Az északi népek, illetve a skandináv térség filmesei – meglepő vagy sem, de – nagyon értenek a csípős humorú szatírákhoz. Sőt mi több, e hidegvérű, visszafogott komédiák sokszor sokkal viccesebbek, ugyanakkor mélyebb értelműek, mint az átlagos nyugati vagy déli vígjátékok. A finn Aki Kaurismaki filmjei (Árnyak a paradicsomban, A gyufagyári lány, Kikötői történet), a dán Anders Thomas Jensen Ádám almái című filmje, A trollvadász Norvégiából, az izlandi Benedikt Erlingsson Lovak és emberekje vagy a svéd Felix Herngren A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című abszurdja egyaránt saját országuk kisrealista közegét bolondítják meg kafkai groteszk humorral. Ezekben a művekben nem direkt „viccesre” rajzolt, erőltetett karakterekkel és langyos, trendi poénokkal találkozhatunk, mint a mainstream (amerikai) vígjátékokban. Itt a humor – mint a skandinávok filmjeihez legközelebb álló hatvanas-hetvenes évekbeli cseh groteszk realisták alkotásaiban (Miloš Forman, Jiří Menzel, Ivan Passer, Jan Němec ...) – a visszafogott, „életszagú” figurák és környezetük összeférhetetlenségéből, a minden nap megtörténő, ismerős élethelyzetek „irrealitásából”, illetve egy-egy elborult, fantasztikus elem bedobásából ered.

Az Ádám almáiban az életvidám papot fejlövéssel szabadítják meg agydaganatától. A trollvadászban mint áldokumentumfilmben a norvég trollmítoszról forgatnak fiatalok, ám kiderül, a mitikus lények annyira nem is mitikusak, főleg, ha húszméteres testi valójukban a stáb elé toppannak. S a Lovak és emberek az izlandiak lófétisét figurázza ki, annak bemutatásával, hogy ezek a szép állatok nagyon is önálló tudattal rendelkeznek, és inkább ők irányítják gazdáikat. Azaz reális alapokon nyugvó képtelenségek adják a skandináv szatírák lényegét.

A veterán, attitűdjében leginkább Terence Malickhoz hasonlító Roy Andersson számos reklámfilmet és rövidfilmet rendezett, viszont életműve mindössze öt nagyjátékfilmből áll, s 1975-ös Giliap és 2000-es Dalok a második emeletről című munkái közt 25 év telt el (vö. Malick Mennyei napok és Az őrület határán). S mondhatjuk, hogy nagyjátékfilmjeit tekintve az életmű fele-kétharamada szatíra. A már említett Dalok a második emeletről, a Te, aki élsz és immáron a Velencében a legjobb filmért járó Arany Oroszlán-díjat elnyerő Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről mintegy trilógiáját (maga Andersson is „Élet-trilógiá”-nak nevezi e három művét) az abszurd skandináv humor hatja át. A szatirikus hangvételen kívül az Élet-trilógia tagjait az köti össze, hogy klasszikus értelemben vett történetük gyakorlatilag nincs, egy-egy témát bontanak ki egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokban. Így az amúgy rendkívül frappáns, fergeteges humor ne tévesszen meg senkit, Roy Andersson művei, mint az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (a továbbiakban: Egy galamb) koránt sem könnyen emészthető szerzői filmek, főként a skandinávokért rajongó ínyenceknek ajánlottak.

E furcsa című alkotást (úgy látszik, a svédek kedvelik ezt, hiszen már A száz éves ember… is a filmplakát készítők rémálma volt) Roy Andersson bevallása szerint idősebb Pieter Bruegel Vadászok a hóban című 1565-ös festménye ihlette. Ezen a képen a rendező azt vélte felfedezni, hogy a fákon ülő galambok tulajdonképpen a hóban trappoló vadászokat, illetve a tó jegén szaladgáló embereket figyelik (érdekesség, hogy a képet már Tarkovszkij is használta a Solarisban, és Lars von Trier is jelentős szerepet adott neki a Melankóliában). Az Egy galambnak is ez a főkoncepciója, hogy külső, objektív szemszögből tekintsen a svéd társadalomra. Csak éppen most a „galambot" a kamera szemszöge helyettesíti, illetve az epizodikus történet két főszereplője, összekötő figurája testesíti meg.

Jonathan és Sam, e két retardáltnak tűnő, negyvenes éveik alkonyán járó férfi értékesítési ügynökként próbálják kenyerüket keresni. Tragikomédiájuk, hogy termékeik bóvlik: vámpírfogat, nevető zsákot és egy bizarr, "egyfogú bácsinak" becézett maszkot tukmálnának mindenkire, akivel találkoznak. Persze talán nagyobb sikerrel járnának, ha valóban a szórakoztatóiparba illő egyéniségek lennének, azonban Jonathan és Sam életunt, befásult figurák, akik monoton hangon, unottan bizniszelnek, így már csak ezért sincs esélyük. Lassú szerencsétlenkedésük, illetve ezek helyszínei kötik össze az Egy galamb epizódjait, melyek önmagukban merő zagyvaságnak tűnnek, ám a történet végére mégis kidomborodik ebből az őrültségből valami.

Andersson szatírájának legerősebb pontja kétségtelenül a kiváló humor és az ezzel szoros összefüggésben álló karakterek. Érdekes, hogy a rendező állítása szerint művét az olasz neorealizmus klasszikusa, a Biciklitolvajok ihlette, melyben persze jelen van az egyszerű ember kétségbeesett kapaszkodása a megélhetésért, de ez a szenvedés az amúgy vígjátékokat is rendező Vittorio De Sica művében cseppet sem humoros. Nagy valószínűséggel az Egy galamb és De Sica filmjének közös pontja az életszagúság. Hiszen ezek a figurák mind ismerős társadalmi típusok, mind jelen vannak nemcsak a svéd hétköznapokban, de az összes kultúrában. Feltűnik itt egy tánctanár, a jellegzetes kocsmai közönség, egy takarítónő, egy vállalkozó, verset szavaló gyerekek (egyébként egy termetes kislány a film címével megegyező című versikét próbálna elmondani az egyik jelenetben), és persze a két „szórakoztató” ügynök. Tehát ismerős arcok, ám mégis mindegyiknek van valamilyen furcsasága. A két főszereplő komplett idióta (egyikőjüknek bizarr látomásai is vannak), de a folyosó kellős közepén vödre mellett ücsörgő, telefonjába az „Örülök, hogy hallottam a hangodat” mondatot ismételgető takarítónővel sincs minden rendben, ahogy férfi tanítványát tapogató, szexuálisan inzultáló balett oktatónő vagy a vendégeitől pénz helyett csókot elfogadó kocsmáros asszony is groteszk látvány.

Tehát a karakterek már megjelenésükben, alaptermészetüket tekintve is bizarr, nevetést kiváltó, mégis ismerős, hétköznapi figurák. Ám az Egy galamb legjobb pillanatai Jonathan és Sam jeleneteihez kötődnek, mikor megpróbálják értékesíteni portékájukat. S itt nyilvánul meg az, amiért annyira szerethető és szórakoztató a skandináv humor. Maguk a szituációk, ha mélyebben belegondol az ember, nem viccesek, sőt, kifejezetten kínosak, valóságosak. Viszont így, vásznon látva akkora képtelenségek, hogy nem tudunk nem nevetni rajtuk. Jonathan és Sam jönnek, és nem tolakodva, inkább csak mellékesen, szégyellősen felnyitják táskájukat. Jonathan beszél, Sam pedig bemutatja a „csodás” termékeket. Az ötvenhez közeli, alacsony termetű, már kinézetével is szánalmat keltő férfi berakja a vámpírfogat, unottan kliensére tekint, majd elindítja a zenélő zsákot, és végül, hogy a rekeszizmunk teljesen leszakadjon, felteszi az „egyfogú bácsi” maszkot. Abban tekinget szét, abban fogadja az egyik titkárnőt, aki természetesen nagyon megijed a látványtól. És ezt eljátsszák a történetben rengetegszer, persze frappánsan variálva a szituációt (például egyszer elő sem kerülnek a kellékek, mivel Samet faképnél hagyják diszkréten a „nézői”).

Ugyanakkor a fekete humor sem áll távol Roy Anderssontól, sőt, a történet bevezető epizódjai szinte kivétel nélkül ennek jegyében telnek. Olyan jelenetekre kell itt is gondolni, melyek bármikor, bárhol megtörténhetnek, ám képtelenségük, a szituációk lehetetlensége és kínossága lehet, hogy ott, akkor nem tűnne fel testközelből. Például ilyen a reptéri jelenet, mikor egy utas rosszul lesz és összeesik, miután megrendelte és kifizette rákos szendvicsét és sörét. A tápláló étek és az aranyszínű nedű még úgy is csalogató, hogy tulajdonosa nagy valószínűség szerint hullaként fekszik a pulton levő tálca előtt, az eladónő és a többi vendég bamba tekintetének kereszttüzében. Így a legfontosabb nem is az, hogy valaki ellássa a férfit, hanem az, hogy mi történik a már kifizetett étellel-itallal. Ezért nincs mit tenni, elajándékozzák a többi vendégnek, akik közül rögtön akad is jelentkező. Az idős férfi udvariasan lépi át a földön fekvőt, és nyúl a sörért, hogy elfogyassza, ha már társa ezt nem tehette meg.

Azz Egy galamb epizódjai rendkívül szórakoztatóak. Ugyanakkor a történet vége felé haladva Roy Andersson kicsit már túlzásba esik. Ugyanis, mint az Ádám almái vagy a Lovak és emberek, Andersson műve is behozza a fantasztikumot. A bizarr fantáziaképek persze magyarázhatók az őrület határán álló, depressziós Sam vízióiként, ám ezek többségével a rendező már átesik a ló túlsó oldalára, és nem egy kiváló kafkai szatíra, hanem egy kissé öncélú művészfilm érzetét kelti bennünk. Ilyen a jelenet, mikor egy kocsmában megjelenik a történelmi svéd királyi hadsereg, mely éppen az Orosz Birodalom ellen vonul. De ilyen az az intermezzo is, mikor egy hatalmas, kürtökkel telirakott, Boliden feliratú réztartályba XIX. századi, jellegzetes angol gyarmatosító lordoknak öltözött férfiak terelnek be fekete bennszülötteket. Kétségtelenül groteszk mindkét említett vízió, ám kérdéses, hogy kell-e ezeknél elidőzni, megtörve a film hangulatát, stílusát, ritmusát.

Mert az is kérdés, hogy mi célból kerültek be ilyen nyilvánvalóan politikai felhangokkal bíró utalások egy elvontabb, filozofikus-társadalomkritikus műbe? A Boliden például egy svéd bányásztársaság, mely 1980-ban olvadt, mérgező hulladékot adott el Chilének, ez sokak egészségét károsította. A filmnek viszont nem ez a témája, nem ökológiai problémákat feszeget, de nem is kíméletlen politikai kritika. Összességében mindegyik, nem vízióként funkcionáló epizód arról szól, hogy az embert miként őrli fel teljesen az, amivel a pénzét keresné meg. Hogy az ember olyan dolgokat csinál, amiben nem hisz, amiket nem szeret, mindezt azért a betevő falatért vagy rozzant lakásért, amihez hozzájuthat az anyagiak által. Egy galamb perspektívájából ez nyilvánvalóan értelmetlen, irreális és nevetséges, az állatok szemszögéből az ember a legbutább, legostobább lény. Éppen ezért felesleges volt e témához csak lazán kapcsolódó, direkten politizáló látomásokat beelerőszakolni ebbe a filmbe, Roy Andersson műve tökéletesen működött volna ezek nélkül is (hiszen Aki Kaurismaki művei is azért zseniálisak, mert a társadalmat alulnézetből vizsgálja, és nem akar váteszfigurává válni parabolikus modellalkotással).

De hát ilyen egy igazi szerzői film. Ne feledjük, hogy Roy Andersson túl van a hetvenen, kortársai olyanok voltak, mint Vilgot Sjöman, Ingmar Bergman, Federico Fellini vagy Jancsó Miklós. Ő talán az egyik utolsó modernista, aki tud és mer is magánmitológiákat, önálló logika szerint működő szerzői víziókat létrehozni. Ahol csak ő az úr, ahol ő határozza meg, miről fog beszélni és mikor – akár Fellni emblematikus 8 és ½ című filmjében. Dicséretes, hogy a csípős humort nem konvencionális történetmesélési metódusokkal és karakterrajzzal párosítja. Jóllehet, emiatt az Egy galamb rétegfilm lesz, nem fogják sokan bírni. Roy Andersson filmje a szatírák és a modern film irányába nyitott nézőknek javasolt, akik minden nyilvánvaló hibájával (feszültség a kisrealista és a parabolikus megközelítés között, önismétlések stb.) együtt imádni fogják ezt a művét is.

Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről (En duva satt pa en gren och funderade pa tillvaron)

Színes, feliratos, svéd-német-norvég-francia szatíra, 101 perc, 2014

Rendező: Roy Andersson

Forgatókönyvíró: Roy Andersson

Operatőr: Pálos Gergely, Borbás István

Zene: Hani Jazzar, Gorm Sundberg

Producer: Pernilla Sandström

Vágó: Alexandra Strauss

Szereplők: Holger Andersson (Jonathan), Nils Westblom (Sam), Viktor Gyllenberg (Karl XII), Lotti Törnros (Flamenco Teacher), Jonas Gerholm (Lonesome Lieutnant), Ola Stensson (Captain / Barber), Oscar Salomonsson (Dancer)

Bemutató dátuma: 2015. március 19.

Forgalmazó: Cirko Film

16 éven aluliak számára nem ajánlott!