Bernard Slade darabja remekül megírt romantikus vígjáték: két „átlagos” ember, egy családapa és egy családanya összeismerkednek más-más célú utazásuk során, erős vonzalom alakul ki közöttük, ami a tettlegességig fajul, majd évről évre visszatérnek az ominózus helyszínre és eltöltenek kettesben egy hétvégét, és minden ellentét, minden változás ellenére kitartóan és őszintén szeretik egymást. Kábé ennyi a szüzsé.

Az 1975-ben írt darabot hatalmas sikerrel, világszerte, hosszú ideig játszották. A belőle készült film 4 Oscar-jelölést kapott, a női főszereplő, Ellen Burstyn pedig Golden Globe-díjat. Nálunk Schütz Ila és Sztankay István tették a belőle készült előadást annyira legendássá, hogy állítólag sokan abban a hitben éltek, hogy ők a magánéletben is egy pár.

A színdarab lelke a két szereplő párbeszédei. Nemcsak kettejük kapcsolata, hanem két, egymástól sokban különböző egyéniség és gondolkodásmód, két életmód és két család története körvonalazódik bennük, a háttérben, vagyis inkább a háttér előterében az aktuális (mintegy negyed évszázadot ölel fel a darab) történelmi-politikai helyzettel. Szerelem, erotika, veszekedés, vita, lelkiismeret és vágy összecsapásai, egzisztenciális és létproblémák, drámai és komikus helyzetek váltakozása. Mindeközben úgy jelenik meg az útkeresés, megváltozás, hangulatingadozás, bizonytalanság és látszólagos, szerzett bizonyosság, hogy a folyamatban a lényegében mégis változatlan egyéniség rajzolódik ki töretlenül: igazi jutalomjáték a színésznek. Ha él vele.

Jelen előadásban ezt nem vettem észre különösebben. Az „élést”. Semmilyen szempontból. Ha gonosz akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy ez az eladás halott. Az igaz, hogy akár hangjátékként is megállja a helyét a kétszereplős párbeszéd-darab, de ha már színpadon látjuk, némileg jobban felépített, kidolgozott (és kijátszott) nonverbális síkot is el tudnék képzelni. A férfi szereplő időnként elfancsalított ábrázata és szemmeregetése, a női szereplő enyhén bizarr mozgáskultúrája nem képesek kitölteni a hiányt. Ami már abból is fakad, hogy nem jön létre igazán a két szereplő közötti elengedhetetlen összhang.

A jellemek nem elég kidolgozottak, Harmath Imre George-figurája ugyan hozza a határozatlan, befolyásolható, de mégis szerethető, kissé feminin férfi alakját, de valahogy diákosan, betanultan, Bánfalvy Ági pedig nagyon is nőies, bájos, de azt a fajta határozottságot, életkedvet, lendületet, ami a darab nőalakjának meghatározó vonása, nem meggyőzően, sőt, némi túljátszással próbálja megtestesíteni.

A színpadon ezúttal fokozottan kéne érvényesülnie annak a közhelynek, hogy a nő annyira nő, amennyire férfi az a férfi, aki mellette van. De sajnos ez így nem lehetséges. Cél nélkül keringenek egymás körül, a szövegben nemritkán felbukkanó sikamlósság, intimitás – amit már csak az a szituáció is megteremt, hogy egy hotelszobában, kettesben látjuk végig a szerelmeseket – a „korhatárra tekintet nélkül megtekinthető” kategóriára szorítkozik. S talán ez is hozzájárul ahhoz a műanyag hangulathoz, ami szinte árad a jelenetekből. Semmi nem valódi, mű-intimitás, mű-veszekedések, mű-reagálások, mű-öregedések és mű-érzelmek. Amolyan műanyag romantika, tejszínhab flakonból, cukorgyöngy a tortán.

A teremtett műanyag világ másik jellegzetessége pedig, hogy az esetlegesen kipattanó szikráktól nem tüzesedik, de még csak nem is üszkösödik, hanem csöpögős lesz. Elfolyik, nyúlóssá válik: némileg unatkozunk. A hatódás fontos, igen, de hatás nélkül nemigen lehetséges. Mintha ez az előadás eleve a hatódás elérésére törekedne, szervetlen és szervezetlen anyagot fűszerez ízfokozókkal.

A néhány jobban kidolgozott komikus helyzet, a megfelelő és csipetnyi ötletességgel kivitelezett díszlet és jelmezek mellé nem kapjuk meg a kellő drámaiságot, elvész a darab sava-borsa. Feszesség és feszültség, szenvedélyesség, kis szavak teremtette nagy érzelmek, apró, de magasztos küzdelmek: mindaz, amire a színdarab lehetőséget adna, rózsaszín füstgomolyagként terül szét az álmennyezet alatt.

Ha az volt Horváth Csaba rendezői elképzelése, hogy ráébresszen, ez bármelyikünkkel, bármikor, bárhol megtörténhet, akkor ez túlságosan is érvényesül: annyira, hogy a jellegzetesség, a részletek fontosságának, sőt, a mindig meghatározóan jelen lévő társadalmi történések ábrázolásának rovására ment, s a koncepció „lóg a levegőben”. Az egyéni küzdés, a szenvedély, a dialektika, az ellentétek látványos vonzódása egymás iránt, a sokszínűség, fejlődés és változás helyett itt inkább csak egyformaságot kapunk. Szürkét. Igaz, az is rózsaszín – évről évre. Jövőre, veled, ugyanígy.

Bernard Slade: Jövőre veled ugyanitt 1.
vígjáték két részben

A Budaörsi Játékszín és a Bánfalvy Ági International Studio közös produkciója

Fordította: Szántó Judit
Dramaturg: Szódy Szilárd
Díszlet: Gulyás Imre, Urbanek Attila
Jelmez: Rományi Nóra

Szereplők:
Harmath Imre (George)
Bánfalvy Ági (Doris)

Rendező: Horváth Csaba