Pilinszky János –  Fabula

Hol volt, hol nem volt
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb volt az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivü állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

A KZ-oratórium Pilinszky egyfelvonásos (anti-)oratóriuma. Az oratórium egy olyan koncertműfaj, amely egyszerre foglalkoztat nagyzenekari, kórus- és szólóénekesi részeket. Színpadon játszható, a szereplők azonban nem viselnek jelmezt, nincsenek kellékek, se díszlet, sem interakció a résztvevők között. Kicsit, mint egy megfosztott opera. Pilinszky ezt a megfosztottságot bontja ki a KZ-oratóriumban. A dráma nem a szereplők érintkezésében zajlik, és a zenekar is végig hallgat. A dráma körbeveszi a szereplőket, távol tartja őket egymástól, és csak a belőlük beszélő képekben jelenik meg. Ugyanígy beszél az oratórium belsejéből Pilinszky verse is. Ez a vers olyan, mint a mű legbelsejébe állított tükör, és azért választottam ma reggel ezt a verset, mert olvasni is olyan volt, mintha ez a tükör képződne bennem, a minden dolgok belsejébe állított tükör. A magány például, amit a farkas érzett, egy olyan élmény, amit sokan érezhetünk ezekben a bezárt hónapokban (istenemre, én néha biztosan). Az idegenekre gondolok és a társadalmi távolságra, amitől most senkinek sem kivehető tisztán az arca, amiért a maszkba gyűrt arcok mindenkit fenyegetővé tesznek. A kontaktus hiányára gondolok. A farkas azonban képes beleszeretni még egy sima felületbe, a kőművesek egyfalú biztonságába is, akkor is, ha ez csak lágyan és gonddal felépített rideg felület. De az ablak megállítja. A betekintés, látjuk, elviselhetetlenül nehéz. Bent azonban emberek élnek, magukban mozognak, valamit dolgoznak, valamit mindig felfalnak, és félnek is. Az, hogy a farkas a szobában állva ebből mit lát, szerintem eldönthetetlen, sőt, lényegtelen is. Az biztos, hogy a szépségüket látja, és hogy a tekintetében minden tükröződik. Kérdés, hogy mennyire idegen a tükörkép, és ha meglátjuk, agyonverjük-e.

(Fotó: részlet Maár Gyula Hűség a labirintushoz című portréfilmjéből, 1978)