Nolan második filmje, a tíz éve készített Memento kapcsán vált világhírű rendezővé, és a fáma szerint az Eredet szkriptjének első változatát is ezidőtájt készítette el. A rendező azonban úgy döntött, ötlete tökéletesítésre szorul, így elvállalt egy rutinmunkát (Álmatlanság), majd következett a Batman: Kezdődik, amivel új életet lehelt a Joel Schumacher kezei közt elkényelmesedő denevéremberbe. A szintén sikeres A tökéletes trükköt a kasszát robbantó A sötét lovag követte, ami a valaha készített 12. legjobb film az imdb.com szavazói szerint (a Batman: Kezdődik 109., A tökéletes trükk 73. ezen a listán).
 

Ami engem illet, pusztán az első két Nolan-film, az alacsony költségvetése ellenére remek Követés és az utánozhatatlanul eredeti Memento nyerte el a tetszésem, a rendező utóbbi három filmjét inkább egy „leginkább túlértékelt filmek” listára írnám fel.  E filmeket az átlagnál igényesebben megírt, de száraz és fagyos iparosmunkáknak tartom: számomra Batman vonzerejének javát elvette a figura szőrszálhasogatóan realisztikus kidolgozása, a már címében is nagyzoló (eredetileg The Prestige) A tökéletes trükköt pedig olcsó fordulatai miatt nem sikerült megkedvelnem.

Az Eredet e filmekhez hasonlóan hatalmas hype-ot kapott (az imdb-n 9.6/10-el nyitva, és e sorok írásakor a 3. helyen állva a „minden idők” listán), és noha a legkorábbi kritikák többnyire pozitívak voltak (Roger Ebert szerint a Memento csak bemelegítés volt), megjelent néhány aggasztó, újabb túllihegett Nolan-filmről beszámoló vélemény is  (David Edelstein: „Az Eredet egy metafora a hype-ra: mintha valaki belecsempészte volna a nézők agyába a gondolatot, hogy ez egy jó mozi”). Ettől függetlenül nagyon vártam a filmet: a Nolan az 1998-as Követés óta először dolgozott saját ötletből, de ezúttal is megkapta a szokásos hatalmas költségvetést (160 millió) és elsőrangú alkotógárdát (A-kategóriás színészeket és  Hans Zimmert), így kíváncsi voltam, mit tud kezdeni sztár-rendezői reputációjával megalapozott nagy alkotói szabadságával.

Az álom és a mozgókép közti kapcsolat számos filmkészítőt ihletett már meg, de Nolan tudatalattiba vezető filmes felfedezőút helyett bevallottam zsánerfilmet, konkrétan heist (rablóbanda akció közben) mozit akart forgatni álom-ötletéből. Az Eredetben nem spéci kütyükkel törnek fel széfeket, hanem emberi elméket manipulálnak puszta megtévesztéssel és illúziók megalkotásával. E filmre inkább illik a „A tökéletes trükk” cím, mint Nolan 2006-os mozijára, mivel itt valóban ötletes színjátékot szervez karaktereinek. A rendező az álom-járás mikéntjét is nagy fantáziával dolgozta ki, míg tudományos hátterének részleteitől megkíméli a nézőt, nem helyezi például történetét igazi sci-fi miliőbe. Nolan a közönségfilmek alapvető szabályainak ignorálásától sem riad vissza (nem használ például antagonistát), némi agytornára kényszerítve ezzel a nézőt. 

Az Eredet azon jelenetei izgalmasak igazán, amikor hőseink áldozatuk módszeres átverésén munkálkodnak, azonban az akció-jeleneteket aláássa Nolan álom-koncepciója.  Az üldözésekből és a tűzharcokból hiányzik a húsbavágó suspense, mivel Nolan már a film elején elbizonytalanítja a nézőt álom és valóság szétválasztását illetően, így a rengeteg elhulló álomkép-ember mellett a lövéseknek ritkán van igazi súlya. A filmben gyakorlatilag egyetlen indokolt és perdöntően fontos akciójelenet van – a súlytalanság állapotában vívott egy az egy elleni harc - de az sem nevezhető igazán látványosnak, különösen a rendező által inspirációként említett Mátrix hasonló jeleneteihez képest. A film álom-jelenetei ráadásul – a heist műfaj követelményei miatt - teljesen valószerűek, így kevés igazi meglepetést tartogatnak, és noha ez meg van indokolva (az álmot ébredésig valóságnak hisszük, na meg az éberálom-teória), nekem az Eredet hősei által bejárt tudatalatti irreálisan biztonságos és kontrollálható.

Az Eredetben van néhány látványos filmtrükk is, de ezek többsége pusztán arra jó, hogy legyen mivel megtölteni az előzetest: míg Nolan kvázi ars poeticát fogalmaz meg a semmiből való teremtés magasztalásával, legtöbbször csak rombol, mintha Roland Emmerich katasztrófafilmjeit akarná utánozni. Teljesen fölöslegesen látunk például egy Michael Bay-es lassított felvételt egy felrobbanó autóról, pedig később Nolan (az álom-szintek idő-eltolódását ábrázolva) indokoltan is használja a lassítást. A rendező a Dark City-t is megnevezte ihletői között, de filmjének látványvilága nyomába sem ér Alex Proyas sötét hangulatú mozijának, a leglátványosabb sci-fikről (a 2001: Űrodüsszeia és a Szárnyas fejvadász Nolan kedvenc filmjei közt vannak) nem is beszélve.
 

Az akciókat azonban az teszi igazán hatástalanná, hogy a hősök küldetésén igazából nem múlik sok. Van ugyan valami magyarázat a világuralomra törő multicég veszélyeiről, de ez nem hatja át a filmet, és pusztán Cobbnak (DiCaprio) van komolyabb motivációja, a többiek csak pénzre vagy kalandra vágynak. A csapat egyébként is háttérbe szorul a főhős mögött: kevés köztük a vicces vagy feszült marakodás, és noha az azonosulási pontként bedobott újoncot (Ellen Page) a veterán Cobb annak rendje s módja szerint bevezeti a mátrixba, a lány szerepe aztán gyorsan minimalizálódik. A rablók többsége ráadásul csak a film felénél ébred rá, hogy ha az álomvilágban meghalnak, annak valós következményei is lehetnek, addig csak egy különösen veszélytelen rutinmelót látunk.

A főhős karaktere és motivációja  - ahogy azt az irodalom szakon tanult Nolannál megszokhattuk – szépen ki van dolgozva, így a film sikere főleg azon áll vagy bukik, hogy a néző tud-e szívből szurkolni Cobbnak. A tragikus sorsú hős drámája ébreszthet szimpátiát, de Cobb semmit nem tesz, hogy megkedveltesse magát a nézővel, sőt inkább nevezhető önző, amorális antihősnek. Haza akar jutni a családjához (mint valami E.T.), de ez azért mégsem ugyanaz, mintha mondjuk felesége vagy gyerekei gyilkosain állna bosszút. Persze az ilyesmi sablonos lenne, de ha Nolannak sikerült élettel megtölteni a szerelmét gyászoló, utolsó nagy dobásra készülő jó rabló kliséjét, akkor miért nem emeli a tétet? Cobb karaktere emellett háttérbe szorítja a heist-küldetést, és önmagával való viaskodása ezért nem nyújt kárpótlást. Az Eredet ráadásul az álom-koncepció használatához képest meglepően kiszámítható, a néző biztos lehet a küldetés sikerében (de ha véletlenül mégse jönne össze, akkor Cobb majd máshogy próbál visszajutni gyermekeihez). Nolan a film elején kijátssza párszor az „álom az álomban” meglepetést, de utána mereven ragaszkodik szabályaihoz, nem vet be az addigiakat átértelmező, jelentős fordulatokat (talán jobb is, hogy nem húz elő megint titkolt ikertestvéreket kalapjából), a nyitott befejezés pedig csak egy ügyes poén.
 

Szó se róla, Nolan (főként írói) ötleteinek zápora alatt a néző üdítő szórakozásként élheti meg a két és fél órás, de egy pillanatra sem unalmas Eredetet. Napjaink blockbustereihez képest kivételesen jó és egyedi filmélmény, de ha nem tesszük ennyire alacsonyra a lécet, az Eredet  Nolan utóbbi három filmjéhez hasonlóan a csicsás felszín alatt semmitmondó és felejthető mozi.

Eredet - (Inception)
Színes, magyarul beszélő, amerikai-angol sci-fi, 142 perc, 2010.
16 éven aluliak számára nem ajánlott

Rendező: Christopher Nolan
Forgatókönyvíró: Christopher Nolan
Zeneszerző: Hans Zimmer
Operatőr: Wally Pfister
Producer: Christopher Nolan, Emma Thomas
Vágó: Lee Smith

Szereplők: Leonardo DiCaprio (Cobb), Ellen Page (Ariadne), Ken Watanabe (Saito), Marion Cotillard (Mal), Joseph Gordon-Levitt (Arthur), Tom Berenger (Browning), Cillian Murphy (Fischer), Michael Caine (Professzor), Tom Hardy (Eames), Lukas Haas (Nash)

Bemutató dátuma: 2010. július 22. (Forgalmazó: Intercom)