Ha Christopher Nolan alkot valamit, arra mindenki odafigyel, még akkor is, ha a tőle megszokottnál esetleg jóval konvencionálisabb témához nyúl, látszólag konvencionálisabb filmformában. Ilyen volt a Dunkirk (kritikánk itt olvasható), ami az 1940-es katasztrofális, de végső soron happy enddel záruló franciaországi evakuációt dolgozta fel. A Dunkirköt néhányan támadták is amiatt, hogy sokkal földhözragadtabb, mint a Memento, az Eredet (kritika) vagy a Csillagok között (kritika), és kevésbé illik Nolanhez, sőt biztonsági játék volt. Ám a brit származású író-rendező még ebbe is belevitt egy nagyobb időcsavart, ami ha annyira nem is szervesült a második világháborús cselekménnyel, mégis jelezte, hogy ez bizony egy Nolan-film, amelynek kreatív az időkezelése.

Christopher Nolan szerzői kézjegyévé vált az idővel való játék, legyen szó a fiktív világ idejéről vagy a formai értelemben vett időkezelési technikákról. A meghibásodott memóriájú hőssel dolgozó Memento cselekménye „fordított időrendű”, a Batman: Kezdődik! és A tökéletes trükk időrendfelbontást és párhuzamos cselekményszerkesztést alkalmaz, az Eredet és a Csillagok között pedig különböző módokon (előbbi az álomban vagy mentális szinten, utóbbi a világűrben) taglalja az idő(tapasztalat) relativitását. A Tenet a következő lépcsőfok, ami tulajdonképpen összegzi mindazt, amit a rendező eddig csinált, ilyen módon amellett, hogy kiszámíthatóbb a kelleténél, rendkívül öntudatos, önreflexív alkotás, és nem utolsó sorban remek, izgalmas sci-fi akciófilm.

Nolan nem cicázik, a nézőt beledobja az események sűrűjébe a bevezetőben, és nem sokkal ezután John David Washington kommandós főhőse (szó szerint: a karakter neve is Főhős) már meg is kapja a fő küldetését, mikor kénytelen-kelletlen csatlakozik a „tenet” fedőnevű akcióhoz. A cél nem kisebb, mint megmenteni a világot a harmadik világháborútól és az apokalipszistől. A harmadik világháborút ugyanis a Tenetben nem nukleáris fegyverekkel, hanem az úgynevezett „időinverzióval” fogják megvívni, amelynek egyik kulcsfigurája az orosz oligarcha, Andrej Sator, aki, úgy tűnik, nemcsak térben, de időben is mindenható. Így megkezdődik a hajsza szinte az egész világon át Sator után, a nem kevésbé rejtélyes Neillel a Főhős oldalán, hogy megakadályozzák a kataklizmát, amely lehet, hogy "már be is fog következett."

Nem elütés, nem nyelvtani-logikai hiba eredménye az előző bekezdés utolsó tagmondata, hanem a Tenet időfelfogását hivatott érzékeltetni. Az „időinverzió” ugyanis legalább ilyen fifikás, paradox, önmaga farkába harapó kígyó-jellegű. „Ne próbálja megérteni! Csak érezze!” – ezt tanácsolja a Laura nevű kutató, a tenet-akció egy másik tagja a Főhősnek, amikor az időkoncepcióról beszél, és egyúttal a nézőt is arra inti, hogy egy rendkívül bonyolult, de jól kitalált idő- és időutazási koncepcióról van szó. Minden, amit az előzetesben láttunk, az nagyjából a film cselekményének az első felében játszódik le, és erősen félrevezető – persze ezt Christopher Nolan műveinek trailereitől már megszokhattuk.

A nagy, középső fordulat tisztázza, miről van itt szó, és bár nem sokkal kevésbé agyafúrt, de azért Robert Pattinson, Kenneth Branagh vagy Nolan ígérete, hogy egy erősen kétértelmű filmet kapunk, nem igaz. A Tenet nagyon is egyértelmű, viszont a két irányba folyó idő kellőképp komplexszé teszi a cselekményt, és bizonyos utasítások vagy eszközök eredetével kapcsolatban maradhatnak kérdései a nézőnek, amennyiben mégis megpróbál értelmezni, és nemcsak érezni. Azaz a filmnek megvannak a nyilvánvaló logikai bukfencei, így például a „nagypapa paradoxon”, amelyen még élcelődik is Robert Pattinson hőse. A paradoxon lényege, hogy senki sem ölhetné meg a nagyapját, mert különben nem születne meg, és így vissza sem tudna utazni az időben. Christopher Nolan műve viszont belesétál a csapdába annak ellenére, hogy önironikusan kigúnyolja azt.

Továbbá kétségtelenül egyetérthetünk a külföldi kritikákkal abban, hogy Nolan legújabb sci-fi akciófilmje sok szempontból kapcsolódik a Mementóhoz és az Eredethez, így akár Andrej, a Kenneth Branagh-féle antagonista a Főhős előtt, úgy mi, a tapasztalt Nolan-filmnézők is egy lépéssel a hősök és a cselekmény előtt járhatunk, azaz kitalálhatjuk a nagyobb fordulatokat, mert jól ismerjük a rendező fogásait. Ám ezt mégsem nevezhetjük egyértelműen hibának vagy hiányosságnak, és azok a Tenet előzetesei alatt olvasható kommentek sem állják meg a helyüket, amelyek azt firtatják, hogy ha Christopher Nolan neve nem lenne ott a trailer mellett, ez az „átlagos sci-fi akciófilm” senkit sem érdekelne.

Szó sincs arról, hogy Nolan megcsömörlött, vagy kifogyott volna az ötletekből, mert sem a film lendülete, sem az időinverzió látványos, egy-két logikai bakija ellenére szüzsészinten nagyon következetes megvalósítása nem erről árulkodik. Igen, ha az Eredetről lehántjuk a kreatív álomábrázolást, akkor egy szimpla heist filmet kapunk, ha a Csillagok közöttből kivesszük az ötödik dimenziót, akkor egy melodramatikus 2001: Űrodüsszeiáról van szó, a Tenet pedig egy James Bond- vagy Mission: Impossible-filmnek is beillene az időinverzió nélkül. Azonban, akár szeretjük a rendező életművét, akár blöffmesternek tartjuk őt, az kétségtelen, hogy művei esetében nem az időjáték a „szükséges plusz”, valójában inkább a műfaji szintaktika biztosít vázat, keretet ahhoz, hogy a szerző, vagyis Christopher Nolan ilyen grandiózus kivitelben játszhasson el az idővel. A Tenet tulajdonképpen nem más, mint ennek az ars poeticának a legdirektebb kinyilatkoztatása, amelyre már a cím is utal: a „tenet” szó használatos „nézet”, „alapelv” és „dogma” értelemben is.

Sok kritikában olvashatjuk, hogy a Tenet valóban Christopher Nolan „leginkább nolanes” filmje, amelyet lehet úgy is érteni, hogy modoros, önismétlő. Azonban rengeteg egyértelmű utalás van a Tenetben arra vonatkozóan, hogy ez egy nagyon öntudatos „nolanesség”, azaz szerzői önvallomás, és többek között azzal szembesít minket, hogyan fogadjuk be egyfelől ezeket a tipikus akciófilmes történeteket, másfelől Nolan filmjeit. Nagyon beszédes már a John David Washington-karakter neve is, akit kezdettől reflektáltatnak arra, hogy ő nagybetűs Főhős-e vagy csak egy a sok főhős közül. Az ő története láthatóvá teszi azt a folyamatot, ahogy a hollywoodi filmekben egy nímand az első számú világmegmentővé lép elő, aki átveszi az irányítást, és uralma alá hajtja a cselekményt. Persze kérdés, hogy van-e ennek a tipikus hősnek más választása?

Ezzel a kérdéssel szorosan összefügg az időinverzió koncepciója, ami ismét erősen önreflexív jelleget kölcsönöz a filmnek. Az időinverzió természete (azaz, hogy ellentétes irányban folyik az idő: a jövő válik múlttá, a múlt pedig jövővé, így a már megtörtént események visszafelé játszódnak le) azt juttathatja eszünkbe, hogy egy filmben akármilyen módon is megjelenik a véletlen vagy a különféle alternatívák, választási lehetőségek illúziója, a fiktív cselekményvilágban valójában nincs véletlen vagy választási lehetőség. Egy film, főleg egy Christopher Nolan-film előre megírt, nagyon pontosan (sokak szerint a brit szerző esetében már-már lélektelen technokrata módjára) kidolgozott forgatókönyvvel rendelkezik, ami ugyan módosulhat a forgatás során, de, főleg ilyen blockbusterek esetében, mint a Tenet, élesben már alapvető változásokat nem eszközölnek, nem is eszközölhetnek rajta. Magában a Tenetben többször előkerül, hogy ha az idő csak előre és visszafelé, tehát két meghatározott irányban folyhat, akkor ezek szerint előre meg van határozva az ember, sőt az emberiség sorsa.

Például Laura azt válaszolja a Főhős kérdésére, hogy nem, nem muszáj odatennie a kezét a töltény fölé, és egyáltalán nincs arra kötelezve, hogy „elejtve elkapja” azt. Azonban a választás itt is csak illúzió, mert mind tudjuk, hogy ha a Főhős nem tenné ezt, akkor nem tudna azért sem küzdeni, hogy megakadályozza a kataklizmát, és így gyakorlatilag nem lenne film. A cselekmény vége felé pedig a Főhős még azt is direkten megkérdezi társától, hogy ebbe az egész „sztoriba” bele van-e kódolva az is, hogy győzni fognak – erre Robert Pattinson karaktere ravasz mosollyal az arcán ironikus választ ad.

Hasonlóan direkt önreflexiót fősodorbeli sci-fiben talán csak a Mátrix: Újratöltve végén láttunk utoljára, ahol a virtuális valóság tervezője, a film rendezőinek tulajdonképpeni rezonőre gyakorlatilag a klasszikus hollywoodi történetmesélés alapelveiből vezette le, miért döntött Neo szerelme, Trinity megmentése mellett a nagyobb küldetés, a Mátrix megdöntése helyett.

Vagyis miközben a Tenet tele van izgalmasabbnál-izgalmasabb akciójelenetekkel, már-már követhetetlenül komplex időfilozófiát vezet be, és működtet, mélyrétegeiben arról szól, hogy a film, illetve bármilyen film hőse nem az idő rabja, nem az antagonista tartja sakkban őt, hanem a forgatókönyv szerzője uralkodik felette. Sőt, Christopher Nolan „leginkább nolanes” filmjének önreflexióját még kritikai önreflexióként is értelmezhetjük, amennyiben továbbgondoljuk ezt: nemcsak Nolan uralja a Főhőst és a történetet, hanem a fősodorbeli filmkészítés konvenciói is uralják magát az író-rendezőt. Azaz a Tenet értelmezhető annak az alapelvnek a kinyilatkoztatásaként, hogy egy hollywoodi globális blockbuster rendezőjeként olyan műfaji és történetmesélési klisék kötelezik őt, amelyek meghatározzák a történet irányát, legyen az lineáris vagy inverz időkezelésű (a filmet a hollywoodi majorök egyike, a Warner Bros. gyártotta és forgalmazza). A populáris filmeket készítő alkotó keze még akkor is meg van kötve a stúdiórendszerben, ha már olyan hírnévre tett szert, mint Christopher Nolan, aki az invenciózus időkezelést egy sci-fi akciófilm keretei között valósíthatja meg, mert egy Tavaly Marienbadban-kaliberű alkotás vagy egy 2001: Űrodüsszeia-szerű szerzői sci-fi nem biztos, hogy eljuthatna a 2020-as években a nagyközönség elé, de még a nagy stúdiók pitchfórumaira sem.

Az időinverzió és az önreflexió mellett, pontosabban ezekkel szoros összefüggésben a Tenet felvázol egy fontos, bár nem kellő mélységben kifejtett drámai szálat is Andrej és felesége, Kat, illetve kisfia, Max, valamint a Főhős kapcsolatában. Egyrészt megjelenik a családon belüli erőszak problémája, mivel Kat egy bántalmazó kapcsolatban él, Andrej a saját fiával zsarolja, tartja maga mellett, és fizikailag is megfenyíti feleségét. Másrészt a Főhős számára Kat a kulcs Andrejhez, ám annak érdekében, hogy közelebb kerüljön az antagonistához, a protagonistának döntenie kell, hogy a nőt sodorja veszélybe, vagy a világmegmentő küldetését. Itt ugyanaz a probléma jelenik meg, mint a Mátrix: Újratöltve végén, hogy a főhős az emberiséget vagy a szeretett nőt mentse-e meg, azaz fő küldetését teljesítse, vagy érzelmi motivációinak engedjen. Ugyan a Tenet sem teljes mértékben tudja magát függetleníteni a hollywoodi megafilmek konvencióitól, ám Kat és a Főhős kapcsolatában új színben tünteti fel ezt a dilemmát, és súlyt ad a John David Washington-karakter döntéseinek. Azaz az Andrejjel folytatott küzdelem érdekében egyre többször felhasználja a nőt, hogy közel kerülhessen az antagonistához, ám ezáltal igen sokat árt Katnek és közvetetten kisfiának is, hiszen míg a világ megmentésén ügyködik, a Főhős gyakorlatilag tétlenül szemléli a hősnő által elszenvedett bántalmazásokat.

A Tenet tehát ismét egy összetett, gondolkodásra ösztönző, hamisítatlan Christopher Nolan-film, de kisebb logikai bakik mellett megvannak a maga nagyobb hibái. Az egyik nagy probléma éppen a karakterekkel van. Persze az önreflexió miatt lehetne mentegetni Nolant, hogy direkt egyszerűsítette le a főhősöket, ám akkor is szembetűnő, hogy Katen kívül nem igazán van kidolgozva egyik főbb karakter sem. A Főhős tényleg a céljára (a világmegmentés) és az érzelmi motivációjára (Kat és kisfia megmentése) redukált archetipikus hollywoodi protagonista, míg Kenneth Branagh Andreje már-már sablonos főgonosz, Robert Pattinson Neilje pedig egy még ezeknél is tipikusabb „hűséges fegyverhordozó”. Éppen ezért a színészek sem nagyon tudnak kibontakozni, holott Kenneth Branagh és Robert Pattinson már több korábbi alkotásaikban is bizonyították, hogy tudnak remekelni, valamint John David Washington korábbi szerepei (például Csuklyások: BlackKkKlansman) alapján érződik, hogy az apja, Denzel Washington vére ott csörgedezik a színész ereiben. A három főhős közül inkább Branagh-nak jut egy-két emlékezetesebb, groteszk momentum amiatt, hogy Andrej narcisztikus egészségmániás antagonista, aki méregeti a pulzusát, és folyton bizonygatja, hogy még egy huszonéves is megirigyelhetné kondícióját. Ám valójában csak a Katet alakító Elizabeth Debicki tudott a lehetőségekhez képest kibontakozni a Tenetben, habár neki könnyebb dolga is volt, mert hősnője erősen melodrámai pozícióban szenved, a melodrámai hősnőket pedig általában jutalom eljátszani. Végül, de nem utolsó sorban: Christopher Nolan kedvenc színésze, Michael Caine ebben a filmben is feltűnik egy jelenet erejéig, és brillírozik egyet röpke szerepében, elsütve egy remek, a brit mentalitást kritizáló poént is.

Problémás még az is, hogy az első, nagyjából egy óra egy jó nagy expozíció, és a Tenet valójában az említett középső fordulattól indul be igazán, az időinverzió onnantól mutatja meg magát teljes erejében. Persze arról szó sincs, hogy a film addig unalmas lenne, ám odáig egy jóval konvencionálisabb akciófilmként működik, és a néző joggal fel is háborodhat, hogy az előzetesek alapján nem erre számított. Aztán persze jön a nagy csavar, és lehet kapkodni a fejeket, vagy felszedni a leesett állunkat a moziszékek alól.

A Tenet minden hibája ellenére nemcsak vérbeli Nolan-film, hanem vérbeli mozifilm is, amelyet valóban nagy kár lett volna a koronavírus-járvány miatt egy online streamingplatformra száműzni. Lehet, hogy túlontúl bonyolult az időinverzió benne, lehet, hogy sok fordulata kiszámítható, de tele van ötletekkel, és nem utolsó sorban parádés akciófilm, amelynek minden ökölharci, üldözési vagy lövöldözési jelenete húsbavágó, jutalom a mozirajongóknak. Aztán ki tudja, meglehet, hogy Christopher Nolan öntudatos szerző helyett tényleg egy blöffmester, pont olyan, amilyenek az antagonistái szoktak lenni, akik orruknál fogva vezetik a főhősöket (ez esetben a rendező a befogadót). Azonban az elvitathatatlan, hogy a kortárs rendezők közül ő az egyik legjobb látványfilmes, és már azért is megérdemli a dicséretet, hogy a film második felének párhuzamosan zajló „normál” és „inverz” akciójeleneteit átlátta, és képes volt levezényelni ezeket a páratlanul emlékezetes tömegjeleneteket.

A képek forrása: InterCom.