bezár
 

irodalom

2020. 02. 13.
Huszonegyedik #14
Kövek. Barkácsolás, gyűjtögetés és Adalbert Stifter
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A tárcasorozat pilot száma korunk relevánsnak tartott kulturális tendenciáinak bemutatását egy visszatekintéssel kezdte, a 19. században kialakuló ipari termelés és polgári emancipáció korára egyfajta előképként tekintve. A kézműves esztétika elfeledett, majd újra felértékelt hagyományának dicséretéhez kíván csatlakozni jelen írás is, egy különleges 19. századi szerző, Adalbert Stifter prózapoétikáján keresztül. Stifter az osztrák irodalmi kánon és kulturális öntudat egyik legfontosabb szerzője, akinek szövegeit a legkülönbözőbb elméleti keretben értelmezték az elmúlt évszázad során. Manapság a Stifter-prózának egy, a korábbiaknál sokkal kézzelfoghatóbb vetülete, a  dolgokhoz való viszonya került a hivatásos olvasás figyelmének középpontjába. Ezen dolgok közül talán a legérdekesebbek a kövek.

Fiúkoromban a nekem kedves vesszőkön, cserjéken és virágokon kívül még más dolgokat is hazahordtam, amelyek szinte még jobban megörvendeztettek, mert nem vesztették el olyan gyorsan a színüket és állagukat, mint a növények, nevezetesen mindenféle követ és földből előkerült holmit. Mezőkön, mezsgyéken, pusztákon és legelőkön, sőt még olyan réteken is, ahol amúgy csak magas fű áll, a legkülönfélébb ilyen dolgok hevernek szerteszét. És mivel sokat csavaroghattam a szabadban, nem maradhatott el, hogy hamarosan felfedezzem a helyeket, ahol ezek a dolgok föllelhetők voltak, és hogy mindazt, amit találtam, haza is vigyem.

Az idézet az 1853-ban megjelent Színes kövek című, rövidprózákat tartalmazó kötetének bevezetőjéből származik. Stifter ebben fejti ki szisztematikusan és programszerűen az ún. ‘das sanfte Gesetz’ esztétikai koncepcióját, amely későromantikus prózapoétikájának legfontosabb fogalma. Ez egy olyan esztétikai princípium, mely ugyanazt az örök (isteni) törvényt látja a legapróbb és leghatalmasabb, a természeti és kulturális, a történelmi és a személyes dolgok elrendezésében és működésében. Ebben nem a koncepció mögött húzódó vallásos univerzalizmus lehet érdekes a mai olvasó számára, hanem az a tudatos korszerűtlenség, amivel a romantikus hagyománnyal szemben az írói figyelem a nagy történelmi narratívák, a háborúk és a politika helyett a kicsi és a hétköznapi, azaz a különös helyett az átlagos felé fordul – ezzel bizonyos értelemben egy ma nagyon aktuális, tárgyorientált poétikát hozva létre. 

Nos, ez a gyűjtőszellem azóta sem hagyott el. Nemcsak hogy manapság is szó szerint köveket hordok haza a zsebemben, hogy lerajzoljam vagy lefessem őket, és képmásukat aztán felhasználjam, hanem itt is gyűjteményt állítok össze az ifjúság számára mindenféle játékból és kacatból, amelyben örömét lelheti, és amelyet kedvére rendezgethet szemlélés közben.

Korabeli és mai dizájn

A kötetre tehát Stifter nem téren és időn kívüli szellemi alkotásként, hanem  gyűjteményként tekint. Az idézet nemcsak egy alkotói folyamatot jelöl, de meghatároz egy bizonyos fajta befogadói attitűdöt is. Ennek kulcsszavai a játék, az öröm, a (újra)rendezgetés, a szemlélés. Ez egyfajta műhelymunka, másnéven barkácsolás. Mit jelent barkácsolni? A barkácsolás (bricolage) mint terminus technicus a strukturális antropológia területéről érkezik, Lévi-Strauss használja először 1962-ben megjelent La Pensée sauvage című munkájában. Lévi-Strauss számára a barkácsolás egy olyan megismerési módot jelent, mely a tudományos gondolkodáshoz képest  – mely egy meghatározott cél érdekében egy meghatározott módszerrel dolgozik –, a tárgyakhoz egészen más módon viszonyul: a „mitologikus” gondolkodás struktúrákat, anyagokat hasznosít újra, annak érdekében, hogy új problémákat oldjon meg. Azzal dolgozik, ami keze ügyébe kerül, a dolgokat nem rendeltetésszerűen (nem előre meghatározott célja szerint) használja fel. Inkább ráhagyatkozik a tárgyak tulajdonságaira, amelyeket összeillesztve új minőségeket hozhat létre, munkája során teret engedve a véletlennek. 

A fogalom a francia filozófiai hagyományban tovább él, Derrida mint dekonstrukciós eljárást fedezi fel újra, és érvényességi körét kiterjeszti minden diskurzusra. 1966-ban a John Hopkins Universityn tart előadást La structure, le signe et le jeu dans le discours des sciences humaines címmel, melyben Lévi-Strauss fogalmát felhasználva fejti ki a barkácsolásnak, a középpont nélküli struktúrák létrehozásának gyakorlatát, amely képes továbblépni az európai filozófia történetén, mely másból sem állt, mint a középpont meghatározására tett kudarcos kísérletek sorozatából. A barkácsolás mint megismerési mód, vagy mint tudományos praxis  lényege nem a minél nagyobb magyarázóerőben, nem az episztemológiai megbízhatóságában áll (melynek státusza egyébként is megkérdőjelezhető). Szemben a tudományos elméletek minőségi kritériumaival, a barkácsolás a lehetőségekről szól. Azokról a lehetőségekről, melyeket a rend megbontásával járó játék a barkácsoló ember számára felkínál. Hozzá- és mellérendelések, szét- és összeszerelések, kiegészítések, asszociációk, melyek új formákat, új struktúrákat, új gondolatokat hoznak létre. 

A kőgyűjtés intézményi paradigmája

Stifter prózájára ez a fajta középpont nélküliség különösen jellemző, mind maguk a szövegek, mind a szövegek értelmezési szintjén. Bár az írásoknak általában van egy kulminációs pontja, a többi rész mégsem rendelődik ez alá. Ilyenek például a hosszadalmas természeti leírások, amelyek első ránézésre unalmasnak és funkciótlannak tűnhetnek – és tűntek is sokáig a recepcióban –, amíg a középpontos struktúrák alapján próbáljuk meg őket elhelyezni az értelmezés terében. Csakhogy a természet felépítése nem középpontos. Stifter szövegei illeszkednek tárgyukhoz, organikus rendszert alkotnak, akár a természet maga, és az olvasásuk is ilyen hozzáállást igényel, azaz egy olyan fajta befogadást, amely organikusan illeszkedik a szöveghez és annak tárgyához is. Először is: az elbeszélő a gyűjtemény darabjait nem valamiféle előzetes szempontrendszer alapján rendezi szisztematikus katalógusba. Az egységes rendezőelvet a tetszőleges felsorolásban három leírási szempont helyettesíti: hol találhatók a kövek, hogy néznek ki és mit lehet velük csinálni.

Az Oberplanból Hossenreuth felé vivő úton van egy jókora füves terület, amely benyúlik a földekre, és lazán rakott kövekből álló fal határolja. E kövekben apró levelek bújnak meg, amelyek ezüst és gyémánt módjára csillognak, és amelyeket késsel vagy árral ki lehet pattintani. Mi gyermekek macskaezüstnek hívtuk e leveleket, és nagy örömünket leltük bennük.

Az első kőtípus, melyet Stifter a gyűjteményébe emel, a macskaezüst (Katzensilber). A macskaezüst leggyakrabban a gránitban (Granit) fordul elő, ami kemény kőzet lévén valóban alkalmas lehetett kültéri fal építésére. Az apró csillogó kövek örömet okoznak, tehát a gyűjteménybe való felvételre is alkalmasak. A követ így vélhetően a gránit foglalattal együtt viszi haza az elbeszélő, hogy ott akkurátusan elválassza az érdekes, fényes részeket a foglalattól. Mondanom sem kell, hogy a novelláskötetben mindkét kőzet neve szerepel a továbbiakban: egy-egy elbeszélés címadójaként. Így a történetalkotás a kőgyűjtés mintájára kerül elgondolásra. A példa további érdekességét az adja, hogy mind a Granit, mind a Katzensilber című novella szerkezete a macskaezüst-gránit bennfoglalt struktúrájához hasonlóan keretes, amelynek a valóban érdekes része nem a foglalata, hanem a bennük olvasható, a nagyszülők által elmesélt történetek. Fontos különbség viszont, hogy míg a Granitban jelentéskonstruáló és lehorgonyzó elem a beékelt elbeszélés, addig a Katzensilberben inkább éppen az elbizonytalanítást szolgálja.

A szerző

Az olvasáselméletek – legalábbis Stephan Best és Sharon Marcus könyve alapján – egymással szembeállíthatók, aszerint, hogy a mélység vagy a felszín érdekli őket. Különösen a tudományosnak tekintett olvasásmódok esetében sokáig a mélység dominanciájáról beszélhetünk. Ennek megfelelően a 19. század két nagy fogalompárja, a termelés és az ideológia, valamint a tudattalan és a trauma is  egy rejtett igazság felszínre hozásának kísérleteként értelmezhető. Marx és Freud elméleteiben utóbbiak adják a jelentést, melyet előbbiek kritikai vizsgálata segítségével tehetünk hozzáférhetővé, vagyis egy olyan feltáró műveletet szorgalmaznak, miszerint le kell ásni a mélybe, a dolgok mögé kell nézni, a sorok közt kell tudni olvasni. A 20. század második felében a különböző média- és kultúrtechnikai, társadalmi-gazdasági változások, valamint a kibernetika, az analitikus filozófia és a posztstrukturalizmus, Wellbery szavaival, „szétrepesztik a jelölő színteret.” A mélység és rejtettség koncepciója elveszíti a kizárólagosságát. A szimptomatikus olvasást kihívó új típusú, felszíni olvasás a szöveget elsősorban nem jelentésstruktúrájában, sokkal inkább külsődlegességében és anyagiságában, vagy a referencializálható jelölők felszíni viszonyában igyekszik megközelíteni. Az ilyen interdiszciplináris, a külsődlegességre és technikákra fókuszáló gyakorlat könnyen elvezethet olyan váratlan és termékeny tapasztalatokig, amelyek az általunk vizsgált tárgyat teljesen új színben képesek feltüntetni.

Az öregbíró kis hegyén található egy kő, amely annyira finom és puha, hogy késsel vágható. Környékünk lakói keresztelőkőnek hívják. E kőből kis táblákat, kockákat, gyűrűket és pecséteket csináltam, mígnem egy ember, aki órákat, barométereket és családfákat készített, és képeket lakkozott, megmutatta, hogy vékony firnisszel kell bevonni a követ, mert akkor a legszebb kék, zöld és rőt vonalak tűnnek elő.

Mikor Adalbert Stifter prózáját a természet, a táj leírásának technikái, az elbeszélésekbe emelt tárgyak, a hétköznapi élet helyszínei és az azokban, vagy azokkal végzett tevékenységek felől kezdték olvasni, a recepció hangsúlyai is eltolódtak. A kultúrát felépítő olyan mozzanatok váltak így láthatóvá, mint például  a mikroklíma, a katasztrófa, a tájékozódás, vagy a korabeli médiatechnikák és intézmények működése. Ehhez persze egyrészt igénybe kellett venni olyan más tudományterületek segítségét mint a médiatudomány, a kartográfia, vagy a klímakutatás, másrészt be kellett vonni a vizsgálódások körébe az irodalmi szövegek mellett a kor kultúrájának más hordozóit is. Zárásképp ezért álljon itt egy gondolat arról, mi kerülhet be egy „kőgyűjteménybe”:  

 Olykor persze akadt köztük egy-egy üvegdarab is, amelyet a földeken találtam, és amely a szivárvány minden színében csillogott. Ha aztán leszólták, mondván, hogy ez csak üveg, méghozzá málladozó, és éppen ettől kapja e csillogó színeket, én azt gondoltam: ej, és ha csak üveg is, mégis  milyen szép színei vannak, és bámulatos, miként tudta a hűvös, nyirkos földben fölvenni e színeket, és ott hagytam a kövek között. 

 


Irodalom

http://www.kalligramoz.eu/Kalligram/Archivum/2016/XXV.-evf.-2016.-julius-augusztus/Szines-koevek-Uennepi-ajandek-Eloszo-Bevezeto

Best, Stephen; Marcus, Sharon (2009). „Surface reading: An introduction." Representations 108.1, 1-21.

Wellbery, David E. (1992). „The Exteriority of Writing.“ Slr. Stanford Literature Review

9, 11–23.

A sorozat korábbi részei

huszonegyedik #0 - Tizenkilencedik: John Ruskin és William Morris

huszonegyedik #1 - Mire jó a történetmondás? Katasztrófafilmek, iPhuck és az irodalom

huszonegyedik #2 - Szétfolyó furcsaságok: a queer elmélet feltűnései a Frankensteinben.

huszonegyedik #3 - A történetmondás kínzó vágya

huszonegyedik #4 - Ellenzéki Párt és rehab

huszonegyedik #5 - Villamos-dilemma új köntösben: az önvezető autók.

huszonegyedik #6 - Pozícióvakság és katasztrófapornó.

huszonegyedik #7 - Poszthumanizmus és szimpátia. Avagy kiút az identitáspolitika csapdájából.

huszonegyedik #8 - Túl ismerős, túl távoli: David Attenborough Climate Change – The Facts.

huszonegyedik #9 - Az applikáció-demokráciáról

huszonegyedik #10 - A sokfejű sárkány. Kommentárok a poszhumanizmushoz

huszonegyedik #11 - Történetmondás 2.0 - Játéktudomány és transzmedialitás

huszonegyedik #12 - A Másik domesztikálása

huszonegyedik #13 - Kritikátlan poszthumán. Lehetséges, de minek?

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ádám Zsófia Katalin --


További írások a rovatból

Az Apokrif 2019/4-es lapszámának bemutatója
irodalom

Helyzetjel: A soványság fétise Helyzetjel: A soványság fétise
Avagy tényleg a soványság váltja ki a férfiban a merevedést?
A Szépírók XV. Fesztiváljának második napja

Más művészeti ágakról

gyerek

Kazinczy mint apa
Kerekasztal-beszélgetés a Petőfi Irodalmi Múzeumban
Corneliu Porumboiu: A hegyek szigete
art&design

Sorsszimfóniák Sorsszimfóniák
Az ugyanolyanok című kiállításról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés