Tanulmányjelleggel léptem a két főszereplő közé, de tudatosan csak a fiúhoz beszéltem, aki már behúzta a szerelékét és dühösen pakolni kezdett. Unod? Már nagyon. Látom, hogy üres a szákod. Ha már indulsz, javaslom a túloldalt, ott egy fickónál három dévért is láttam. Az ősz fazon eddig bírta, hogy ignoráltuk. Talán zavarok?! Nem bánod, kérdeztem a sráctól, aki kíváncsian biccentett. Uram, van az ön zsebében mobiltelefon, vagy egyéb elektronikus eszköz, kérdeztem. Nincs! Megörültem, és egy határozott mozdulattal a békanyálas vízbe löktem. Rövid kapálózás után felállt a térdig érő vízben, a hattyúk fújni kezdtek rá, a hátunk mögött tapsoló emberektől nem hallottuk, emberünk mit suttog maga elé. A vízben indult a part felé, nem láttuk többet. Tehát dévérek? Igen, még frissnek tűntek. A fiú megköszönte, majd vigyorogva költözött át a töltés nyugati oldalára.*

Közvetlenül ez után készítettem ezt a fotót, mondjuk a világbéke jegyében. Legyen világbéke.

*A fenti történések közül semmi sem történt meg, így a szereplőknek sem esett baja. Idei balatoni kalandjaimat lezárva hazafelé, a vonaton jegyzeteltem le. Zötyögő egy oldal, más el sem tudná olvasni. A fotó a lényeg. Szeretem ezt a fotót.