bezár
 

zene

2018. 05. 25.
THRASHnevelésből ötös!
Metallica, Papp László Budapest Sportaréna, 2018. 04. 05.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
THRASHnevelésből ötös! Fültanúja voltam 8 évvel ezelőtt a Puskás Stadionban, amikor Lars Ulrich a koncert végén megígérte, hogy hamarosan újra ellátogatnak hozzánk, az oldal hasábjain[1] akkor megírtam, hogy reméljük ezúttal nem 11 év fog eltelni két Metallica koncert között. Valóban nem 11 év volt, csak 8, de megérte kivárni, mert ez a SHOW a nagybetűs SHOW volt!!  

Mielőtt azonban rátérnék a koncertre, szeretném megköszönni Márkus Évának (Live Nation) a kedvességét, hogy a hatalmas érdeklődés mellett is lehetővé tette a koncertre való bejutásomat és azt, hogy átéljem ezt az élményt. Mert lehet színezni, lehet Kirk-re mondani, hogy wah pedálja nélkül nem tud létezni, hogy Lars már nem tud dobolni, de amit ezen az estén kaptunk, azt nagyon kevés előadó tudja adni. Számtalan írás jelent meg azóta is erről a koncertről, melyek a részleteket kronológiai sorrendben elemzik, én inkább a látványról szeretnék szólni pár szót.

Klasszikus kedvencek 2018.

A körszínpad megoldás eleve telitalálat volt, hiszen nagyon családias hangulatot adott a hangversenynek, Jamesék hol bohóckodva, hol komoly hangvétellel kommunikáltak, nyoma sem volt a szupersztár státusznak. Igaz, hogy nem a küzdőtéren álltam, hanem öregesen helyet foglaltam a nézőtéren, de ez a hangulat oda is sugárzott. A koncert előtt nem tudtam, mit várjak ettől az elrendezéstől, de a zenekar közelsége és az 52 darab gigantikus, ultabrutál kivetítőkocka meggyőzött arról, hogy nagy valószínűséggel ez a jövő és a 21. század színpadképe. Mert ez az 52 kocka olyan új élménnyel ajándékozott meg, hogy sokszor azon kaptam magam, úgy nézhetek ki, mint a fiatal macska szenteste a karácsonyfa előtt a sok kis színes gömböt bámulva. Hát ezeken ment animáció, videó, kép és folyamat mozogtak. Az új, Hardwired…to Self-Destruct album, Moth Into Flame című száma alatt pedig először nem értettem, hogyan szimulálják a lepkéket, de pár perc után leesett, hogy nagyon ügyes és látványos drón koreográfiát látunk:

A kockák arra is képesek voltak, hogy dobbá alakultak és a Now That We’re Dead (szintén új nóta) után James, Lars, Kirk és Robert egy közös dobolást nyomott rajtuk, de olyan animációt is tudtak, mintha pszichiátrián kezelt betegek lennének bezárva 1-1 kockába, ami elég ijesztőre sikerült. Fantasztikusan használták ki a több dimenzió nyújtotta lehetőségeket, félelmetes belegondolni, hogy milyen élményeket fogunk átélni, ha az ilyen professzionális vizuálra még megérkezik majd az AR/VR is.

A zenészekre nem lehet panasz, James kősziklaként állt a helyzet magaslatán, Kirk a szokásos nyugodt temperamentumával sétálta be a porondot, Lars szintén szokása szerint szaladgált ki a dobok mögül, az asszonykámra a Metallica film óta frászt hozó Robert pedig tolta a vadember figurát. Zeneileg sem éreztem kiemelkedő mulasztást, pedig, ha valakinek, akkor nekem nagy vesszőparipám a One duplázós részeinél Lars lustasága, de most úgy hallottam, megoldotta.

Külön büszkék lehetünk arra, hogy a Robert + Kirk páros ezúttal egy olyan számot dolgozott fel, mely számnak „tulajdonosa” idén ünnepli az ötvenedik szülinapját és munkásságával már negyed százada örvendeztet meg minket, magyarokat. Bizony, a Metallica tagjai Tankcsapdát dolgoztak fel, boldog születésnapot, Lukács Laci!

Jófejségből és „személyre szabott” üzenetekből a ráadásban sem volt hiány, a Spit Out The Bone alatt a kockákon a piros-fehér-zöld trikolór jelent meg, telefonommal gyorsan le is kaptam:

Metallica

Ennél a pillanatnál már az egész arénában felszabadult hangulat uralkodott, mosolygott öreg és fiatal (a közelemben lévő székeken egy komplett család ült, a kislányok Master Of Parents feliratú pólója láttán arra gondoltam, hogy a következő Metallica koncertre én is hozom a lányaimat, ezt látniuk kell).

A rádióbarát Nothing Else Matters és az Enter Sandman után viszont a varázslat véget ért, a varázslók illedelmesen elköszöntek egyenként, szórtak bőségesen dobverőt és pengetőt a közelben állóknak, majd a „Metallica loves Budapest” varázsige után elhagyták a porondot!.

Lehet, hogy sok Metallica-fan hördül most fel, de a zene nekem másodlagos volt ezen az estén és erről groteszk módon pont a zenekar tehet. Egy olyan utazó zenei cirkuszt varázsoltak elénk, ahol szólhatnak olyan klasszikusok, mint a Seek & Destroy, a For Whom The Bell Tolls vagy a Master Of Puppets, mégis a látvány követelte meg magának az elsődleges figyelmet.

Lars természetesen megint megígérte, hogy hamarosan jönnek, hát kíváncsi leszek hogyan sikerül megfejelni ezt a show-t, mert kétségem sincs, hogy sikerülni fog.

 


[1] https://www.prae.hu/article/2706-a-metal-kiralyai-budapesten/

nyomtat

További írások a rovatból

Szubjektív, beszámoló, Bánkitó ’28
A szerelmes királynő, matinékoncert a Müpában a Régizene Fesztiválon
Kritikátlan kritika Handel Susannájáról

Más művészeti ágakról

Juhász Tibor: Salgó Blues. SCOLAR L!VE, Scolar kiadó, 2018.
Kárpáti Péter: Pájinkás Jánosa az Ódry Színpadon és Szentendrén


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés