Mostanában elég sűrűn láthatjuk a mozikban azt a tragikus folyamatot, melynek során a bizonyítási vágytól túlcsordult, valakivé válni akaró egyén görcsös megfelelési kényszerében tönkremegy. Rögtön két észak-európai rendező is célba vette a modellipart – a dán Mads Matthiesen A modellben és a világhírű Nicolas Winding-Refn a Neon démonban. Nem is lehetne két, stílusában és hangvételében homlokegyenest különböző filmet találni, mégis, kisebb-nagyobb hibáik ellenére tökéletesen ragadják meg azt a konfliktust, melybe a siker útján haladva kerülnek a fogyasztói társadalom szépségiparának ifjú titánjai. Habár a Berlinalén is szereplő Sanna Lenken svéd rendezőnő első, személyes vonatkozású nagyjátékfilmje, Az én csontsovány nővérem nem egy modellt, hanem egy műkorcsolyázó lányt, Katját követi kis húga, Stella perspektívájából, szorosan kapcsolódik a Matthiesen és Refn által feldobott témákhoz. Sanna Lenken meghökkentő hitelességgel mutatja be egy tizenéves, gyönyörű, tehetséges lány testi-lelki roncsolódását, ha imitt-amott azért enged is a melodramatikus giccsnek.

Stella és Katja családja tipikus svéd, középosztálybeli, jómódú família. A szülők mindent megadnak gyermekeinek, ha kicsit elfoglaltak és gyereknevelésben túlságosan felületesek, liberálisok is. Jólétben tehát nem szenvednek hiányt a lányok, s a kötelező tanulás mellett mindketten egyéb ambíciókat is dédelgetnek. Katja, a nagyobbik tini kiválóan korcsolyázik, versenyekre jár, alakja tökéletes, tuti befutó ebben a sportágban. Az identitását kereső, kamaszodó Stella irigységgel vegyes ámulattal tekint nővérére, így utánozni kezdi Katját, maga is korcsolyaleckéket vesz. Igaz, neki koránt sincs olyan tökéletes alakja, mint Katjának, talán kicsit mellőznie kéne a tévé előtt elfogyasztott chipsmennyiséget.

Ahogy Katja is teszi: keményen edz és diétázik, illetve próbál egészséges életmódot folytatni. Persze, ahogy lenni szokott, nem elég az elismerés, nem elég megnyerni egy versenyt, mert jön a következő, ahol még jobbnak, még tökéletesebbnek kell lenni, ha elismerést akar. És aki megszállottjává válik a sportjának, aki a legjobb akar lenni, az mindig kevésbé látja tökéletesnek magát, sőt állandóan elégedetlen. Innen már csak egy apró botlás vezet a modelleket is sújtó anorexia és bulimia szakadékába. Sajnos Katja is elindul lefelé a lejtőn: hánytatja magát, nem eszik, depressziós lesz, túledzi magát. Mindezt a kicsit butus és naiv szülők nem nagyon veszik észre, csak húga, Stella, akiben felébred a testvéri szeretet, a felelősség. Persze Katja hallani sem akar a szülői vagy orvosi segítségről, és a hallgatásért megzsarolja húgát Stella legféltettebb titkaival, többek között az edző, Jacob iránt táplált szerelmével. Így a világot épp, hogy érteni kezdő Stellának meg kell hoznia élete első, legsúlyosabb döntését, minthogy a tét nem kisebb, mint Katja egészsége.

Szögezzük le, hogy Az én csontsovány nővérem azért elég kiszámítható, mert láttunk már pár ilyen minimalista stílusban forgatott, mid-cult, konvencionális művész-drámát. Ám két dolog mégis kiemeli a kortárs művészfilmek szürke tömegéből Sanna Lenken művét. Az egyik egy következetes formai elem, illetve alkotói döntés, miszerint, a címhez igazodva, Az én csontsovány nővérem végig fenntartja az egyes szám első személyt, azaz mindent Stella, Katja húgának szemszögéből látunk. Avagy csak és kizárólag azokat a momentumokat ismerjük meg a család életéből, melyek a kislány mindennapjainak is részei. Tehát, ha Stella nincs ott Katja egy nagy esésénél vagy ájulásánál, akkor arról mi, nézők is csak hírből értesülünk. Merész, de összességében jól kivitelezett megoldás, melynek révén valóban végigkövethetjük egy kamasz fejlődését, jellemváltozását, viszonyát a világ történéseihez.

Jóllehet, ezek a jelenetek azért imitt-amott mesterkéltek. Például nagyon ki van hangsúlyozva, hogy Stellát érdekli nővére sorsa, de azért azok annyira nem hiteles, inkább hatásvadász jelenetek, mikor a kislány még a WC-re is bekukucskál Katja után. Főleg azért nem autentikus ez, mert Stella éppen, hogy a történet második felében kezdi el igazán félteni Katját, előtte inkább riválisának és példaképének tekinti, sőt némileg ellenszenvesek is egymás számára.

A másik dolog, ami kiemeli a felnövekedési („coming-of-age”) történetek tömegéből Az én csontsovány nővéremet, az a pszichológiai mélység. Sanna Lenken művében nemcsak formalista elem Stella szubjektív nézőpontja, hanem szerves részét képezi a cselekménynek, hiszen a kislányon keresztül egyszerre mutatja be a rendezőnő Stella indulását a felnőtté válás útján, Katja leépülését és a családi neurózist. Az én csontsovány nővérem apró építőkockákból rakja össze az anorexia súlyos kórképét, és eleinte sem Stella, sem a néző nem érti, hogyan lesz ebből a lányból „csontsovány nővér”. Ám a démon ezúttal is a részletekben rejlik, és láthatjuk, miként vezet el egy ember (Katja) és egy mítosz (Stella felületes képzete, vágyképe Katjáról) összeomlásához a szülői inkompetencia, a testvéri irigység és persze korunk teljesítménykényszeres világa.

Mert a film nem okolja csak és kizárólag a külső környezetet Katja testi-lelki összeomlása miatt. Sőt maga az intézményrendszer, a műkorcsolya-oktatás csupán két, alapvetően kedves és segítőkész oktatón keresztül jelenik meg, akik csak a dolgukat végzik, tanítanak. Az ideológia itt sokkal általánosabb érvényű, sokkal több dolgot rejt magában a sikermítosznál és annak romboló hatásainál.

Felkapott fogalom lett mostanában a „body shame”, azaz a média által közvetített hamis testkép, mely természetesként próbálja eladni a modellalkatú nők és férfiak reprezentációját. Nyilvánvalóan emiatt dühös Stella Katjára, hogy ő kissé molett alkatával soha nem érhet testvére nyomába, s nyilvánvalóan ez a kép készteti Katját arra, hogy amúgy közel tökéletes alakját és kiváló teljesítményét tovább fokozza, csiszolja szigorú diétákkal és túlfeszített edzéssel.

Azonban Az én csontsovány nővérem túlmutat a fogyasztói társadalom teljesítménykényszerén és a „body shame”-en. Hiszen a szülők inkompetenciáján keresztül szembesülhetünk azzal a problémával, hogy a kamaszlányok fals ideáljai valószínűleg árnyalhatók, leleplezhetők lennének, ha az apa és az anya szigorúbb és odafigyelőbb lenne. Sanna Lenken így a kortárs családmodell elhallgatott konfliktusaira és hibáira is rámutat drámájában.

A gyengekezű szülők felületes nevelési módszerei abban a problémás jelenetsorban kulminálódnak, melyben megtörténik a várható konfrontáció, és Katját kétségbeesetten etetni-itatni próbálja édesapja és édesanyja. Problémás jelenetsor ez, mert többek között ezekben a jelenetekben válik Az én csontsovány nővérem kérlelhetetlenül hatásvadásszá és logikátlanná is. A szülők és a gyerekek konfrontációi melodramatikusak, szappanoperába illenek, éles kontrasztban állnak a cselekmény első felének minimalizmusával. Ugyanakkor a szereplők buta és irreális cselekedeteket hajtanak végre, sőt, egy helyütt sérül a film realizmusa is, melyet oly’ következetesen megőriztek a film utolsó negyedórájáig. Avagy a játékidő utolsó harmadában sokszor érezhetjük úgy, hogy ez és ez a momentum, jelenet csak azért került be a cselekménybe, hogy feloldjanak konfliktusokat, hogy a forgatókönyv kerek legyen, ám egyáltalán nem életszagúak.

Ilyen például a Stella és Jacob, az edző közti konfliktus rendezésének módja. Jacob a történet elején fontos szerepet játszik a lányok életében, majd hirtelen parkolópályára kerül, és azt hisszük, a fickó megmarad „futó kalandnak" Stella számára. Azonban később mesterségesen, erőltetett módon, a játékidő utolsó 15-20 percében ismét behozza Sanna Lenken annak ellenére, hogy bizony már nem sok köze van a fő cselekményszálhoz, csak a rendezőnő nem akarta elvarratlanul hagyni ezt a szálat sem.

Mindenesetre még így is erős jelenetek mutatják be Az én csontsovány nővérem említett szekvenciájában a modern, jóléti társadalmakban élő szülők leterheltségének és a túlterhelt, a siker drogjába belekóstoló, szabadjára engedett gyermekeik kapcsolatát. Így ha nem is annyira emlékezetes, első nagyjátékfilmekre jellemző hibákkal teli Sanna Lenken rendezőnő műve, mindenképp fontos alkotás, mely tükröt tart szülőnek és gyermeknek egyaránt. Azaz néha-néha le kell állni az edzéssel, félre kell tenni a sok munkát, fel kell állni a tévé elől, és érdemes elbeszélgetni azokkal, akikkel egy háztartásban lakunk. Megdöbbentő lehet, mennyire nem ismertük addig a másikat. És talán, ha rossz útra tér, még segíthetünk rajta.

Az én csontsovány nővérem (Min lilla syster)

Színes, feliratos svéd-német dráma, 95 perc, 2015

Rendezte: Sanna Lenken

Forgatókönyv: Sanna Lenken

Producer: Annika Rogell

Operatőr: Moritz Schultheiß

Vágó: Hanna Lejonqvist

Zene: Jutbring Per Störby

Szereplők: Rebecka Josephson (Stella), Amy Diamond (Katja), Henrik Norlén (Lasse), Annika Hallin (Karin), Maxim Mehmet (Jacob)

Országos bemutató: 2016. július 14.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott (III.)