bezár
 

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

2021. 03. 15.
Az egyéniség vízjele
Beszélgetés Tóth Krisztinával történelmi tapasztalatokról, a véletlen szerepéről és arról, mire van szükségük a fiatal tehetségeknek
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Az egyéniség vízjele Tóth Krisztina az egyik legismertebb kortárs magyar szerző, ám könyvei nemcsak itthon örvendenek széles népszerűségnek és olvasottságnak, hanem számos külföldi országban is, műveit eddig több mint húsz nyelvre fordították le. A siker véletlenéről, olvasókról és úgy általában a pályáról beszélgettünk vele.

PRAE.HU: A húszas éveid elején éltél két évig Párizsban, azóta Budapesten laksz. Mennyire befolyásolja az írást az élethelyzeted? Milyen az ideális környezet, amelyben alkotni tudsz?

Az ideális környezet nem választható el az ideális alkotói körülményektől, 28 éves korom óta folyamatosan gyereket nevelek, van egy felnőtt fiam és egy kislányom, így mindig megoszlott az alkotó idő a családi idővel. Ez alapvetően nehezítés a pályán, az ember a napjainak sokkal kisebb szegmensét tudja az írásra fordítani. Ilyen szempontból tulajdonképpen mindegy, hol vagyok, feldarabolódik a napom. Viszont fontos a megszokás, csak rendezett környezetben tudok dolgozni. Vannak kollégák, akik bárhol, bármikor képesek nekiülni írni, elvágni magukat a külvilágtól. Én nem ilyen vagyok, szeretem, ha harmónia vesz körül, ez fontos az alkotáshoz. Szeretem Budapestet egyébként, bár mostanában elkezdett fárasztani, hogy nagyon hosszú idő alatt jutok el egyik helyről a másikra.

PRAE.HU: Gyakran említed Lator Lászlót és Csorba Győzőt, lehet őket mestereidnek nevezni? Milyen hatással voltak a pályádra, művészetedre?

Nekem sokat segített kamaszként, hogy olyan emberek társaságában lehettem, akiknek hasonló az érdeklődése. Középiskolás korban az ember nagyon kiszolgáltatott és érzékeny, nem szívesen mutatja meg bárkinek, amit írt. Ezeken a műhelyeken viszont csupa olyan ember volt, akik hozzám hasonlóan írással foglalkoztak, ők is elhozták a szövegeiket, ami kölcsönösséget teremtett. Sokat tanultam arról, hogy egy szöveggel mennyit lehet még dolgozni azután, hogy elkészült. Számomra újdonság volt, fontos tanulási folyamat, hogy hogyan javítsunk és fogalmazzunk meg kritikát úgy, hogy az ne kétségbe vonjon, hanem azt fejezze ki, hogy még lehet farigcsálni az adott szövegen. Csorba Győzővel is az önképzőkör kapcsán ismerkedtem meg. Felolvastunk Pécsett, és utána meglátogattuk őt a házukban. Nagyon kedvesen fogadott bennünket. Később rendszeresen meglátogattam, a verseimet pedig levélben küldtem el neki.  Abból a középiskolai diákíró-körből, amelybe végül több, mint tíz éven át jártam,  és ami tulajdonképpen baráti társaságként működött magától tovább, végül mindenki költő lett. Szerintem ez nem magától értetődő, el szoktak kopni az emberek, felhagynak az írással. Pénzt keresnek, megtörnek, elveszik a kedvüket a kezdeti kudarcok. Lehet persze azt mondani, hogy ott valamiért csupa olyan autonóm tehetség jött össze, akik maguktól is, minden hatás ellenére a pályán maradtak volna, de szerintem ez nem magától értetődő. Ha belegondolunk a listába, most tényleg csak egy pár nevet mondok: Kun Árpád, Peer Krisztián, Térey János, Kemény István, Vörös István, Röhrig Géza, Poós Zoltán én, mindenkiből lett valaki. Jó csapat volt, utólag már világosan látszik. Akkoriban persze sok volt a sértődés, vagdalkozás. De hát fiatalok voltunk. Később Bartis Attila is csatlakozott, aztán Kemény Istvánnál folytatódtak az összejövetelek. Akkoriban már megszületett Lili lánya, később még Zsófi is. Már nem lehetett éjszakáig hangoskodni a konyhájukban.

Lator Lászlóhoz pedig már az egyetemen jártunk műfordító szemináriumra. Akkoriban két olyan meghatározó személyiség volt a bölcsészkaron, akiktől szakmailag sokat lehetett tanulni költészetről: Géher István és Lator László. Az angolosok általában Géherhez jártak, a többiek Latornál csoportosultak, volt átjárás persze a két szeminárium között, de mivel én nem voltam angolos, Géhernél nem fordultam meg. Tőlük szakmai dolgokat lehetett tanulni, azt mondanám röviden, hogy mesterséget, emellett műveltséget, szakmához való viszonyt, alázatot és örömöt is. Rettenetesen élveztük, amit csináltunk, nem az volt a benyomásunk, hogy most valamilyen feladatot kell végrehajtani, hanem azt éreztük, nagyon komoly játékban veszünk részt, amelynek tétje van, és közben örömet is szerez nekünk ez a részvétel. Szóval ők ilyen értelemben nagyon sokat lendítettek az ember pályáján, kitartásra is ösztönöztek, azt hiszem.

PRAE.HU: Jelenleg kik töltenek be fontos szerepet a fiatal tehetséggondozásban?

Egy fiatal tehetségnek általában inkább bizalomra van szüksége, nem szakmai tanácsra, arra a tudatra, hogy egy idősebb pályatárs tehetségesek látja, bízik benne akkor is, mikor épp kísérletezik vagy nem találja a hangját. Fontos, hogy a kísérletezés éveiben a fiatalok lélekben nekidönthessék a hátukat valakinek, ha épp erre van szükségük. És szerencsére vannak is ilyen támaszok, például amikor Szigligeten voltam, láttam, hogy Deres Kornélia mennyit dolgozik például a szeminaristáival és mindazokkal, akik szövegeket visznek hozzá, hogy milyen empátiával és gonddal csiszolgatja a verseket. Tudom, hogy számtalan műhely működik, én is gyakran nézek át szövegeket, ha küldenek nekem. Mostanában annyira nagy mennyiséget nem tudok vállalni, mert túl vagyok terhelve, de van néhány ember, akit azért mindig figyelemmel kísérek. Szóval a szakmai és a bizalmi része miatt egyaránt fontos a kortárs műhelyek működése. Amikor mi Latornál összeverődtünk, kialakult egy kör, akikkel külön is összejártunk. Éppen mostanság írtam egy visszaemlékezést az Alföld folyóiratnak Simon Balázsról, aki szintén járt hozzánk ezekre az irodalmi – mi úgy mondtuk, hogy szalon, de kevéssé volt szalon jellege, a sós mogyorót leszámítva – beszélgetésekre. Beszélgettünk versekről, roppant fontos volt, hogy Simon Balázs mindig egyből képes volt az adott szövegrészben felismerni, hol lehet a hiba, hol kéne húzni belőle; ez fontos tudás. A többi szerzőnek is nagy segítség volt, és mióta Balázs meghalt, nagyon hiányzik az a pontosság, amellyel meg tudta fogalmazni, mi a gond. Ezért fontos egy kortárs műhely, inspiráló szellemi közösséget tud jelenteni, akár a világjárvány közepén személyes együttlétről van szó, akár éjszakába nyúló skype-olásról, telefonbeszélgetésről, a lényeg, hogy egymás szövegeiről beszélgessünk, és próbáljuk meg megfogalmazni, hogyan tudunk a másiknak segíteni. Nekem a mai napig megvannak az „első olvasóim”, amikor elakadok, ők azok az emberek, akikben maradéktalanul megbízom, és tudom, ha bármikor elbizonytalanodom, nekik elküldhetem, és azt fogják mondani, amit ténylegesen gondolnak.

PRAE.HU: Fordítanék itt egy kicsit ezen a kérdésen, te is vezettél már számos műhelyt, mik erről a tapasztalataid? Követed azoknak a pályáját, akik hozzád jártak?

Tizenöt éven keresztül több-kevesebb rendszerességgel mindig foglalkoztam fiatalokkal, nagyon szerettem. A tapasztalataim is nagyon összetettek, sokan, akik most publikáló szerzők, biztosan megfordultak egy-egy ilyen szemináriumomon, vagy valaki másén. Régen sokat segített nekem, ha voltak szakmai, tisztán technikai feladatok, és érdekes tapasztalat, amikor ezt valaki merőben elutasítja. Nem gondolom, hogy ezeket a feladatokat rutinszerűen kell csinálni, és így generálni aztán szöveget, viszont nagyon komolyan tudni kell, csuklóból. Az ember azt a tudást tudja elegánsan nélkülözni, amely maradéktalanul a sajátja, ezért mindig gyanakszom, ha valaki védekező állásba ugrik, amikor például azt kérem tőle, írjon egy szonettet. Nem azért kérem, mert én szonettmániás vagyok, hanem mert ez olyan, mint egy cipőfelsőrész-készítőnél, amikor a varrást tanuljuk, ő meg azt mondja, na nem, én varrást biztosan nem, nekem arra nincs szükségem. Számomra, ami a tehetséget szokta jelezni, az valami különösség, ami megcsillan, valahogy úgy lát és úgy fogalmaz, ahogyan a többiek nem. Mindig van legalább két sor a szövegében, amely azt mutatja, hogy ő teljesen más szemszögből látja ugyanazt a dolgot. Ennek viszont semmi köze a formális tudáshoz, ez valahogy az egyéniség vízjele. Egyébként nagyon szerettem tanítani, van bennem pedagógusvéna, mindig nagy örömöm telt abban, ha egyszer csak tükröződni láttam a befektetett energiát, és éreztem, hogy értik, amiről beszélek.

PRAE.HU: Mennyire mások a lehetőségei a fiataloknak, pályakezdőknek ma, mint Neked volt?

Fontos változások történtek, nekünk sokkal később kellett súlyos, alapvető döntéseket meghozni az életünkkel kapcsolatban. Nem volt kirajzolódó pálya, teljesen világos volt, hogy aki ezzel foglalkozik, annak mindig az alapvető megélhetésre kell gyúrni; fordításból, ebből-abból, irodalmi törmelékmunkából él, és ezzel körülbelül le is volt tudva a nagy karriertervezés. Ez most már abszolút nincs így, azt látom például a fiam generációján, hogy nagy nyomás van rajtuk, nagyon hamar kell dönteni, és illik nem rosszul dönteni, vagy ha igen, akkor illik nagyon gyorsan korrigálni utána ezt a rossz döntést. A másik változás az, hogy iszonyú erős lett a tömegből való kitörés kényszere, nagyon gyorsan látszani kell, brandet építeni, jelen lenni. Ez már az alattam lévő nemzedékre is jellemző volt, ránk még nem annyira, mi csapatban mozogtunk. Térey János jut eszembe, ő határozottan nem volt sodródó, amikor bekerült fiatalként az Almássy téri irodalmi körünkbe, már nagyon tudatosan brandet épített, eszébe sem jutott sodródni. Ide jött Budapestre, iszonyú pontos céltudatossággal megkérdezte, pontosan hova, kinek kell küldeni verset, hol kell megjelenni ahhoz, hogy... Tehát más szemléletet képviselt már, ebből erősen érzékeltem, hogy generációváltás van. Utána jött még egy nemzedék, ott Karafiáth Orsit emelném ki, nála nem volt ez a kezdeti időszak, amikor keresgéljük önmagunkat, hanem kőkeményen építkezett az elejétől. De ez nem csupán generációs kérdés, attól is lehet, hogy a mi, a rendszerváltás előtti generáció szülei és nagyszülei egy háborús tapasztalatban és diktatúrában szocializálódtak. Ennek a tapasztalatnak pedig egyenes következménye az, hogy beolvadni akartak mindig, nem látszani egyáltalán, mert csak az volt biztonságban, aki beolvadt. Leegyszerűsítve, ez a nagyszüleink tapasztalata, Auschwitz tapasztalata: észrevétlennek lenni. Viszont átfordult ez három generáció alatt, most az életben maradást a felkiáltójeles láthatóság jelenti, hiába a tehetség, hiába az elszántság és szorgalom, ha valaki nem képes láttatni magát. Megnőtt tehát a jelenlét-kényszer, ami az alkotófolyamatra nézve szerintem veszélyes lehet, hiszen az irodalmi alkotás egy introvertált tevékenység, az írónak segíthet, ha egyedül van, és befelé figyel. Ennek ellentmond, ha folyton szerepelnie kell és okosakat mondania, világos, szépen megfogalmazott mondatokban. Miért kéne, hogy alapértelmezett képessége legyen egy írónak az, hogy tud nyilvánosság előtt beszélni, és nem feltétlenül elégséges papírra mondatokat írnia? Ma már, ahogy például a komolyzenében a zenészeknek szépeknek is kell lenniük, másképp nem eladhatók, úgy az írók számára is szükséges a nyilvánosság előtti megszólalás. Az irodalomban ezek az új kényszerek nagyon megnehezítik a mostani generációk pályáját, nem irodalmi kritériumokat helyeznek előtérbe a mű minőségével szemben.

PRAE.HU: Több mint húsz nyelvre fordították le a könyveidet, számos nemzetközi antológiában is megjelentek írásaid, te magad is dolgozol fordítóként. Mennyire számít az, hogy milyen nyelvekre fordítják a könyvet? Min múlhat még a lefordított mű külföldi sikere?

Ez sok mindenen múlik. A nagy nyelvek irodalmi szempontból azért számítanak, mert hozzáférhetővé teszik a szerzőt. Tradicionálisan nálunk még mindig a német fordítás a belépő a világirodalomba, ez azért van, mert a nemzetközi piac nagyon figyeli a német piacot, vagyis azt, hogy ők kiket tartanak fontosnak. Persze az angol nyelvű fordítás is jelentős, de például ugyanilyen fontos a spanyol fordítás is, az is egy belépő. Sajnos mégsem működik itt semmilyen általános törvényszerűség, ez egy kiszámíthatatlan helyzet. Akár nagyon apró dolgokon is múlhat a külföldi siker, például az egymondatos hívószón, amelyet utólag tesznek rá a könyvre; ez olyan érzelmeket hozhat működésbe az olvasóban, amelyek kulturális és történelmi háttértől teljesen függetlenek, és ezek az érzelmek befolyásolják a keresletet. Ez ügynöki munka általában, nincs köze ahhoz, hogy milyen a szöveg. Persze nem kizárólag ezen múlik, a jó szöveget is el lehet adni, vagy éppen a jó szöveget sem lehet eladni, ha éppen úgy alakul a piaci helyzet. Ez igazságtalan dolog, majdnem olyan, mint az élsport, amikor valakit minden olimpiára kivisznek, de sosem nyeri meg, lemarad mindig egy tizedmásodperccel. Szóval a külföldi siker a szerencsén is múlik, meg olyan apró dolgokon, mint a hívószó, az ügynöki munka, vagy azon, hogy az író tud-e utazni, mikor meghívják valahova.

PRAE.HU: Te személy szerint hogyan találtad meg az utakat, amelyek külföldi lehetőségeket nyitottak meg?

Nálam ez úgy nézett ki, hogy a fordítók szerettek bele a könyvekbe, ők mozgattak meg minden követ a külföldi kiadás érdekében. Volt korábban egy nemzetközi ügynököm, egy svájci ügynök, de nem vált be ez a fajta működésmód. Aztán mindig a fordítóimnál történt valami, megfogta őket az, amit olvastak, le akarták fordítani, és addig járták a kiadókat, amíg megtalálták a könyvkiadás felé vezető utakat. Igazából ez visszafelé is így működik. Igaz, mostanában kevesebbet fordítok, gyereknevelés mellett nagyon kevés az időm, de amikor mégis elvállalok valamit, az mindig arról szól – ez most kissé gőgösen hangzik –, hogy úgy érzem, csak én tudom marha jól lefordítani. Ha azt gondolom, hogy ezt bárki más is jól meg tudja csinálni, akkor nem szippant be a szöveg. De amikor ilyen kis nehézségek vannak benne, érzem, meg kéne próbálni, és mindegy, hogy nem fér bele az időmbe, lefordítom.

PRAE.HU: Milyen visszajelzéseket kapsz a külföldi olvasóidtól, mennyire másak ezek, mint az itthoni közönség visszajelzései? Különböznek a magyar és külföldi olvasók?

Ezt könyve válogatja. A Vonalkód 2005-ben jelent meg, ezután kezdték egészen sok nyelvre lefordítani, akkor azon gondolkodtam, hogy nagyon erős benne a generációs bizonytalanság, a történelmi háttér, hát mit tud ez mondani olyan embereknek, akik egészen más környezetben nevelkedtek? Hiszen ők nem ismerhetik a fojtott levegőjű magyar nyolcvanas éveket. Aztán kiderült számomra, hogy függetlenül a történelmi háttértől, van valami olyan tapasztalat feszültségről, nyomásról, kiszolgáltatottságról, ami mindenkiben a saját tapasztalatait aktiválja. A spanyol Vonalkód esetében például azt mondta a fordító munkatársa, hogy ő a Franco-érában nevelkedett, számára ismerősek voltak a könyvbéli szituációk. Elina Hirvonen, akivel egyszerre jelent meg könyvünk (ő a Magvetőnél jött ki, amikor én megjelentem finnül), azt mondta, Finnországban nagyon komoly probléma volt a hetvenes évektől az alkoholfogyasztás és a családon belüli erőszak. Ezért ott is furcsa kiszolgáltatott helyzetek alakultak ki, így a könyvben megjelenő rettenetes hatalmi játszmák megmozgatták az olvasók fantáziáját. Sok helyről kaptam aztán különböző ágrajzokat, ábrákat arról, hogyan függenek össze a szereplők a könyvvel, hogyan tűnnek el és bukkannak fel, egy egész komoly gyűjteményem lett ezekből. Úgy látszik, hogy a Vonalkód  mindenkiben felébresztette a krimiolvasót és nyomozót.

PRAE.HU: Gondolkodsz-e azon, hogyan hat az olvasóidra, amit írsz?

Nem, nem igazán szoktam ezen gondolkodni. Mikor írok, akkor inkább nagyon erős belső vízióm van arról, mit szeretnék csinálni, ennek a körvonalait próbálom rögzíteni. Próbálom megragadni azt, ami megképződött bennem, viszont nagyobb formaként elég illékony. Amin most dolgozom, annyira specifikus, eleve azt gondolom, ez a mi köldöknéző kelet-európai problémánk, de aztán biztosan kiderül majd utólag, ahogyan ez a Vonalkód esetében is történt, hogy nem csak a miénk. De az ember erre írás közben nem gondol, mert baromi erős az a hajtóerő, hogy én valamit elképzeltem, ott van ez a történet, és ezt akarom megcsinálni. Tehát az apránkénti építkezés, a struktúra megteremtése, és a struktúrán belüli területek kidolgozása – hogy ilyen képzőművészeti áthallással éljek – ez annyira leköti a figyelmemet, hogy nem is tudok másra koncentrálni.

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Tóth Krisztina tapasztalata, miszerint megnőtt a jelenlét-kényszer, ami az alkotófolyamatra nézve veszélyes lehet, hiszen az irodalmi alkotás egy introvertált tevékenység, az írónak segíthet, ha egyedül van, és befelé figyel.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Fancsali Kinga --


További írások a rovatból

Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Feltartóztathatatlan késztetés hajt Feltartóztathatatlan késztetés hajt
Interjú Varga Judittal a siker lehetséges jelentéseiről, a zenei egyetemek szerepéről és a női zeneszerzők helyzetéről
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Emlékeztetni az embereket, hogy szabadok Emlékeztetni az embereket, hogy szabadok
Interjú Tóth Viktorral pályakezdésről, külföldi lehetőségekről, mesterekről, a zene lényegéről
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Producer a zenekar élén Producer a zenekar élén
Háttérinterjú Horváth Zsolttal az igazgatói feladatokról, a zenekarok belső életéről és közösségépítésről
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Talán nincs is tökéletes elégedettség Talán nincs is tökéletes elégedettség
Interjú Menyhei Szabolcs visual effects artisttal a sikerhez vezető eltökéltségről, tanulni vágyásról és tudatos karrierépítésről

Más művészeti ágakról

gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről
Magyar költők amerikai antológiájának bemutatója
irodalom

Hétköznapi diskurzusok Hétköznapi diskurzusok
Kovács Viktor és Kovács Dominik voltak a Kötetlenül sorozat vendégei


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés