Hatásos, drámai történetet ígérő koncepció, ha egy rasszizmusról/antiszemitizmusról szóló film főszereplője nem a kirekesztő atrocitások áldozata, hanem maga a szélsőséges erőszaktevő. A Romper Stomper, A hitetlen vagy a legismertebb, az Amerikai história X egyaránt komor opuszok, melyekben a nézőnek bőrfejűekkel kell azonosulnia, hogy megértse a gyűlölet természetét, megismerje annak önpusztító jellegét, és így a főhőssel együtt undorodjon meg a szélsőséges ideológiáktól.

Habár a fajgyűlöletről szóló hasonló művek fontosak, ugyanakkor önismétlővé válhatnak. Ezt a problémát Dome Karukoski (Szkreccs-szerelem, Tiltott gyümölcs) az egyik legsikeresebb kortárs finn rendező oldotta fel az Oroszlánszívben, minthogy e kényes témáról, Finnország szélsőségeseiről merész módon, humoros hangnemben, eredeti, átélhető, emberi karakterekkel mesél.

Karukoski filmje sajnos akárhol játszódhatna, minthogy a Finnországról keveset tudók számára talán meglepő körülmények a globalizált világ fejlett országainak szinte mindegyikében visszaköszönnek. Adott egy oroszlánfejes logót viselő neonáci csoportosulás, melynek vezére, Teppo (Peter Franzén), a vad, de legbelül jámbor, érző szívű harmincas srác beleszeret a szőke-kékszemű pincérnőbe, Sariba (Laura Birn). Ám az első együtt töltött éjszaka után a lány rájön, kiféle-miféle is barátja, így a megszeppent, szerelmes Teppót döntés elé állítja: háború vagy szerelem. Hogy a problémát bonyolítsa, előkerül Sari előző kapcsolatából származó fia, Rhamadhani "Rhamu" (Yusufa Sidiben), aki történetesen fekete (pontosabban félvér mulatt) és muszlim. Teppo azonban képtelen a határozottságra, így élete bizarr fordulatot vesz: míg "főállásban" bevándorlókat ver és menekülttáborokat gyújt fel barátaival, addig otthon a kirekesztettnek számító Rhamu gondoskodó pótapjává válik. Amit persze nem tud sokáig titokban tartani, köszönhetően a lúzer Harrinak (Jasper Pääkkönen), Teppo sorozásból hazatérő, meggyőződéses rasszista öccsének.

A Titanic Nemzetközi Filmfesztivál diákzsűrije az Oroszlánszívet találta a rendezvény legjobb filmjének. Ami nem meglepő, minthogy bár formailag teljesen konvencionális, klasszikus történetmesélő dramedyről van szó, mégis új színt visz a rasszizmusról szóló filmek szürke tömegébe. Dome Karukoski nem ítélkezik, egyik oldalt sem mutatja be jobbnak a másiknál. Mindhárom tábor (a neonácik – Teppo, a gyűlöltek – Rhamu és édesapja, az antirasszisták – Sari) megkapja a magáét, mindhármat meglehetősen ironikusan, bár emberközeli módon ábrázolja az Oroszlánszív. Tulajdonképpen ugyanazt teszi a humor segítségével, mint a hasonló témájú, a tavalyi Titanicon szintén különdíjat nyert szlovák dráma, a Kutyám, Killer minimalista filmnyelvével: a nézőtől megfelelő távolságba helyezi a történetet. Így józanabb, objektívebb társadalomkritikát kapunk, hiszen egyik karakter sem lesz felmentve semmilyen alapon. Jóllehet, Harri és Teppo már megjelenésükkel is provokálják Rahmu édesapját, azonban találkozásaik alkalmával a két bőrfejű inkább passzív ellenálló, míg a meglehetősen agresszív "kedves papa" folyamatosan cukkolja a testvérpárt. Így Dome Karukoski elítéli a rasszizmust filmjében, azonban arra is figyelmeztet, hogy a másik oldalról jövő gyűlölködés eredménye ugyanolyan kártékony lehet (mint azt például Harri egyik utolsó ellenreakciója szemlélteti).

Habár az Oroszlánszív minden karakterének vannak hibái, mégis kiváló, komplex, megérthető jellemek. Nem egyértelműen gonoszak a neonácik. Van csoportidentitásuk, csoportszolidaritásuk, barátaikért bármire képesek. Csapatukat tehát nemcsak a gyűlölet tartja össze, ugyanakkor persze céljuk sötét: a bevándorlók vagy más vallásúak megfélemlítése és elűzése. Így Harriban, a megjavulni képtelen testvérben is meglátja a néző a vívódást. Karukoski Teppo öccsét sem redukálja le egyetlen álláspontra, mint azt általában a mellékkarakterek esetében teszik sok más filmben. Bár ellenzi bátyja pálfordulását, ám, ha szükség van rá, mégis az "áruló" Teppo védelmére kel. Mintegy tükörképe testvérének, őt is szétszakítja az ideológia és a család. Kettejük sorsát szinte csak a véletlen teszi különbözővé. Ezért az ő példájuk elgondolkodtat: vajon nem érdemesebb-e az életben a rombolás és gyűlölködés helyett az építéssel és a jótéteményekkel, de legalábbis az elfogadással, megbékéléssel foglalkozni?

A másik, az áldozati oldal is a szokottnál árnyaltabban ábrázolt. Rhamu provokatív és lenéző apját már említettük, azonban fia, a tizenéves kamasz még érdekesebb. Ő egyáltalán nem naiv áldozat, nagyon is tudatában van annak, mi történik körülötte. Cukkolja, cikizi a pótapjává váló Teppót, majd az iskolában kiáll magáért, ahogy azt bizarr módon a neonáci főhőstől tanulta. Vagyis egy fekete, muszlim gyerek hasonló módszerekkel védekezik az őt piszkáló, szélsőséges iskolatársak ellen, mint amilyen eszközökkel a fajgyűlölő csoport bántalmazza a kirekesztett csoportokat. Azaz a Teppótól tanult elv szerint és agresszivitással veri el rosszindulatú társait.

S az Oroszlánszív ereje ezekben az ironikus, abszurd szituációkban rejlik, ezért működik kiváló dramedyként. Az alkotók elképesztő helyzetkomikumokat, gegeket találtak ki, melyek révén Dome Karukoski műve egyszerű rasszizmus-ellenes filmből általános erőszakkritikává válik. A humor segítségével mutatja meg, milyen szürreális hülyeség a gyűlölködés. Sari szerelmének ára, hogy egy bőrfejű férfi fekete fiút neveljen, és még saját öccsét is jól elverje, ha az szemétkedik mostohagyerekével. (Harri ugyanis közös házukban területeket jelöl ki, ahol csak fehérek tartózkodhatnak.) Vagy az iskolából hazafelé menet megszólal Rhamu telefonja, jelezve, hogy imádkoznia kell Allahhoz, így Teppo kénytelen leállni az út szélén, és hagyni, hogy a fiú elvégezze a szertartást. Ám közben napszemüvegben és sapkában próbálja álcázni magát, nehogy lebukjon iszlámgyűlölő társai előtt. Ilyen és ehhez hasonló groteszk jelenetek ébresztik rá a befogadót szórakoztató formában, hogy milyen nevetséges is elvekkel és ideológiákkal behatárolni az emberi kapcsolatokat, miközben egy fekete, tizenéves kamasz és egy negyvenhez közeli neonáci amúgy jól kijönnének egymással.

Ha fogást kellene találni a roppant szórakoztató és e komoly témát frappánsan körbejáró Oroszlánszíven, akkor az Sari karaktere és funkciója lenne. A barátnő figurája a többi szereplőhöz viszonyítva nem túl erős, nem túl jól kidolgozott jellem. Meglehetősen egyoldalúan ellenszenves, arrogáns nőcske, aki egyik jelenetben még megengedő Teppóval szemben, egy másikban viszont már ismét elmarasztalja a férfit, és utálkozva adja tudtára, hogy közös gyerekük lesz. Emellett kissé manírosan hat, hogy Sarit gyakorlatilag "kiírják" a történetből a film végéig, teret engedve ezzel gyűlölt és gyűlölő direkt konfliktusának. Holott érdekes lett volna látni a "harmadik oldal" megnyilvánulásait a férfiak ideológiai csetepatéjában. Így sajnos csorbul a film kritikai éle, mert a fajgyűlölők és az etnikumok konfliktusára redukálódik a történet, pedig jól tudjuk, hogy az antirasszista harmadik félnek is vannak problematikus, sőt, szélsőséges lépései (mint például az erőltetett integráció, melyre tulajdonképpen Sari is törekszik, míg jelen van, hiszen miatta kerül össze Teppo és Rhamu).

Ezen apró hibája ellenére az Oroszlánszív majdnem tökéletes drámai komédia. Az unásig ismételgetett rasszizmusfilm-kliséket eredeti módon forgatja ki, alakítja át saját javára, és beszél általánosságban az ideológiai jellegű gyűlöletről és ellengyűlöletről. Szerethető, kidolgozott, valódi emberi jellemmel bíró, bár sokszor nevetségesen gyarló karakterei megragadják a nézőt, és bár a befogadó lát majd taszító momentumokat (például, mikor Teppóék felgyújtanak egy menekülttábort), inkább megért és elgondolkodik, mintsem kárhoztat vagy elítél. Mert Dome Karukoski műve az oroszlánszívűek, a bátrak filmje, azoké, akik bár töprengenek, de végül dacolva elveikkel és félelmükkel, kiállnak a gyengébbek, elnyomottak és szeretteik mellett. Érdemes tehát nézni, inspiráló mű, megérdemli a diákzsűritől kapott különdíjat.
 
Oroszlánszív
Eredeti cím: Leijonasydän
Színes, finn-svéd dráma, 104 perc, 2013
 
Rendező: Dome Karukoski
Forgatókönyvíró: Aleksi Bardy
Zeneszerző: Jean-Paul Wall
Operatőr: Henri Blomberg
Vágó: Harri Ylönen
 
Szereplők: Peter Franzén (Teppo), Jasper Pääkkönen (Harri), Yusufa Sidibeh (Rhamu), Laura Birn (Sari), Jussi Vatanen (Kulmala), Pamela Tola (Tölli), Timo Lavikainen (Olli), Mikko Neuvonen (Daniel)
 
Forgalmazó: Vertigo Media Kft.