Manapság trenddé, sőt klisévé vált a kortárs akciófilmekben a „híradós stílus”, azaz a verekedős-lődözős jeleneteket testközelből rögzítő, rángatózó kamera. Ez a forma a Bourne-filmekben még az újdonság erejével hatott, de utána boldog-boldogtalan ezt a technikát alkalmazta, a kortárs mozifilmekben és tévésorozatokban is normává vált ez a metódus. Ahogy az a koránt sem új tendencia is uralja a mai tömegfilmet, hogy régi, legendás, öreg vagy öregedő (akció)sztárok hosszú idő után ismét felveszik a kesztyűt, és visszatérnek a vászonra (legjellemzőbb a 2008-as Rambo, a Feláldozhatók-sorozat és az Erőnek erejével Sly-jal és Schwarzival).

Tulajdonképpen ezt a két trendet egyesítette Pierre Morel 2008-as Elrabolva című akció-thrillerjében, melyben az ötvenes éveiben járó Liam Neeson Bryan Mills exügynökként úgy felpörög a lánya túszul ejtésén, hogy huszonéveseket meghazudtolva szó szerint egy egész hadsereget küld a padlóra csonttörő harci technikáival. Nem volt világmegváltó film, de látványos csatái és Neeson acélkemény (már-már önparodisztikus) karaktere miatt abszolút szerethető volt. Aztán jött Oliver Megaton a két folytatással, melyekben bebizonyította, hogy jól tudja imitálni Morel akciórendezését, de igazából nem ért a harcok vágásához (minthogy pont akkor használta az ollót, mikor nem kellett volna, és az imbolygó kamera miatt amúgy is alig látunk valamit a húsbavágó ütésekből).

A Gunmanben, Morel legújabb filmjében a francia rendező határozottan kijelenti, hogy visszakéri a franchise-t, még akkor is, ha az alapkonfliktus teljesen más, mint az Elrabolva-trilógiában. Pierre Morel úgy gondolta, az 54 éves, nagyrészt inkább komikus vagy drámai szerepeket játszó és visszafogott, lírai filmeket rendező Sean Penn (Ments meg, Uram!, Titokzatos folyó, Az ígéret megszállottja, Út a vadonba) még van olyan kondícióban, hogy helyettesítheti a már tényleg kiöregedett Liam Neesont, aki talán, ha nagyon morcosan néz, még hasonlít is „elődjére”. Nagy kár, hogy a Gunmanben ez a hasonlóság érezhető, le sem tagadhatja, hogy a rángó kamerás, Elrabolva-féle akciófilmekről lehúzott újabb rókabőr.

A történetet ezerszer láttuk már: Sylvester Stallone A specialistában vagy a Bérgyilkosokban ellőtte ugyanezt, de azért eszünkbe juthat a 2006-os Véres gyémánt, vagy akár a 2010-es francia thriller, a Point Blank is. A Kongói Demokratikus Köztársaságban káosz és anarchia uralkodik a 2000-es évek közepén, véres polgárháború és népirtás dúl az afrikai országban. A kontinens erőforrásait kihasználni szándékozó multinacionális vállalatok zsoldosokat, bérgyilkosokat vetnek be, hogy a konfliktust a saját javukra döntsék el. Egy ilyen csoport tagja a profi lövész, Jim Terrier (Sean Penn), aki őrülten szereti a karitatív tevékenységet végző barátnőjét, Annie-t (Jasmine Trinca), előtte titkolja is eredeti foglalkozását. Egy nap azonban megbízást kap, mely véget vet idilljüknek, és mintegy le is leplezi Jimet Annie előtt: a mesterlövésznek a kongói bányaügyi minisztert kell kivégeznie. Az akció végrehajtása után a csoportnak, így a szerelmes férfinek sincs többé maradása a kontinensen, el kell hagynia hőn szeretett kedvesét. 8 év múlva tér csak vissza Afrikába, ahol technikusként tevékenykedik. Ám egy nap gerillák keresik fel, akik kifejezetten az ő vérére szomjaznak – mondhatni szó szerint is, mivel vérmintát kell vinniük Jim kivégzése után. Vagyis csak kellene, minthogy a profi harcos Bryan Mills-módra teszi el láb alól a rosszfiúkat. S Jim ezután sem nyugszik, meg akarja tudni, kik vadásznak rá. Küldetését pedig a bérgyilkosok mellett váratlanul rátörő, végzetes betegsége nehezíti.

A leírásból talán érzékelhető, hogy a Gunman semmi mást nem csinál, csak erőlködik. Megpróbál fontos film lenni azáltal, hogy konteóba illő politikai thrillert kerekít ebből az átlagos akciófilmből. Hogy lássuk, Kongóban milyen áldatlan állapotok uralkodnak, s a nyugati világ milyen aljas módon kizsákmányolja Afrikát. Ám a film készítésében jelentős szerepet vállaló Sean Penn is hiába bizonygatja, hogy rendkívül komplex, intelligens akciófilmet hoztak össze, az ilyen és ehhez hasonló filmek (mint a már említett Véres gyémánt is) sablonosságuk és kompromisszumaik miatt átélhetetlenné, a néző számára gyakorlatilag teljesen semleges háttér-információvá degradálják ezt a valóban rendkívül szomorú és embertelen állapotot, ami tőlünk Délre uralkodik. Pierre Morelék filmje végső soron ugyanazt teszi, mint a klasszikus Hollywood – amúgy remek, szórakoztató – művei a húszas-harmincas évek óta. Azaz felvet egy nagyon komoly, globális problémát (a Harmadik Világ kizsákmányolása és a nagyvállalatok gátlástalansága), azonban ezt csupán az alapkonfliktus érdekében teszi. Amúgy a tradicionális tömegfilmek és a Gunman is áttérnek egy személyes konfliktusra, ezesetben Jim bosszúhadjáratára. Így a történet végére gyakorlatilag el is felejtjük Afrikát, már csak azért is, mert a játékidő nagy része Európában telik.

Mert a lényeg itt a meglehetősen elhasznált és kiszámítható akció-thriller történeten van. Ha lecsupaszítjuk a Gunman cselekményét, megkapjuk a tipikus „running man” (menekülő ember) narratívát, megspékelve egy kis noirral (azaz, mint a klasszikus, 1950-es D.O.A.-ben, itt is tudjuk, hogy a hős gyógyíthatatlan beteg). Pierre Morel művében a kreativitásnak a szikrája sincs meg. Jim csupa akciófilmes archetípussal találkozik: van itt „baszdmegelő”, nagyon laza expartner rosszfiú, meggazdagodott, kiégett, alkoholista antihős (Felix – Javier Bardem alakításában), vagy a multinacionális vállalat vezetőjévé vált, gyanús jóbarát. Aki már látott legalább egy Elrabolva-részt, vagy valamilyen amerikai akciófilmet, az a legelső fordulat után tudni fogja, ki lesz a főgonosz, milyen árulás történik majd, sőt, azt is, hogy a főhősön hogyan hatalmasodik el a betegsége. S garantált az a jelenet is, amit a film végén láthatunk: Jim minden mindegy alapon rögtönzött elsősegélyt nyújt magának, és utolsó tartalékait felhasználva ammóniát szív, hogy legalább az öldöklés idejére eszméleténél tartsa magát. Na, meg persze garantált Annie és Jim újbóli összemelegedése, a szerelmi szál a nyolcvanas évek akcióklasszikusaihoz hűen iszonyatosan bárgyú (mely abból is fakad, hogy a nő karaktere ismét elnagyolt és egydimenziós).

Persze amúgy egy akció-thrillernek elmenne a Gunman, csak éppen Morel túlzsúfolta filmjét. Joggal érezhetjük teljesen felesleges túlzásnak a betegséget. Egyszerűbb lett volna elhagyni az egészet, akkor is lett volna tétje Jim menekülésének, hiszen, bár még ereje teljében van, de a kor már látszik rajta. Olyan, mintha Pierre Morel vagy Penn nem bíztak volna abban, hogy Sean Pennt önmagában el tudják adni „Bryan Mills-pótlékként”. Ahogy az afrikai konfliktus behozása, úgy a betegség is meglehetősen feleslegesnek, lecserélhetőnek tűnik, feleslegesen állítja meg a cselekményt az első fél órában. Így a film könnyen elvesztheti nézőjét bevezető szekvenciái alatt, jóllehet, később azért beindul. Nyilvánvalóan feszesebb lett volna, ha a vágóollót már a forgatókönyv-fejlesztés fázisában alkalmazzák. Akkor egy szikár, kemény „menekülő ember”-thriller lehetett volna a Gunman.

Apropó, vágóolló. Jómagam ugyan az Elrabolva 3-ról azt írtam, hogy akciójelenetei alapvetően működtek, de azért egyetérthetünk abban a kritikusok nagy részével, hogy Oliver Megaton elég ügyetlen módon vette fel és vágta meg Bryan Mills harcmutatványait. Nos, ironikus módon az Elrabolva 1 eredeti rendezője, Pierre Morel a Gunmanben ugyanebbe a hibába esett. Szerencsére az utolsó, nagy leszámolásra (mely egyébként rituális helyen zajlik, egy bikaviadalon) Morel visszanyerte régi formáját, a Jim és az őt üldöző zsoldos közti ökölharc, illetve késpárbaj rendkívül látványosra és energikusra sikeredett. Kár, hogy ezekből a kiváló akciójelenetekből igen kevés van a filmben, sokszor a felesleges dumáé, az érzelgős párbeszédeké vagy a főhős „kórházi kezeléséé” a főszerep. A többi akciószekvenciában pedig egyszerűen nincs erő amiatt, hogy rossz helyen vannak a beállítások elvágva, és az imbolygó, nyughatatlan kamera alig enged láttatni valamit a szubliminális képekből.

S a karakterek is meglehetősen unalmas, sótlan figurák. Akciófilmes archetípusok jelennek itt meg, de azért emeljünk ki két színészt. Az első értelemszerűen a főhőst alakító Sean Penn, akinek elvileg az egész filmet el kellene vinnie a hátán, ahogy azt Liam Neeson tette az Elrabolva első részében. Erre azonban Jim képtelen, mivel nem túl markáns figura, és a sokféle konfliktus miatt motivációja sem olyan kristálytiszta, mint Mills esetében, sőt, kifejezetten túlbonyolított (meg kell mentenie Annie-t, önmagát, le kell lepleznie, fel kell dobnia a gyilkosokat, kezelnie kell betegségét stb. – szemben Bryan Mills-szel, akinek meg kellett találnia a lányát). Amire viszont nem lehet panasza Sean Pennek, az a külseje. Irtó jó formában van, és olyan dagadó izmokkal bír, hogy még talán Stallone is irigy lesz, ha meglátja.

Pennben azonban több van akcióhősnél, ezt számos filmjében bizonyította, így korábbi alakításait elnézve kicsit hiteltelen is ebben a „mindenkit padlóra küldök” szerepkörben. Több van benne, ahogy több van a szebb napokat látott, már elég ripaccsá vált Javier Bardemben is. Miként a Skyfallban, itt is túl sok. Hol van már a Nem vénnek való vidék zseniális, minimális gesztusokkal kommunikáló, kiszámíthatatlan, hűvös pszichopatája, Anton Chigur? Felixként Bardem túljátssza karakterét, inkább nevetséges, semmint szánandó tragikus hős lesz. Erre pedig a szintén szebb napokat látott magyar szinkron csak rátesz egy lapáttal, a magyar hang nagyon sokat ront a film minőségén, főleg, ha ismerjük az eredeti színészek orgánumát (a néző végig azon töpreng, hogy Sean Penn vagy Ray Winston magyar hangja rosszabb-e).

Pierre Morelnek tehát nem jött össze a visszatérés. Nem csapnivalóan rossz film a Gunman, sőt, egyszer, kikapcsolt aggyal jó szórakozást nyújt. Csak éppen nem A-kategóriás műként, hanem B-filmként kell rá tekinteni. Az még nem is lenne baj, hogy egy kortárs, globális problémát használ fel a szórakoztatáshoz, hiszen sok tömegfilm teszi ezt a James Bondoktól kezdve a Véres gyémánton át a Zero Dark Thirtyig. Ám az említett művek ezt színvonalas módon teszik, és legalább egy-egy igazán emlékezetes momentum mindegyik minőségi akciófilmben van. Azonban a Gunman totális középszer, sablonos sztorival, kiszámítható fordulatokkal, bárgyúbbnál bárgyúbb szerelmi jelenetekkel és ingadozó színvonalú akciórendezéssel. Egy fokkal jobb, mint az Elrabolva 3, de emléke olyan gyorsan elillan fejünkből, mint az elfogyasztott kóla után felböffenő szén-dioxid.

Gunman (The Gunman)

Színes, spanyol-angol-francia akciófilm, 115 perc, 2015

Rendező: Pierre Morel

Író: Don MacPherson

Forgatókönyvíró: Pete Travis

Operatőr: Flavio Martínez Labiano

Zene: Marco Beltrami

Producer: Andrew Rona, Joel Silver

Vágó: Frédéric Thoraval

Szereplők: Sean Penn (Jim Terrier), Jasmine Trinca (Annie), Idris Elba (DuPont), Javier Bardem (Felix), Ray Winstone (Stanley), Mark Rylance (Cox), Peter Franzén (Reiniger)

Forgalmazó: Big Bang Media Kft.

Bemutató: 2015. március 26.

16 éven aluliak számára nem ajánlott!