A Rugógyár Galériában látogatható a Bestiárium névre keresztelt kiállítás, ahol négy művész – Bp. Szabó György, Csizek Tamás, Elekes Károly, Karácsonyi László – munkáit „csodálhatjuk” meg.

Ahogy belépek, Csizek Tamás Mianyánk című szobra fogad. Óriáscsótány-szerűség tejtől dagadó mellekkel. A bogarak öröklik a földet, szoktam mondani. A csótányok a radioaktivitástól is csak nagyobbra nőnek. Ha kaffkai átváltozáson mennénk át, nem kellene azzal törődnünk, a limonádét szívószállal, vagy anélkül isszuk-e. Ám békéljünk meg azzal, hogy egyelőre emberségre vagyunk kárhoztatva, hisz a kiírás szerint a kiállítás antropológiai tematikájú. Akkor is, ha a „bestiáriumok” a mitikus állatok tulajdonságaival ismertették meg a középkori olvasót.

Hogy jövünk mi, kérem, egy pegazushoz - teszem fel a kérdést magamban, és mikor elkezdem nézni Karácsonyi László képeit, elhallgatok. Szörnyek, emberi ruhában. Madárfejű hentes, imádkozó sáska-kezű úri kisasszony, felidézhetetlenül rémséges sisakban. Emberi szituációk, átminősült szereplőkkel. Ha valaki társadalmi szerepének megfelelően viselkedik, mintha már fel sem tűnne, hogy rég nem az, aki volt, hanem egy szörnyeteg. A kaffkai féregtől eltérően, ők láthatóan nem szenvednek állapotuktól, szép lassan beletorzultak. Ahogy az ork-orcájú hölgy is büszkén pózol a festő előtt, tollas kalapos fejét büszkén félrebiccentve. Ki hinné, hogy a rémségeknek ilyen előnyös a dekoltázsuk? És hogy vajon a tökéletes testes tulajdonosai esetenként nem szörnyek-e? Most, halloween táján se jöjjenek szembe… Kérdés, hol kezdődik és hol végződik az emberség. És ez a hétköznapokon derül ki, nem az ünnepeken. Egyes alakok Bosch Poklát juttatják eszembe. És ezzel még nem ért véget a pokoljárás, lemegyek a pincébe.

Bp. Szabó György installációi háztartási lomokból és gyerekjátékokból állnak össze. Meg még sok száz apróságból, amiket egyesével szükségtelen felsorolni, összességükben, kontextusukban érvényesek. Az újrahasznosítás mint környezetkímélet. A művészetnek szinte kötelező követnie ezt az elvet. Nem mindig jó sül ki belőle. Szemétkupacok a kiállítótérben. Bp. Szabó Györgynél minden tárgy megtalálta helyét a szövetben. Rózsaszín műanyag pónik, távirányító, elektronikus alkatrészek, kitűzők, mágnesek, hirdetőtáblák teljes egységben. Akár a véletlen is összehozhatta volna őket, ha nem is ilyen babarózsaszín keretben. Ám itt minden mindenhez tökéletesen passzol, hiátus nélkül. Ember alkotta univerzum, aminek keringése van, önmagát működteti, az alkotó pihenhet. Mechanikus, véglegesített gyermekkor, ha lekötjük magunkat, minden jó lesz, vagy ha nem is, addig is kibírjuk az életet és nem zavarunk senkit. Ki ne adott volna lelket a tárgyaknak öt évesen? Személyisége volt minden kis katonának, matchboxnak, fejetlen Barbie babának. Beszélgettek is egymással, házat építettek, főztek, szerelmeskedtek, verekedtek. Az én gumi dinóimnak külön társadalma volt, és csak nagy kegyesen szívelték el az embereket, különösen a szüleimet. Mert jött az este, a rendrakás. Hiába mondtam, hogy így van rend… Igen, Szabó György is játszik, pedig már nem gyerek. Mikrokozmosz a makrokozmoszban. Kis világa reflektál a nagy világra. Művész, ez (is) a dolga. Fogyasztáson alapuló, tárgyközpontú társadalmunkban mindennek helye és ára van, az érték és minőség nem feltétel. Ha úgyis eldobjuk, miért is lenne. Van másik. Az abc ugyanaz, a sorrend cserélhető. Ahogy a fekete keretbe foglalt installációk egyikében a scrabble betűi: EH, FU, NA. Beszédes. A középpontot két t-rex mintegy címerangyal-párként fogja közre. A sorozat egy másik darabjában az elefántok lépnek színre. Méghozzá pirosra, pinkre. A bal sarokba ki is van írva: „red”. Alul-középen harci repülő. Hiába makett, mégsem játék… Egy kép lényegében üdítős kupakokból van kirakva. A kupakgyűjtés régi téma az iskolákban. Kupakonként egy forint a szegények, betegek gyerekeknek. Mintha attól nem lennének többé szegények, betegek. Az üdítő mindenesetre jobban fogy, és ez a lényeg. Legyen megnyugtatva a lelkiismeret, mi mindent meg(t)ettünk.

A negyedik alkotó, Elekes Károly, egyre fokozódó szkepticizmussal fordul a művészet és a művészeti „túltermelés” felé.[1] Fokozatosan lemondott „saját” műveiről, gondolkodásában előtérbe került a társadalmi szolidaritás. 2003-ban ebben a szellemben kezdte Tunning című sorozatát, amelyet máig folytat. Ócskapiacokon vásárol rossz állapotú festményeket, a képeket megtisztítja és restaurálja, majd újraértelmezi, kiegészíti, ily módon intellektualizálja és helyezi saját korába azokat.[2] Külön kiemelném a képet, amelyen egy nyakkendős, ballonkabátos, meglehetősen komor arcú férfi feje szájkosárba van szorítva. Az arca ettől mit sem változik, továbbra is közönyös; hagyja ezt is, mint sok minden mást, amit kora és társadalma rákényszerít. Szelídített vadállat, akinek fel sem tűnik, hogy befogják a száját.