bezár
 

irodalom

2021. 03. 03.
Mesterházy Balázs: Törecsek (részlet)
Verses regényrészlet a Prae folyóirat Ragály-számából
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Praemium sorozatunkban a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat korábbi lapszámaiból válogatunk verseket, novellákat, esszéket, vegyes műfajú írásokat. Az alábbiakban Mesterházy Balázs verses regényének részletét ajánljuk olvasásra. 

 

Mesterházy Balázs

 

TÖRECSEK

 

 

PISLANTS FEL A SÖTÉTEN KÉKLŐ ÉGRE

 

 

46. Törecsek visszatér

 

Mióta rosszul lett, eltelt több hét.

Aztán ma reggel, mentő hozta,

visszatért Törecsek. Nem tudom,

mi volt a baj, talán a szíve lehetett.

De nem, az egyik nővértől a folyosón

az imént megtudtam, a veséje nem működött

rendesen, és felgyűlt a gonosz víz

a testében, a tüdejében is. Úgyhogy

fulladt, a helyzet veszélyes volt,

de most, a kórház után, állítólag már stabil,

már jobb. „Egy ideig” – ezt hozzátette, igen,

így fogalmazott. Azért, hadd jegyezzem meg,

nyugtalanít a dolog, hogy nincs lezárva,

úgymond, „gyógyulva” az ügy, hanem

folyamatos, krónikus jellege van.

Hogy bármikor rosszul lehet újra.

Hogy visszatérhet, sőt, vissza fog térni

ugyanaz a gubanc, aztán megint, és

ki tudja: hol, mikor és mi a vége?

Lehet, hogy új vesére lesz, vagy

esetleg már most is van szüksége?

A fenébe is! Megkedveltem ezt

a furcsa, csicsergő embert. A foltos

zoknijával, a hülye beszédével meg

a zavart viselkedésével együtt. Nem

gondoltam, hogy egy beteggel, egy kezelttel

kapcsolatban ilyet fogok itt érezni.

Azt gondoltam, sika, kasza, léc, ennyi,

letudom, amit kell, aztán gyerünk:

lehet hazamenni. Erre, tessék, itt vekengek,

érzelgősködök egy lényegében idegen

fószer hogyléte miatt, állapota fölött.

 

 

47. Haraglajstrom

 

Ahogy azt már mondtam, ez a minnesttás cucc

azért erőteljesen spirituális dolog. Van tizenkét

pontjuk, mondom, gagyi amerikás kisbiblia,

amelyeket betartva osztogatnak érméket

az absztinens idők után. De az egész lista

mögött az bújik meg, az a tétel áll, hogy:

Úgy döntöttünk, akaratunkat és életünket

a saját felfogásunk szerinti Isten gondjaira bízzuk.

Aztán a gondolatmenet innen már magától

legörgetődik: Önzés és énközpontúság! Úgy gondoljuk,

ez minden bajunk gyökere. A félelem, az önámítás,

az önzés és önsajnálat százféle formájától űzve

mások lábára taposunk, ők pedig bosszút állnak ezért.

Néha megsértenek bennünket, látszólag ok nélkül,

de ennek a sértettségnek mindig az rejlik a mélyén,

hogy múltbéli döntéseinket egocentrikus énünk diktálta.

Ez az, ami aztán később sebezhetővé tett minket.

Úgy gondoljuk tehát, hogy bajainkat alapvetően

mi okozzuk magunknak. Azok tehát belőlünk fakadnak.

Az alkoholista tehát a mértéktelen önfejűség

egyik legszélsőségesebb példája, még akkor is,

ha ezt ő általában nem is így látja. Nekünk,

alkoholistáknak, mindenekelőtt ezért

ettől az önzőségtől kell megszabadulnunk.

Ezeknek tehát ez a gondjuk? Énközpontúság?

Baszom. Tényleg? Meg, hogy Isten

lehetővé teszi a szabadulást. Nahát!

És ezt még azzal a dumával is megtolják, hogy:

Először is fel kellett hagyni azzal, hogy megjátsszuk Istent,

mert az sehova sem vezet. Másodszor: úgy határoztunk, hogy

életünk színdarabjában ezentúl Isten lesz a rendező. Ő a Főnök.

Lepetézek. Asszondják: ez egy spirituális lépés nekünk.

Ezért személyes leltár készítésébe kezdünk. Ha jól emlékszem,

a tizenkettes listába ez a negyedik lépés volt.

Hogy készítsünk nehezteléseinkről haraglajstromot.

De komolyan! Ezt nem viccnek szánják.

Az esőemberes filmben a csávó kockás füzetét

kívánják vezettetni az emberrel. Merthogy

a súlyos neheztelésekkel teli élet

hiábavalósághoz és boldogtalansághoz vezethet.

A függő számára pedig, akinek, ugye, egyetlen reménye

ama spirituális élmény megtartása és növelése, bármiféle

neheztelés súlyos, sőt, végzetes következményekkel jár.

Mert ha a függő ilyen érzéseket táplál, akkor, de tényleg,

felnőtt emberek milliói mondják és hiszik ezt, elzárja magát

a Lélek sugárzó fényétől. Aztán persze ettől visszatér

az alkoholőrület, és megint inni vagy drogozni kezd.

Ami pedig egyenlő a halállal. És ezzel az egyenlet

el is készült. Az önkorbács készen áll. Hamu a fejre,

gyenge bunkó vagy, sőt, hitetlen kutya, azért drogoztál!

Pfuj, milyen egy féreg vagyok, tiszta kár belém

az ebéd. Lófaszt! Nevetséges színjáték ez az egész.

 

Sokkal jobb terápia a naplóm, a kreatív csoportban.

Hogy Kaposvár óta, nyolc hónapja már, mindenfélét leírtam.

A kreatív csoportfoglalkozás tényleg bejött.

A naplószerűség (amit csak fel bírtam

idézni, belekerült) akár még érdekes is lehet,

no, meg ott a penészes isten, azzal majd elmegyek

Pesten valamelyik kiadóhoz. Van egy-két

ismerős szerkesztő barátom. Talán segítenek. Meglátjuk.

A naplót a csoportvezetőnek a múlt héten le is adtam.

Feladat volt, megcsináltam, de a magam példányát,

bár nem kérte már senki, azért folytatom, folytattam.

Tetszik, elfoglal, és talán kicsit életben is tart.

Olyan ez most kicsit, mint egy zsinór (köldök?)

vagy egy életmentő hang a viharos, hófútta hegyen:

kapcsolat a valósággal. Menedék, kapaszkodó,

sokfelé cikázó, de mégiscsak rendszerezés, értelem.

 

 

48. Juhász Jácint

 

Lassan nyolc hónapja, hogy Töröcskén vagyok.

Nemcsak, hogy megszoktam, de kialakult a napi

rutinom, vannak már dolgaim, amikhez ragaszkodom.

A sétáim például, főleg a boltba. Aztán a kőkereszt a falu végén,

no meg a kis harangtorony a falut ölelő domboldalra

vezető betoncsík mellett. Ha a boltban mindent

beszereztem, ami éppen kell, a szatyrot gyakran

otthagyom, megkérem, vigyázzanak rá. Normálisak,

engedik, segítenek, így, csomag nélkül már,

simán legyaloglom azt a plusz két-három kilométert.

Korábban nem láttam még ilyen tornyot. Akár

valamiféle mini templom: van benne harang,

szószékszerű emelet, csigalépcső, mintha volna

benne orgona. Csak padsorok nincsenek, gyülekezet.

Magányosabb zug ez annál. Elképzelem, ahogy otthona

lesz ez egy-egy hivatásos harangozónak. Mindegy.

A lényeg, hogy korábban még nem láttam ilyet.

 

Ma Törecsek megkérdezte, nem sétálunk-e egyet,

ketten, hogy nem jöhetne-e velem. Mondtam, persze,

dehogynem. Említettem már: megkedveltem a faszit.

Nem a falu felé mentünk, be, a centrumba, hanem

a másik irányba, a szomszédos fatelepen túlra.

Itt, ha elhagyjuk magát a telepet, lényegében

a két kis épületet meg a melegházat, akkor

a földes út (eső után sártenger) már az erdőbe vezet.

Emelkedő dombra fut föl az út, az erdőt és a telepet

széles mező választja el. A sétánk során mi

ennek a szélén álltunk. A virágzásban gazdag

áprilist csodáltuk, körben százszorszépek,

gyermekláncfű, magyarul: pitypang, aztán

kukacvirág. Ilyet gyermekkoromban láttam talán

utoljára. Aztán tele volt a fű valami lilás, ibolyára

hasonlító virággal. És ami nekem a legkedvesebb:

bár a növényeket nem nagyon ismertem és ismerem,

de ezt anyumtól megtanultam. Merthogy nekem

ez a virág, ez az illat jelenti leginkább a tavaszt:

jácintok. Lilák és fehérek. Kimondanám: Real Madrid,

direkt nekem, szurkolójuknak, de Törecseknél

soha nem láttam semmiféle érdeklődést

a sportok iránt. Nem érdekli. Úgyhogy inkább lenyelem

a csodálatot, csöndben maradok. Szemben

a domboldalon a virágok között birkák,

kisebb nyáj. Mint valami giccses, pannonbukolikus

festményen a táj, olyan az egész. Hallgatunk, úgy gyaloglunk.

Figyelem magam, ahogy a foglalkozáson azt kérték:

szépen, kontrolláltan lépni, lélegezni, megélni

a józan pillanatokat, megtalálni bennük az örömet.

Figyelem azért Törecseket is. Neki mintha ezzel,

mármint az örömmel, nem lenne gondja. Mosolyog.

Éppenhogy, de mégis, látszik, neki otthona az intézet,

és hogy ezzel semmi gondja nincsen, máshol talán

már nem is lenne helyén. Így gyalogol mellettem.

Aztán egyszer csak megszólal. Én ránézek,

ő a birkanyáj felé, az őket őrző juhász felé mutat,

de úgy, hogy kezében jácintokat tart, egy kisebb

csokrot. Ezt lobogtatja, már nem is mosoly ez,

vigyorog. Juhász Jácint. Ezt mondja. Baszom,

de gyenge poén. De aztán kacsint, hogy vicc,

hogy az volt, csak viccelt. Megnyugszom, mert

ezzel a gyenge hülyeséggel nehéz lett volna

mit kezdeni. Nem fért volna bele a képbe,

a csicsergős figura intelligens őrületébe

ez a dolog. Persze viccnek sem a legjobb,

de legalább próbálkozott. Ezt majd így iktatom.

Bíztatásképpen meg is eresztek egy mosolyt,

és gyaloglunk tovább. Ő megszorítja az alkaromat.

Mintha megint hálát éreznék ebben a mozdulatban.

Talán azért kaptam, mert elmosolyodtam

az ő viccén, próbálkozásán. Nem tudom, talán

így van. Aztán már csak csöndben gyaloglunk.

És figyelem magam tovább.

 

 

49. Pislants fel a sötéten kéklő égre

 

Pislants fel a sötéten kéklő égre, ott

ragyognak, és úgy omlanak rám a csillagok,

mint valami sötét, éji asszony szoknyájára

főzés közben kipattanó forró maszatok.

Fényes lyukakat ütnek a vásznon. Félek,

meghalok. Azért itt, lent a kertben viszonylag

nyugodt vagyok. Főleg, ha van nálam cigi,

és rágyújthatok. A kertben álló nagy gesztenyefa

alatt, a padon órákat el tudok ülni, mondom:

ilyenkor nem olyan erős a félelem. Nem remeg

mindenem, tudok kicsit gondolkodni is, nem

érzem feltétlenül úgy, hogy kiszakad a szívem.

 

Azt hiszem, mindenki, aki nekiáll gondolkodni,

azon, hogy él, felteszi magának a kérdést: vajon

mi a létezés értelme? Hogy egyáltalán van-e

értelme bárki életének? Hogy az ember számára

nemcsak egyetlen dolog fontos-e, nemcsak ennek

az egynek van-e igazi súlya: a halálnak?

Mert ha végig gondoljuk, miből is áll egy élet,

mihez kezdenek az emberek a létezésükkel?

Mi az, amit csinálnak? Zabálnak, szarnak,

melóznak, azt is minek, meg néha egy kis pinázás.

És ennyi. Mi van ezen felül? Olvastam tavaly

az Egy mormota nyarát. Na, hát lényegében

ott is ez van. A faszikám ezzel a felismert,

szükségszerű feleslegességgel küzd. Beszívom,

jó mélyre, majd szépen, lassan kiengedem a füstöt.

 

 

50. Kanyarodosz

 

Ma Törecsekkel, együtt mentünk el

a boltba, be a faluba. Ahogy kimegyünk

az intézet kapuján, jobbra kell fordulni

a busz végállomásánál. Ez is egyébként

a neve: „Fordító”. Minden ilyen gyaloglásnál

van nálam víz, gyakran remegtem még

az elmúlt hónapokban, úgyhogy, bár

most már nem kellene feltétlenül, de

megszoktam a kis, fél literes palackokat.

 

Ahogy gyalogoltunk kifelé, Törecsek

előre- meg visszarohant, ugrándozott

összevissza, azt kurjongatva, hogy

Jobbkanyarodoszra, ezzel nyargalva

előttem, majdnem vidáman, vagy

ahogy itt mondják: felhangolt állapotban.

Gondolom, ez annyit tesz, hogy

a Fordítónál jobbra kell kanyarodnunk,

hogy a falucentrum irányába menjünk.

 

A boltban aztán hamar végeztünk,

a gyaloglás nekem megint fontosabb volt,

mint az a néhány dolog, amit vettünk.

Viszont az egészen jó volt, hogy

csinálnak parizeres szenvdicset trappistával,

ha kéri az ember, igazi jó kis zsemlével,

tiszta retrófíling, egy lendülettel kettőt

is simán meg tudok enni már. Törecsek

egyet is alig majszol el, evés közben is

föl és alá jár. Kiültünk szenvdicsezni

a bolttal szemben, a presszó melletti

parkba, Pestiessfijjú! (állandóan így hív),

ezt kiabálta, miközben ment balra, jobbra.

Kezében a megrágott parizeres zsemlével,

hadonászott összevissza. De sütött a nap,

jól voltam, és már szinte ijedten konstatáltam,

hogy voltaképpen egész jól érzem magam.

 

 

51. Tegretol (A parkban vagyunk)

 

Általában az intézet udvarán, parkjában

szeretek leülni, kiülni vagy az egyik padra,

vagy, ha senki nincs ott, ha üres a placc,

akkor a tábortűzezéses hely melletti farönkök

valamelyikére, merthogy ilyen is van a kertben.

Ma délelőtt, sőt, inkább még reggel azonban

a falu központjában lévő parkban ültünk

tehát le, szenvdicseinket megenni, Törecsekkel.

 

Ültünk a fapadok egyikén, a kis játszótér mellett,

és egy ideig nem nagyon szóltunk. Csendben rágtunk.

Aztán Törecsek belemondta a könnyű csöndbe, hogy:

Töröcsegen szöppedek meg. Így. Ezt. Azt hittem,

szereted. Az intézetet. A bentlétet. A falut. Ezt vágtam rá,

láttam, hogy az előbb még oly’ vidám figura elkomorult,

szinte pillanatok alatt magába zuhant, összeesett. Már elég

jól értettem azt a sajátos nyelvet, amin beszélt. Lényegében

azt mondta el, hogy bezárva él, hogy nem érzi magát szabadnak.

Énkivagy lakatik zárala. Tette még hozzá. Mintegy

utána küldve az előzőnek, az előbbi mondatnak.

Hogy bezárták, úgy lakik, hogy bezárva érzi magát.

És, hogy így fog meghalni. A zsemle megállt a számban.

Mivel már értettem minden mondatát, megfájdult

beléjük a szívem. De tényleg, fájó mellkassal bámultam rá.

Hova tűnt az ugrándozós, rikácsolós, az intézetet saját

otthonának, sőt, birodalmának tekintő ember?

Mi történhetett, tört el benne ilyen hirtelen?

Meg is kérdeztem, persze. De válasz helyett csak nézett

rám, tágra nyílt, nagy, könnyes szemekkel.

 

Egy ideig nem szólt semmit, aztán, csak úgy, maga elé,

a levegőbe (anélkül, hogy felém fordult volna) kimondta:

Tegre valatok tolva. Azt tudtam, hogy epilepsziára szoktak

Tegretolt adni. De amint az kiderült (a neten is rákerestem),

egyes pszichiátriai betegségek kezelésére is használják,

különösen bipoláris zavarok akut mániás epizódjainak

kezelésére. Gondolom, Törecsek esetére ez vonatkozik,

mert epilepsziás nem lehet, arról azért tudnék. Most,

ezzel, a kis semmiségnek tűnő kijelentéssel,

megmutatta, hogy milyen a sérülékeny oldala.

A szemében akkor egyszerre láttam félelmet, bánatot,

kétségbeesést, segélykérést és bizonytalanságot, zavart.

 

 

A fentebbi részlet eredetileg megjelent: Prae 2020/1. 

A Törecsek című verses regény a Kalligram Kiadónál lát napvilágot 2021-ben.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- PRAE.HU --

A prae.hu művészeti portál 2006 óta jelenik meg, naponta friss művészeti hírekkel, tudósításokkal, és elemzésekkel, interjúkkal. Hat művészeti ág (irodalom, art&design, építészet, színház, zene, film) mellett gyerekrovata is van.


További írások a rovatból

irodalom

Happy Hump Day Happy Hump Day
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 5. nap
A Magyar Kultúra című kulturális folyóirat debütáló száma
irodalom

Értékelés, felolvasás, lazulás Értékelés, felolvasás, lazulás
SZÍN Szépírónők Évadzáró Buli

Más művészeti ágakról

lemezismertető
színház

Shakespeare, amikor magyar és abszurd Shakespeare, amikor magyar és abszurd
Hamlear a Gyulai Várszínházban
Gyerekkönyvek a koronavírusról
színház

Ennél hangosabban nem lehet kiáltani Ennél hangosabban nem lehet kiáltani
A Mefisztó bemutatója az Átriumban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés