bezár
 

zene

2019. 05. 12.
Zenész, akinek hangszere az énekhangja
About Me – a hetedik lemez
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Zenész, akinek hangszere az énekhangja Nemrégiben jelent meg Winand Gábor szólólemeze, saját dalokkal. Elsa Valle, aki a színpadon és a magánéletben is párja, vendég két számban, de ez alapvetően Winand-zene. Ebből az alkalomból beszélgettünk az énekes-zenésszel.

PRAE.HU.: Winandology-nak nevezi Gáspár Károly a Jazzma.hu ajánlójában a korongot, az életmű egyfajta összefoglalásának. A címe az, hogy About Me – Rólam.  Mi a lényege a lemezednek? Miket árulsz el magadról?

Klasszikus kedvencek 2018.

Elsától jött az ötlet, hogy csináljak egy lemezt, amelyen egyedül leszek, senki más, lévén, hogy játszom szaxofonon és fuvolán is, meg mostanában már vetemedek zongorázásra is – ezt mind egy lemezen próbáljam bemutatni. Van olyan dal is, amelyben egy szál zongorával kísérem az egy szál éneket; ahol zongora meg szintetizátor szól együtt, dobgép kísérettel, erre jön egy szaxofonszóló vagy egy fuvola. Két-három dalban használtam ki, hogy a stúdióban több sávra tudok ráénekelni, de nem akartam hogy a lemez a többszólamú éneklés irányába tolódjon el, hiszen akkor először is, hogy mutatom be koncerten. Alapjában véve elég vegyes lett a lemez, jó értelemben, tehát mindenki találhat köztük kedvére való számot.

PRAE.HU.: A dalok javarészt újak? Mesélnél róluk?

A tizennégyből 2-3 régebbi, de azokat is átvariáltam egy kicsit. A szöveges dalok szövegeit Elsa írta spanyolul, egyet angolul. Lévén, hogy rólam szól ez a lemez, Elsát is megkértem, mint speciális vendéget, úgyhogy ő két számban énekel. Az egyik az ő szerzeménye, az Entacona, egy kicsit afro jellegű. Elsa elég sokszínű és magában hordozza az afrikai gyökereit, mostanában elég erősen az Afrocando zenekarában is az afrikai gyökereket használja inkább, mint a latin-amerikait, ilyen az ő dallamvilága, ami fölül szól, én pedig alul produkálok egy kicsit mai, fúziós, szintetizátoros hangszíneket, a szám duóval zárul. A másik a Chacota, ez olyasmit jelent, hogy buli; négyszólamú énekkel, ez a lemez tényleg bulis, vidám hangulatú, elköszönő dala. A Bop Fantasy improvizáció a bebop stílusra. Ugyanis nagyon szeretem a műfajt, Charlie Parkert, Miles Davist hallgattuk annak idején – persze most már nem bebopot játsszunk, de az alapban benne van. A Miles című dallal, pedig egyik kedvencem, Miles Davis előtt tisztelgek. Szeretném kiemelni a Dos almas (Two souls), magyarul Két lélek című, szöveg nélküli dalt, Elsa szüleiről szól. Nagyon fontosak számomra, rögtön az elején befogadtak a családba. A dalban két lélek, az Elsa apukája meg anyukája beszélget egymással, ezt próbáltam a kétszólamú ének témával ábrázolni.

PRAE.HU.:  A címek szinte vezetik a történetedet: az első szám a Sparkle of Stars, (Csillagok szikrái) – talán az inspirációd miatt, aztán haladsz tovább, és énekelsz az utadon: Mi canto, On the Way…

Nagyon úgy éreztem, hogy a Sparkle of Stars egy nyitó dal: kezdődik egy kis szintetizátor és fuvola varázzsal, abból jön egy tempós téma. Ez régebbi dal, de kicsit áthangszereltem. Az On the Way-t egyszer csak kitaláltam és megírtam. Amikor megszólalt a stúdióban, úgy éreztem, régi mentoromnak és barátomnak, Babos Gyulának ajánlom, aki már nincs velünk. Nagyon jól megtalálná magát a gitárjátékával benne.

PRAE.HU.:  A Melancholyból kettő van, miért?

Énekelek, zongorán kísérem magam, a végén szintetizátorral fogok harmóniákat és rájátszok egy szaxofonszólót. Rájátszottam egy tenorszaxofon szólót, majd később egy szopránszaxofon szólót is. Úgy döntöttem, maradjon mind a kettő, legyen egy ilyen és egy olyan variáció.  A Pajarito (Madárka) – no, ennek története van: meginspirált egy galamb. Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy egy galamb turbékol a nyitott ablakban, mindig ugyanazt a dallamot, ugyanabban a ritmusban. Hallgattam egy ideig, tetszett, fölvettem telefonnal. Ez egy 3-4 hangból álló repetitív melódia, próbáltam megharmonizálni mindig másképpen. A téma a galamb turbékolása, utána én is eléneklem a melódiát, amit otthagyott nekem, majd abból kezdek el improvizálni, és a végén visszatér maga a galamb.

PRAE.HU.:  A lemez eddigi életműved összefoglalásaként is tekinthető. Hányadik is ez?

Szólólemezként, amin csak én vagyok, az első. Egyébként, mint Winand lemez, a legelső 2002-ben, a Corners of My Mind  Choc díjas lett Franciaországban, a második az Agent spirituel, aztán a Different Garden, a negyedik az Opera Budapest, az ötödik a Fabulas, és ez, mint Winand lemez, a hatodik. De ha az Ad Libitumot, az acapella duólemezt is hozzávesszük, akkor ez a hetedik!

PRAE.HU.:  Tavaly, az Ad Libitum megjelenésekor, egy interjúban azt mondtátok, és ez is lett a címe, hogy „Belül szól egy elképzelt zenekar”  – ez az éneklésnél nagyon fontos.

W. G.:  Igen, ez így van!

PRAE.HU.:  Hogy kezdődött a zenélés az életedben?

W. G.:  Gyerekkorban, 8 évesen kezdtem klarinétozni. Énekeltem a zenei általános iskola kórusában, ott figyelt fel rám az énektanárnő. Szerettem énekelni, akkor még nem jazzt, hanem mindenféle zenét, amit akkoriban hallgattunk, popot, rockot. Szerettem az LGT-t, a Skorpiót hallgatni, a Queen együttest, és a klasszikus zenét is. Szüleimnek volt bérletük az Operába meg az Erkel Színházba, havonta kétszer elvittek magukkal és ott magát az operazenét, a műfajt nagyon megszerettem. Az éneklésen belül a mélyebb áriákat, a baritont meg a basszust, és volt egy vágyam, hogyha majd nagyobb leszek, ezt fogom megpróbálni. 17-18 éves koromban, el is vittek Sík Olga énektanárnőhöz, ő egy hangképző legenda volt. A nagynéném ismerte, bent dolgozott a konzin a tanulmányi osztályon, azon kívül a férje elég jó nevű brácsás volt az Operett Színházban. Olga néni elküldött egy mutálásvizsgálatra. De nem sikerült megvizsgálni, mert a vizsgálat, ha nem is kifejezetten fájdalmas, de kellemetlen volt. Ki kellett tolni a nyelvem, és közben azt mondani, ááá, és én mindig visszarántottam a nyelvemet. A gégész doktornő azt mondta, így nem tud megvizsgálni, én meg fölálltam, eljöttem. Olga néni kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig meg kell engem vizsgálni, mert így nem tudja elkezdeni az oktatást, fontos tudni, túl vagyok-e már a mutáláson vagy nem. Pár éve már én is tudom, hiszen tanítok, hogy ez tényleg fontos, de akkor nem tartottam annak, és soha többé nem mentem vissza Olga nénihez.

Hirtelen támadt az ötlete szintén a nagynénémnek, hogy menjek el a Postás Zeneiskolába Geri Edithez, tanuljak nála, bár az nem klasszikus ének, hanem jazz. Nem ismertem a jazzt, de olyannyira megtetszett nekem a jazz abban az iskolában, hogy már nem akartam operaénekes lenni, jazzénekes akartam lenni. Egy év múlva felvételiztem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Jazz tanszakára, a konzira, fölvettek és Garay Attila lett a tanárom. Hároméves volt akkor még az iskola, és ahogy lediplomáztam, Babos Gyula rögtön elhívott a zenekarába énekelni. A Babos Trio Plusz zenekarral kezdtem el a pályafutásomat, nagyon nagy dolognak tartottam, hogy egy fiatal, ahogy kilép az iskolából, egy ilyen nagy ember zenekarába kerülhet. Onnantól jöttek folyamatosan a meghívások, – a Dés László vezette Trio Stendhalban is két évig vendégeskedtem, az is egy szép időszak volt, Tomsits Rudolffal és még nagyon sok emberrel játszottam, közben valahogy belopózott az életembe a szaxofon. Említettem, hogy klarinétoztam, és a klarinétot ugyan leraktam, de arra gondoltam, hogy az az alap, amit összeszedtem, ne tűnjön csak úgy el, elkezdtem otthon szaxofonon, később fuvolán gyakorolni azokat, amiket énekeltem. Volt időszak, hogy többet szaxofonoztam, mint énekeltem, aztán ez visszafordult egészséges arányba, többet éneklek, néha szaxofonozom vagy fuvolázom. A zongorázás viszonylag elég friss, egy-két éves, hogy színpadra merek vele állni, magamat kísérem.

PRAE.HU.:  Azzal, hogy Elsával találkoztál, gazdagodott, más irányokat vett a stílusod.

Így van! Nagyszerű zenész, előadó, énekes, általa megismertem más zenélési módokat, más műfajokat, a kubai zenén belül, a brazil zenét, az afrikai zenének bizonyos részeit, vagy egyszerűen csak a zenélés, a művészet filozófiáját, amivel korábban talán nem annyira foglalkoztam. Őáltala azt hiszem, mélyebben tudok már a dolgokba belenézni.

PRAE.HU.:  Az említett interjúban mondott is Elsa néhány olyan mondatot, amiből látszik, hogy más a szemlélete, például: hogy az énekhang rezonátora, „doboza” mindig velünk van, hiszen ez a mellkas, ami kapcsolatban áll a lélekkel, a spiritualitással és rezonál a hallgatóságban is. Említette azt is, hogy az énekhanggal repülni kell egy jót, és minden egyes sikátorba belemenni, félelem nélkül.

Ez nagyon így van. Azt gondolom, minden művészetben, de a jazzben főleg fejest kell ugrani a dolgoknak a legmélyébe, még akkor is, ha esetleg nem tudod, hogy sikeresen mászol-e ki belőle. Gondolok itt az improvizációra; amiket az ember betanult, azok csak eszközök, de hogy azokkal hogy bánsz te magad, azt csak úgy tudod kipróbálni, hogyha bele mersz ugrani ebbe a bizonyos vízbe és úszkálsz benne, vagy ahogy Elsa fogalmazta, szabadon repülsz a sikátorokban. Régóta tanítok már, és a tanítványaim között van egy jó pár szégyellős. Elénekel egy számot és mondom neki, hogy most próbálj rá valamit improvizálni. Jaj, de én nem tudok, nem merek – gyakran ez a válasz. Bátorítani kell őket: próbáld, hallgassuk meg, hogy mi lesz. Sok gyakorlással le lehet vetkőzni a gátlásokat. Nem hagyom őket magukra, nagyon szeretik például, amikor éneklek egy dallamot, és arra próbálnak reagálni. Ez a kérdés-felelet játék hasznos szokott lenni, leginkább egy intenzív, egyhetes táborban, amikor mindennap találkozunk.

PRAE.HU.:  Ha itt Magyarországon azt mondják, hogy jazzénekes férfiak, akkor tulajdonképpen Berki Tamáson meg rajtad kívül nem nagyon lehet kit említeni. Nők vannak többen. Szerinted miért?

Nem tudom. Két iskolában tanítok, az Etüd Zeneiskolában meg a csepeli Egressy Béni Református konzervatóriumban, az Etüdben van egy fiú tanítványom, az Egressyben meg kettő. A többi mind lány. Amióta tanítok, nagyjából tíz-tizenvalahány lány és egy fiú vagy kettő tanítványom van, akikből nem is biztos, hogy jazzénekesek lesznek.

PRAE.HU.:  Te, mint „hangszeredet” hogyan gondozod, ápolod az éneklést?

Érdekes, sokszor szokták azt állítani, hogy én azért improvizálok így a hangommal, mert szaxofonozom. Mindig ki szoktam őket javítani, hogy nem, nekem ez az ének sokkal hamarabb megvolt, mint a szaxofonon, és inkább a szaxofonon próbálom visszaadni, azt, amit az énekléssel már el tudok mondani. Meg szokták kérdezni, minek tekintem magam, szaxofonosnak, vagy énekesnek. Az a válaszom, hogy zenésznek tekintem magam, akinek a hangszere az énekhangja. Valójában tényleg máshogy viselkedek, máshogy létezem a zenében, meg a színpadon, mint egy énekes. Nagyon sok énekest láttam már, akár a legnagyobbakat, külföldi fesztiválokon, és az énekest, jó értelemben, de jellemzi az a magatartás, hogy elöl szeret lenni a színpadon, mint egy díva – a férfi esetében persze nem díva. Az én természetem egy picit más, bár mostanában szeretek elöl lenni, de inkább benne lenni szeretek az egészben és onnantól ez már nem annyira énekes pozíció, hanem inkább, mint egy zenész, egy szólista, trombitás, vagy szaxofonos vagyok jelen. Nagyon szeretek énekelni és nagyon szeretem azt, hogy a hangommal már sok elképzelésemet ki tudom fejezni. Ezért szoktam tulajdonképpen így aposztrofálni magam, hogy zenész vagyok, akinek a hangszere elsősorban a saját énekhangja. Azért is talán, mert nagyon szeretem, a másik meg, hogy rengeteg jó zenész van már a világon, rengeteg jó szaxofonos, fuvolista, zongorista... Szoktak engem dicsérni és odarakni a szaxofonosok közé, ennek nagyon örülök, megtisztelő. Ha én lennék a legjobb szaxofonos itthon, akkor is, mondjuk mellettem van még több tízezer a világon, akik szintén jók. De – és ezzel remélem, nem leszek nagyképű –, az éneklésemmel úgy érzem, egyedülálló vagyok.

PRAE.HU.:  Hogy is mondta neked annak idején Al Jarreau?

Az Al Jarreau szerint három jó énekes van a világon összesen, és én is benne vagyok abban a háromban. 2001-ben, a Magyar Rádió énekversenyére tiszteletbeli zsűri elnöknek hívták meg, és úgy volt, hogy a végén az első helyezett, Al Jarreau és a zsűritagok, Bontovits Kati meg én léptünk fel a Kongresszusi Központban. Sose felejtem el, Al Jarreau meghallott engem énekelni, és nem engedett le a színpadról, potyogtak a könnyei! Azt mondta, ilyet még nem hallott! Meghívott a közelgő koncertjére, hogy egy dalt duóban énekeljünk el… Megköszöntem és gondoltam, ez egy formalitás, úgyis elfelejti. De nem felejtette el! Jött a koncertje, én bent ültem a közönség között, fölhívott énekelni a színpadra. Így konferált be, nem is gondolta, hogy Amerikából a világ másik felére kell utaznia, hogy ilyet halljon! Három ember tud így énekelni a világon, ő nincs benne, ezt is hozzátette, az egyik a Jon Hendricks, valakit még mondott, akit én jómagam nem ismertem, és a harmadiknak azt mondta, hogy Gábor… és Gábort most szeretném fölhívni a színpadra. Nem érzelgősség, de én akkora erőt kaptam ettől, hogy gyakorlatilag most is szinte ebből élek lelkileg, amit ő mondott. Végül is az énekhang a legeredetibb és a legtermészetesebb dolog. Azt még elmesélem, hogy egyszer tartott egy Lee Konitz nevű szaxofonos, amerikai jazzlegenda egy kurzust Magyarországon, és az összes létező szaxofonos eljött. Kicsomagolták a hangszerüket, ő belépett az ajtón és azt mondta, el lehet csomagolni a hangszereket. Mindenki csodálkozott, nem szaxofonozni fogunk? Nem, énekelni! – mondta. Énekelni?? Az egyik azt mondta, én nem vagyok énekes, szaxofonos vagyok, a másik mondta, én bőgős vagyok, én meg zongorista, nem tudok énekelni, hamis vagyok... Erre azt válaszolta, nem számít, hogy hamis vagy, hiszen tudom, hogy nem énekes vagy igazából, de próbáld kiénekelni, amit gondolsz. Mert ha nem tudod elénekelni, akkor nem is tudod eljátszani. Az ember először kigondol vagy hall valamit, és azt énekhangon vissza tudja adni. Ez a másik, ami még megerősít abban, hogy az énekhang az egyik legőszintébb és legeredetibb dolog. Mindenki énekel, a nénik énekelnek kint az udvaron, az ember jókedvében, bánatában énekel…

PRAE.HU.:  A gyerekeknek is szeretnek énekelni, sőt, van olyan gyerek, aki előbb énekel, mint beszél.

Állítólag én is előbb tudtam énekelni. Három éves koromban a Verdi Don Carlos operából a Fülöp király áriáját énekeltem, persze, nem az egészet, bizonyos részleteit. „Majd alszom én, ha véget ér a kín.”

PRAE.HU.:  Megragadott az a mély hang, tetszett?

Igen, Székely Mihály!

PRAE.HU.:  Az About Me számait mikor hallhatjuk élőben?

Budapesten, május 15-én, a FÉM Arts & Caféban lesz egy lemezbemutató koncert, másnap Gödöllőn a Királyi Váróban, aztán  július 2-án, a Budapest Jazz Clubban, ahol Elsa is fellép. Ezen kívül folyamatosan várom a visszajelzéseket a nyári fesztiválokról, egy már biztos, május végén megyünk Kijevbe Elsával ketten.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szepesi Dóra --


További írások a rovatból

zene

Az iguána sikolya Az iguána sikolya
Iggy Pop on/off
Ivan & The Parazol lemezbemutató koncert, Akvárium Klub, 2019. 05. 03.
Nagy Csaba és Sárai Gábor lantduettje a Régi Zene Napján
Felismeréstől a hangkeltésig

Más művészeti ágakról

irodalom

A séf ajánlata: délvidéki románc A séf ajánlata: délvidéki románc
P. Horváth Tamás A Zsolnay című regényének pécsi bemutatója
Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség
Kakukkfészek a Radnótiban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés