bezár
 

színház

2017. 02. 28.
Don Pasqualét lóvá tették Szegeden
Vígoperát színre vinni nem is olyan egyszerű
Donizetti Don Pasquale című operája egy kedves bohózat hálás zenei anyaggal és nagy slágerekkel. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen jolly joker darabot könnyű jól színre vinni, ám a Szegedi Nemzeti Színházban 2017-ben rácáfoltak erre az előítéletre. Beszámoló a második szereposztásról.

Nyitány – nagyzenekari hangzás fogad, amelyet nem igazán a bel canto operák kíséretére találtak ki. A zenekar (karmester: Gyüdi Sándor) a tanácsosnál sokkal nagyobb létszámmal állt fel, és ez a későbbiekben gyakran az előadás rovására ment.

Szkéné színház

Első szín – Don Pasquale (Altorjay Tamás) elviekben szerfelett izgalommal várja, mikor érkezik meg hozzá Malatesta doktor (Réti Attila) a híreivel, ám Altorjay láthatóan rutinos eleganciával hárítja, hogy bármilyen érzelemnek is teret engedjen a játékában. Basszusa nem viszi át a zenekart, nem úgy a berobbanó doktoré, aki a Dontól elfordulva robusztus hangján a közönségnek áriázik. Mély csengésű  baritonhangját dinamika nélküli fortén szólaltatja meg. A szövegmondás hagy maga után kívánnivalót, a színészi erőbedobás Altorjayéval vetekszik.

A következő belépőnk Ernesto (Hanczár György), akinek szép hangja még ilyen körülmények között is gyönyörűen érvényesül. Színészi játéka is elfogadható, habár túl komolyan veszi magát, hiányzik belőle a komikus mozzanat. Hisz a szerep voltaképpen egy elkényeztetett ficsúré, aki az első akadálynál azonnal tehetetlennek mutatkozik és cselekvés helyett siránkozni kezd. Talán nehéz lemondania a hősszerelmes szerepéről a nevetségesség kedvéért. Megjelenései (búcsúária, szerenád) szinte leváltak az előadásról, bejött, énekelt, kiment, noha zeneileg igen magas színvonalon oldotta meg a feladatait.

Mindeközben rongyos, kócos szolgák csoszognak fel-alá, akikkel érezhetően komikus hatást kívánt a rendező (Sándor János) kelteni, de mégis inkább szánalmat érzünk irántuk, és furcsának találjuk a szegénységet és alacsony társadalmi státuszt mosdatlansággal és ügyefogyott bambasággal párosító ábrázolást. Különösen annak fényében meglepő a koncepció, hogy az opera buffák legtalpraesettebb szereplői általában a szolgák, és az sem mellékes ebben a kontextusban, hogy Norina is egy nincstelen özvegyasszony, amiről az előadás más tekintetben is megfeledkezni látszott, ahogy azt rövidesen megtapasztaltuk. A szereplők is mostohán bánnak a szolgálókkal. Ernesto első megjelenésekor egyiküket ok nélkül felrúgja, Norina gúnyolódik a maga szobalányán, stb. A produkció végére körvonalazódhat akár egy alternatív befejezés, amelyben az inasok levetik álruhájukat, és bosszút állnak kegyetlen és képmutató uraikon. Ez azért is kívánkozott volna, mert egyetlen szerethető karaktert sem sikerült megalkotni.

A második képben feltűnik Norina (Kovács Éva), akitől Don Pasquale kifejezetten a nincstelensége miatt tiltja az unokaöccsét, ennek ellenére ő aranyozott bútorok közt, barokk festményes spanyolfal előtt trónol egy selyemkanapén, egy szolgálóleány társaságában. Kovács Éva kis hangi bátortalanság után hamar belelendül, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egyedül viszi a hátán az előadást. Minden helyzetkomikumot kihasznál, és Norinájának pontosan körülhatárolt, a darabnak teljesen megfelelő karaktere van.

Igaz, ez a karakter visszás: Malatestával közös jelenetükben például hozzádörgölőzik a doktorhoz, azután viszont csapkod a kezére, ha az hozzáérne. Nem világos, miért kellett ezt a csalfa évődést belevinni a színbe. Az is nonszensz, hogy Norinának nyílt színen kétszer is át kell öltöznie, ráadásul egyszer a doktor előtt, és ahelyett, hogy a színpadon lévő paravánt helyezték volna úgy, hogy elbújhasson, Réti Attila egy ruhadarabot lógat a saját látóterébe, elég abszurd módon. Érthetetlen megoldást találunk a pénzkórusban is, ahol a hitelezők hangos követelődzésük után ahelyett, hogy eldobnák a számláikat, és azok beterítenék a padlót egész drámai hatást keltve, vagy legalább leraknák őket egy asztalra, inkább kiviszik magukkal a kontókat. Jóllehet a jó előadás hajója nem itt ment el.

A második felvonásban erősen kuncogunk Kovács arckifejezésein és tettetett szendeségén, majd hirtelen átalakulásán követelődző hárpiává. A zenekar azonban néha annyira ordít, hogy Rétin kívül más hangját alig halljuk. És ez szomorú, mert ha a kíséret nem követelt volna wagneri testet az énekesektől, kiderült volna, hogy Kovács Éva lírai hangja hamisítatlan bel canto, és a szerep jutalomjáték lehetett volna a számára, továbbá hogy Altorjaynak is van hangja.

A harmadik felvonás a közepétől kaotikus, és olyan szintű mélypontok tarkítják, amikor az ember már az arcába temeti a kezét (sic!). Az említett Röpül a pénz kezdetű kórusbetét viszont még az előadás egyik legerősebb zenei mozzanatát nyújtja. A következő jelenetekben is akadnak jó eltalált, tréfás pillanatok, egy pofon is elcsattan, de a fene sem gondolná abból, amit lát, hogy ez lenne a darab csúcspontja. Innentől viszont elszabadul a pokol. A kórus újra betódul, és előad egy középiskolás színkör szintű, minden összefüggést nélkülöző pantomimet. Muszáj megkérdeznem a mellettem ülőtől, hogy ő értette-e, mi történt. De nem értette ő sem. Aztán Altorjay és Réti egy közös jelenetében meghökkentő dolog történik: e között a két ember között is létrejön egyetlen pillanatnyi igazi színház, amíg a pofonról diskurálnak. De már következik is kettejük híres duettje, a hadarókettős, amely rettentően kínosra sikeredett. Réti Attila képtelen megbirkózni a feladattal, teljesen kiesik a ritmusból.

Ernesto második áriáját, a szerenádot feltűnően gyengécske trombitaszóló vezeti be. Hanczár Györgynek csodálatosan fekszik a szám, és gond nélkül, bár némi izgalom mellett kivágja benne a magas deszt is. Világszínvonalú produkció lesz ez, ha egyszer beérik. Csatlakozik hozzá Norina, és kellemes duettel örvendeztetnek meg minket. A két másik szereplő megjelenése után viszont az emberek céltalanul őgyelegnek és énekelgetnek a színen, végül a darab egy nem túl katartikus fináléval és egy őszintétlen csókkal fejeződik be.

Hogy érdemes-e megnézni a 2017-es szegedi Don Pasqualét? Azokért a pillanatokért, amit Hanczár énekesi csúcsai és Kovács előadói bravúrjai nyújtanak, megéri. Erre a két énekesre egyre inkább oda kell majd figyelni. Nem ártana, ha a karmesterek és rendezők is így tennének. Ezenkívül szépek és színesek a kosztümök (Gyarmathy Ágnes), és a korhű előadás szinte már üde színfoltnak számít a sok modernizáció és átdolgozás közt. És nem utolsósorban Don Pasquale egy olyan zenei remekmű, melyet bármikor érdemes végighallgatni.

 

Gaetano Donizetti: Don Pasquale
vígopera három felvonásban

A szövegkönyvét a zeneszerző és Giovanni Ruffini írták Angelo Anelli librettója nyomán
Giovanni Ruffini szövegét Fischer Sándor fordította

A második szereposztás:

Don Pasquale: Altorjay Tamás

Malatesta: Réti Attila

Ernesto: Hanczár György

Norina: Kovács Éva

Jegyző: Taletovics Milán

Don Pasquale szolgálói:  A. Szabó Adrien, Bodnár György, Tóth Péter

Norina társalkodónője: László Dorina

A pantomim szereplői: Bocskai István, Himmer Veronika, Rákai István

 

Díszlet-, jelmeztervező:  Gyarmathy Ágnes

Vezényel: Gyüdi Sándor

Rendező:   Sándor János

 

Közreműködők a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház énekkara.

 

Bemutató: 2017. február 3.

Szegedi Nemzeti Színház

 

Fotó: SZNSZ/Kelemen József

 

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés