát és ki az ellenség.

Amikor életpályát választottam, nem pusztán a vegyi gyártás felé orientálódtam, inkább a hadászati irányra, mert úgy gondoltam, a legfontosabb a „külső ellenséggel” szembeni védekezés.

A komszomolista munka az egyetemen természetesen nem a politikai elhivatottság jele volt, hanem a vezető beosztásra való törekvés. Tulajdonképpen soha nem foglalkoztam ideológiával, az én utam a szervezőmunka.

Az építőbrigád, a gyári munkagyakorlat pontosan azért tetszett annyira, mert lehetőséget adott gyárosként, menedzserként az önmegvalósításra.

(…)

Ami a „korlátokat” illeti, számomra egy valamit jelentettek: soha ne változtassak a pozíciómon kényszer nyomása alatt, csak érvek hatására. Volt egy csodálatos rektorunk, G. A. Jagogyin. „Legnyakasabb titkárom”-nak nevezett (a komszomolbizottság tanszéki titkárságáról volt szó). Világos, hogy könnyen letörhetett volna, de nem tette, amivel teret engedett személyiségem megerősödésének. Sajnos 1985-ben elment az egyetemről, mert előléptették.

(…)

Jelcin csapata tagjának tartottam magam. Egynek a nagyon sok közül. Ezért mentem védelmezni a Fehér Házat 1991-ben, és a polgármesteri hivatalt 1993-ban, és pontosan ezért csatlakoztam a választások előtti stábhoz 1995–1996-ban. Ez volt tulajdonképpen életem (majdnem) legveszélyesebb eseménye. Pontosan Borisz Nyikolajevics miatt nem léptem fel Putyin ellen, bár a véleményem megvolt róla.

Ami az „oligarchaságot” illeti, mindig elleneztem az ilyen általánosító megnevezéseket. Nagyon különböző emberek voltunk. Guszinszkij és Berezovszkij, Bendukidze és Potanyin, én és Prohorov. Teljesen más életcéljaink, életfelfogásunk van. Inkább azt lehetne mondani, hogy olajiparosok és fémiparosok, tömegkommunikációsok és bankárok voltunk. Valószínűleg ez sem lenne elég pontos.

Azt gondolom, voltaireiánusként tudnám meghatározni magam, vagyis a szabadgondolkodás, szólásszabadság pártolójaként. B. Ny. Jelcin ezen a téren példaképem volt, ahogy őelőtte Jagogyin is. A velük végzett munka nem váltott ki belőlem ellenérzéseket.

Az NTV szétzúzása (próbáltam pénzzel segíteni őket, amit bűnömként róttak fel az első perben) lett az én „Rubikonom”. Értse helyesen: pontosan a csapat szétzúzása, nem pedig a tulajdon megváltozása.

Most abbahagyom. Köszönöm levelét. Bízom a kommunikáció folytatásában.

Tisztelettel,
M.
 


5.
2008. 11. 18.
Tisztelt Mihail Boriszovics!

(…)

A húszévnyi korkülönbség kizárja azt a szituációt, amit könnyű lenne elképzelni, ha egy nemzedékbe tartoznánk. Amikor undorodó hányingerrel és turistajeggyel a zsebemben bementem a tanszéki komszomolbizottsághoz a jellemzésemért, akkor vagy kiégett karrieristák vagy idióták ültek ott, én pedig válaszoltam arra a kérdésre, hogy ki a párttitkár Bulgáriában. Én a 60-as években mentem oda, Ön pedig a 80-as évek elején ült ott vagy a szomszéd szobában. Kétségtelen, Ön ahhoz a körhöz tartozott, akikkel én, enyhén szólva, nem barátkoztam.

Kiderül – ami meg is lepett a levelében –, hogy ezek közül az emberek közül némelyeknek lehetett „pozitív” motivációja a 80-as években. Ön is köztük volt: egy fiatal, tehetséges ember, aki arról álmodott, hogy „gyárigazgató” lesz, hogy tudatosan és helyesen termel valamit, talán fegyvert a haza védelmére. És ott, ebben a környezetben, Ön látott progresszíveket, mint Jelcin, és retrográdokat, mint Ligacsov. A rendszeren belül volt, megtalálta a helyét, csapatot hozott létre. Azt írja, hogy az ideológia nem érdekelte, hanem a vezetőségre törekvésnek volt jelentősége. De ez a törekvés a „karrierizmus” fogalmának szokásos meghatározása. Ez nem szidalmazás, hanem egy meghatározás. A karrier egy normális férfi életének az egyik legfontosabb eleme. És ma már a nőké is. De, nekem úgy tűnt, ott a rendszeren belül az ajánlott játékszabályok olyanok voltak, amelyeket egy rendes ember nem fogadhatott el. Ön pedig egy rendes családból származó fiú volt. Hogy sikerült kiügyeskednie, hogy úgy nőjön fel „hithű” komszomolistaként minden kétség nélkül abban, hogy ki a barát és ki az ellenség? Úgy látszik, lehetséges volt. Semmi alapom nincsen arra, hogy ne higgyek az Ön elemzésének. Vagyis elfogult voltam akkor, amikor tökéletesen elutasítottam minden párthű és félpárthű embert.

(folytatása várható)

Fordította: Abonyi Réka

Kapcsolódó cikkek


nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés